[1]Azt javaslom, hogy három téma köré csoportosítsuk a beszélgetést. Egyrészt beszéljünk arról, hogy milyen helyzetben van ma Magyarország, és hogyan jutott oda. Másodszor arról, hogy hogyan határozható meg a kormány és azon belül az SZDSZ felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulásáért. Harmadrészt pedig arról, hogy hogyan látod az SZDSZ előtt álló alternatívákat. Kezdjük az elején: az nem mindennapi dolog, legalábbis Magyarországon szerencsére nem az, hogy Budapest belvárosában utcai zavargások zajlanak, és az ablakon kinézve tömegoszlató rendőrökre lesz figyelmes az ember.
Kétségtelen, hogy nyugtalan, feszültségekkel terhes állapotban van az ország, ami mögött csalódottság, megindultság és – a törzsszavazók pártszimpátiáit nem számítva – a politikai elitekkel szembeni bizalmi válság tapasztalható. Persze akik az utcán vannak, azok nyilvánvalóan nem a koalícióra szavazó csalódott választók, hanem alapvetően a Fidesz törzsszavazói vagy tőle is jobbra álló radikális csoportok tagjai. Szeptember 17-e után az október 23-i megemlékezést is meggyalázó elhúzódó tüntetéssorozatban a Fidesz közönsége és a szélsőjobb keveredett össze. Az antikommunista érzelmek tettlegességig fokozásában annak a politikának van elsődleges felelőssége, amelynek elindítója és legfőbb generálója Orbán Viktor és a mögötte kritikátlanul felsorakozó Fidesz-vezérkar volt. Volt előzménye ennek a típusú megosztottságnak a magyar politikában a rendszerváltást követően az MDF és az SZDSZ között, különösen, amíg Csurka István az MDF-ben politizált. Ám a Csurka kiválása utáni vitakultúra, és a viták tartalma sem hasonlítható a maihoz, illetve az 1997–98 utáni időszakban kialakulthoz, amikortól egyértelműen Orbán Viktor vált az ellenzék vezérévé. A 2002-es tavaszi kampány idejére a korábban többszereplős politikai térből alapvetően kétszereplős tér lett, és a média által is közvetített fő kérdéssé Orbán vagy Medgyessy miniszterelnöksége vált, elszívva a levegőt a tartalmi kérdésektől és a kisebb pártoktól. A kérdésfelvetés mára csak annyiban változott, hogy sokak számára a Gyurcsány és Orbán közti választás vált a politikai élet egyetlen kérdésévé. Jó ideje a két vezér mögött kialakult szekértáborok harcának állandósulása határozza meg a közéletet annak minden negatív következményével együtt.
Ha jól tudom, egyike voltál azoknak a szabaddemokrata képviselőknek, akik a D-209-es ügy kirobbanása után a második szavazáson sem szavaztak bizalmat Medgyessy Péternek a frakcióban.
Ez így volt, de nem kívánok ebből erényt kovácsolni. Akik a miniszterelnök támogatása mellett döntöttek, elsősorban az akkori politikai klímára reagáltak. Orbán Viktor hívei akkor is elég gyakran tűntek föl az utcákon, kétségbe vonták a választások tisztaságát, szerveződtek a polgári körök, és lehetett tartani attól, hogy a mostanihoz hasonló politikai válság alakulhat ki. A krízistől való félelem befolyásolta sokak döntését. Én a helyzetet másképpen értékeltem, és utólag sem gondolom másként, függetlenül attól, hogy a kormányfő által takargatott, majd sajátos magyarázatokkal értelmezett ügynökmúlt nyilvánosságra kerülése után még erősödött is Medgyessy Péter támogatottsága a közvélemény-kutatások szerint. Sőt, ha a közgondolkodásban ez a többségi reakció, akkor még inkább azt gondolom, hogy szükség van az alapkérdésekben, elvi jelentőségű ügyekben következetes SZDSZ-re.
