Nem emlékszem ma semmire, eszembe
nem jut se kép, se hang, se cím, se könyv –,
erőlködöm, s ép ésszel nem veszem be,
hogy az, ki él, beszárad, mint az enyv.
Az idő tombol, nem jön semmi enyh –,
szétszed, mi összetart, a vágy is elbitangol,
a szív apad, a test híg, mint a könny:
apály sodor, kihátrálok magamból.
Min nevettünk Macsettel, míg leültem,
s bőgött a korrupt főigazgató?
Hol az orosz pick-up, az aputól való?
A Kabalevszkij-lemez, melyből, felserdülten,
régen-halott apámnak hegedültem?
Mennyi kihullt kirándulás, kórházi emlék!
S fejemből úgy folyik el a cselekmény –
a könyveké –, mint tört kazettadobból
kifolyt szalag…Valaki veszve tombol:
töröl! Delete...! Kihátrálok magamból.
Azt vesztem el, akár szemem világát,
múltam egészét: nyűgöm s vízjelem.
Bár míg fakul, fényem szilánkja ágál.
Majd törlöm – ha már magam meg nem védhetem.
Emlék után kapok: hogy tűrjem el
maró savát? vagy azt, hogy szertefoszlik?
Ünőkő, Vlegyásza – kivel másztuk? S ha klappol:
mikor?…A múlt csak sár s víz, összeromlik.
Fellök az ár. Kihátrálok magamból.
Ahány történet, mind dohos; sok ügyre
emlékszem én, csak épp hiányosan.
Vettem hatalmi tébolyt jól szemügyre;
szerelmi düh evett – nincs alattomosabb,
se jobb! – nincs semmi perzselőbb, mi hűtne.
Hisz eszem vesztem attól, hogy eszem vész!
Mi elveszett, az is keresni hangol…
Mert így, ha élek is, nem én vagyok, csak szem,
kéz…!
Hová legyek?! Kihez szökjek magamból?
Ajánlás:
Herceg!
Ha tudnám, mit felejtek el – édeskevés
okom volna panaszra, már megbocsáss.
Eszed, ügyed elfogy, akár haragszol,
akár derülsz: elönt az idült nevetés.
Adj vissza, ég, magamnak!
Szárnyat bokámra, Hermész!
Isten velem. Kihátrálok magamból.
Versillusztráció [2]- Vers [6]