Mi történt 2002 és 2006 között? Adva van egy miniszterelnök, aki a közvélemény szemében talán nem, de az SZDSZ szempontjából mégis komoly deficitekkel indul, mint egykori SZT-tiszt. És adva van egy összességében erősen kérdéses megítélésű kormányzati ciklus.
A 2002-es választási kampányban a megalapozatlan várakozásokat ébresztő, túlzó ígéretek uralták a két nagy párt kommunikációját. A két forduló között még lehetett azzal számolni, hogy az MSZP akár egyedül is megnyerheti a választásokat, és az akkori domináns SZDSZ-vélemény az volt, hogy ha ez bekövetkezik, hagyni kell, hogy az MSZP egyedül kormányozzon, hiszen a költségvetést meghatározó kérdésekben nehéz volna közös kormányprogramot alkotnunk. A választásokat követően koalíciós kényszerhelyzet állt elő. A koalíciós tárgyalásokon világossá vált, hogy az MSZP-nek más a helyzetmegítélése, mint nekünk. Az MSZP vezető politikusai és a koalíciós győzelmet magáénak tudó, pénzügyi kérdésekben nagyon magabiztosan fellépő Medgyessy úgy ítélték meg, hogy alapvetően jó pályán van a gazdaság, kedvező a nemzetközi környezet, és komoly növekedési tartalékok vannak. Ezért azt bizonygatták, hogy vállalható a túlzó ígéretekkel teli száznapos program, aminek végrehajtása elől a koalíció az agresszív ellenzéki magatartás miatt nem is térhet ki. Az SZDSZ megpróbálta fékezni az MSZP-t, például az egyszeri 50 százalékos közalkalmazotti béremelés ügyében. Általában a szocialista választási ígéreteknek a puhítását és egy sokkal visszafogottabb menetrend szerinti végrehajtását tartottuk indokoltnak, mert azzal számoltunk, hogy ezek költségvetési következményei 2003-tól nyomasztóvá válhatnak. Ugyanakkor szemben az 1994–98-as időszakkal, amikor számtalan koalíciós vitát a nyilvánosság előtt vívtunk meg, a 2002-es koalíciós tárgyalásokra és az azóta eltelt időszakra is az volt a jellemző, hogy az ilyen és ehhez hasonló, tartalmi jellegű vitákat az SZDSZ nem viszi a nyilvánosság elé.
Miért?
Mert domináns állásponttá vált a pártban, hogy ezek a nyilvánosság előtti viták 1994–98 között ártottak a koalíció megítélésének és azon belül az SZDSZ-nek is. Én ezt másképp látom. Természetesen öncélú vitákat a nyilvánosság elé vinni nem indokolt, de ha nem világos a koalíción belül az SZDSZ álláspontja, lehetetlenné tesszük, hogy a támogatóink azonosuljanak az általunk képviselt véleménnyel. Akkor valóban egyakaratú, egyarcú szereplőként jelenik meg a koalíció.
Így aztán az SZDSZ a nyilvánosság előtti viták nélkül ment bele mai szemmel egyértelműen hibásnak bizonyult döntések sorába. A száznapos programok megszavazása már csak azért sem tűnik például racionálisnak, mert ezzel a saját adócsökkentési programotokat tettétek jó lelkiismerettel vállalhatatlanná.
Ezt annyiban másképp látom, hogy ezeket a vitákat a párton belül lefolytattuk, és az SZDSZ is lefolytatta az MSZP-vel, ahogy az előbb utaltam rá, igaz, jellemzően csak kisebb jelentőségű ügyekben értünk el eredményeket a nálunk közel tízszer erősebb koalíciós partnerrel szemben. De hadd kérdezzek vissza: ha a miniszterelnök és a pártja ragaszkodik a megannyi jótéteményt nyújtó száznapos programhoz, milyen mozgástere marad a kisebbik koalíciós pártnak, egy olyan politikai helyzetben, ahol az ötmandátumos koalíciós többség elpárolgását lesi a választási eredményekbe beletörődni képtelen ellenzék? Meddig feszíthetjük a húrt? Számunkra mindig az volt a végső kérdés, hogy meddig tudunk elmenni. Az a politikai klíma, amelyben az SZDSZ az elmúlt években tevékenykedett, nem igazán segítette elő, hogy tárgyszerű válaszokat adjunk egy sor fontos kérdésre, és bizony nemegyszer rossz kompromisszumot kötöttünk. Bár egy sor olyan ügy volt, amikor az MSZP osztogató politikáját fékezni tudtuk, kétségtelen, hogy alapvetően nem sikerült átszabni a kormányzás irányát. Ugyanakkor az SZDSZ nagyon éles, kritikus helyzetekben tudott erőt mutatni és eredményt elérni: 2004-ben mi kényszerítettük ki a kormányfőváltást, ami nélkül 2006-ban biztosan nem győzhetett volna a koalíció. Ezzel persze azt is mondom, hogy elhatározással, kiállással tágítható a sokszor szűknek elfogadott mozgástér.
Az SZDSZ magatartása pszichológiailag érthető, de ez szerintem nem változtat azon, hogy egy sok tekintetben súlyosan hibás politika végrehajtásában vettetek részt.
Megszületésekor még egy sor döntés vállalhatónak tűnt. De az igaz, hogy sokszor a részsikerekkel, a rossz kezdeményezések felhígításának élményével nyugtattuk magunkat. A „mi megmondtuk a szociknak, hogy ez így nem lesz jó” politikája nem azonos a „mi vagyunk a garancia” politikájával. Ezért kimondható, hogy sok tekintetben – minden jó szándékunk és megannyi kis siker ellenére – mi is felelősek vagyunk a kialakult helyzetért. Az alapvető stratégiai döntéseket meghatározó SZDSZ-vezetés 1996 óta mindig is szűknek látta a mozgásterét. A koalíciós partner többnyire erőből tárgyalt velünk, és szinte minden költségvetési vitában lenyomtak a torkunkon milliárdos ügyeket, mert tudták, hogy a vitás részkérdések miatt úgysem mondunk nemet a költségvetési végszavazásnál. „Egy darabig üvöltözhetünk egymással, fenyegetőzhetünk, hogy mi kimegyünk a koalícióból, de mi a következő lépés?” – tettük fel gyakran a kérdést magunknak, hogy aztán jó válasz hiányában beadjuk a derekunk. Igaz ugyanakkor az is, hogy ha 2002 vagy akár 2003 végén nem szavazzuk meg a költségvetést, az MSZP belevitte volna az országot egy előrehozott választásba, aminek biztos kimenetele lett volna a kétpárti parlament. 2004 nyarán viszont ki tudtuk kényszeríteni a miniszterelnök-váltást és a koalíciós kormányzás némi korrekcióját, de mintha meg is ijedtünk volna az eredménytől. A meghatározó SZDSZ-vezetők úgy ítélték meg, hogy kockázatos siker a miniszterelnök-buktatás, mert túl sok ellenséget szereztünk vele az MSZP-n belül, ezért nem szabad agresszívan, kihívóan viselkedni az új kormány megalakulásakor. Nem szabad elősegítenünk, hogy az MSZP-ben eluralkodjon a „már megint a farok csóválja a kutyát, ne hagyjuk, elvtársak” gondolkodás. Ne gyengítsük tovább az új miniszterelnököt, akivel kapcsolatban valóban nem látszott, hogy mennyire lesz képes maga alá gyűrni az MSZP különböző érdekcsoportjait. Gyurcsány azonban ebből a szempontból is fordulatot hozott Medgyessyhez képest, és határozottságával a szocialisták mellett a liberálisok egy részét is megnyerte magának. Kiderült, hogy a liberálisok és a szocialisták hívei egyaránt ki voltak éhezve egy olyan figurára, aki képes rá, hogy Orbán kihívója legyen. Gyurcsány ennek a szerepelvárásnak igyekezett s igyekszik ma is megfelelni. Olyannyira, hogy nélküle a két párt törzsszavazóinak nagy része ma már nemzethalált vizionál, éppúgy, mint az Orbán-hívők, amikor nem a vezérük van hatalmon.
A gyurcsányi fordulat azonban nem vonatkozott a megengedhetetlenül laza költségvetési politikára, ami mai szemmel nézve talán a legproblematikusabb eleme az előző ciklusnak. Az SZDSZ pedig nemcsak asszisztált ehhez a költségvetési politikához, hanem számos kezdeményezésével, például a zavaros finanszírozású autópálya-építésekkel és az MSZP-n átvert adócsökkentési programmal még lazította is.
A kormánykoalíció pártjainak természetesen közös a felelősségük, de időről időre föltűnik az a vélemény, hogy akkor járunk el helyesen, ha magunkat utólag jobban büntetjük a történtekért. Én ezt a vélekedést nem osztom. Ígéreteink minden kampányban közel egy nullával maradtak el az egymásra licitáló két nagy párt ígéreteitől, vagyis mértéktartó ígéretek voltak, igaz, a választások után az MSZP által megvalósítani szándékozott ígéretekkel együtt valóban nem lehetett valamennyit megvalósítani. Medgyessy a 2002-es önkormányzati választási kampányban ígérte meg Somogyban, hogy 800 kilométer autópályát építünk. Csillag és Kuncze a fejét fogta, és figyelmeztették Medgyessyt, hogy túlígérte magát, aki persze nem korrigált. A Csillag távozásához vezető konfliktusok között szerepelt például a szegedi autópálya megépítésének ütemezése, ahol fejvesztés terhe mellett kellett a szocialista pártkongresszusra produkálnia Szegedig az autópályát.
Ha már az autópályáknál tartunk, a közelmúltban a Strabag nevű autópálya-építő cég kapcsán napvilágra került, hogy ennek a cégnek az osztrák anyavállalata támogatta az SZDSZ-t.
Ilyen információ nem került napvilágra. Az SZDSZ Strabag-pénzekkel nem találkozott. A Strabag egy osztrák liberális alapítványnak adott támogatást, amely az autópályapénzekhez képest értelmezhetetlenül kis összeggel támogatta az SZDSZ-t, ráadásul nem csak abban az évben, amikor a Strabag támogatta az alapítványt. Ez egy évek óta létező kapcsolata az SZDSZ-nek. A Strabagtól az SZDSZ semmilyen közvetlen támogatást nem kapott.
De az stimmel, hogy amikor az osztrák liberális alapítvány támogatta az SZDSZ-t, akkor a Strabag támogatta az osztrák liberális alapítványt, és maga is épített autópályákat Magyarországon?
Ez azért visz rossz irányba, mert nem tudjuk, hogy a Strabag hol, melyik években, hány alkalommal támogatta az osztrák liberális alapítványt, a szociáldemokrata alapítványt vagy éppen a konzervatív alapítványt. Azt viszont elfogadom, hogy a mai közélet egyik rákfenéje a pártfinanszírozási kérdéskör. Itt van tennivalója az SZDSZ-nek. November elején kezdeményeztük a pártfinanszírozási szabályozás elakadt vitájának folytatását, azért, hogy mielőbb változtassuk meg a mostani álságos szabályozást. A parlament előtt fekvő javaslat egyébként sok tekintetben jobb, mint a régi törvény, ám egy lényeges ponton indokolatlanul viszszalép. Miközben a pénzek mozgását transzparenssé és alapvetően követhetővé teszi, elhagyja a kampány során elkölthető pénzek plafonértékét. Ezt nagyon komoly problémának látom, mert amennyiben ez eltörlésre kerül, még inkább elszabadulnak a kampányköltségek. Lehet nagyjából tudni, hogy a 2002-es és a 2006-os kampányban a nagy pártok által megjelentetett hirdetések egyaránt milliárdos nagyságrendűek voltak. Ám, ha nincs felső korlát, 8-10 milliárd forint körüli pénzeket is elkölthetnek azok a pártok, amelyek ezt megengedhetik maguknak. A kis pártok ebben a tekintetben sosem lesznek versenyképesek, ami alkotmányossági kérdéseket is fölvet. Tudjuk ugyan, hogy nem az elköltött pénzekkel arányos az elnyert szavazói támogatás, de az öt százalékhoz is látszania kell egy pártnak a különböző felületeken, az írott és az elektronikus sajtóban és a hirdetőtáblákon. Ilyen szabályozás mellett egy új demokratikus szerveződés vagy pártalakulat sosem lesz képes versenybe szállva eredményesen megmutatni magát. Ha plafonérték nélkül fogadja el a többség a jogszabályt, amellett dönt, hogy új szereplő a magyar politikában csak egy-egy milliárdossal vagy nagyon komoly gazdasági érdekcsoportokkal a háttérben jelenhet meg.
Milyen plafont határoznál meg?
Fodor Gáborral közösen benyújtott módosító javaslatunk a mai – közel 10 éve elfogadott – képviselőnkénti egymilliós értéket 2,4 millióra emelné, ami reálértékre hozást jelent.
De a nagy pártok ennél nyilvánvalóan sokkal többet költöttek az előző kampányban. Hogyan szankcionálnátok ezt?
Büntetőpénzeket kellene fizetni, valamint a túlköltő pártoktól megvonnánk – akár évekre is – a költségvetési támogatást.
Mi a helyzet az SZDSZ által javasolt és részben keresztül is vitt adócsökkentési programmal? Egyetértesz azzal, hogy az adott költségvetési helyzetben ez teljesen megalapozatlan volt?
Érdemi adócsökkentést szerettünk volna elérni, aminek egy töredéke valósult meg az előző cikluson belül a személyi jövedelemadónál, míg más területen még növekedtek is az adóterhek. Ami történt, bevételkiesést nem eredményezett. Javaslatunk lényege a cikluson belül az egykulcsos adó bevezetése volt, amellyel a térség országaiban bekövetkezett szabályozásváltozásokat is figyelembe véve akartuk javítani a magyar gazdaság versenyképességét. A 2006-os kampányban pedig azt képviseltük, hogy 2006 és 2008 között a költségvetés rendbetétele, az államháztartás kiadásainak újraszabályozása az elsőrangú kérdés, és ha ez megtörtént, akkor lehet bevezetni 2009-től az egykulcsos adót. Hozzáteszem, a Nemzetközi Valutaalapnak a napokban ismertté vált országjelentése szerint az adó- és járulékemelések nem hozzák majd meg a várt bevételt, lassítják a növekedést, és rontják a versenyképességet.
Kérdés, hogy a Valutaalap tud-e érdemben eltérő, jobb stabilizációs programot javasolni. De az SZDSZ felelősségénél maradva nem gondolod, hogy a kiadásoldali ellentételezés megjelölése nélküli adócsökkentéssel egy olyan szellemet szabadítottatok ki a palackból, ami aztán nagyon súlyos károkat okozott?
Nem, mert az SZDSZ egyszerre javasolt adócsökkentést és a kiadások visszafogását. A kisebb állam szlogen mögött az SZDSZ világossá tette, hogy nem riad vissza az államigazgatás karcsúsításától és általában a kiadások csöppet sem népszerű lefaragásától.
A szlogenek szintjén.
Nem csak a szlogenek szintjén, mert például Kóka János az előző ciklusban több tízmilliárdos megtakarítást ért el csak a saját minisztériumában. Szocialista minisztériumok esetében erre nem volt példa. Csak a 2006-os kampányban állt elő az MSZP is azzal az üzenettel, hogy ők is kisebb államot akarnak.
Hogyan látod a mostani helyzetet? Képes és akar-e egyáltalán az SZDSZ a koalíción belül valamiféle sajátos szerepet játszani?
16-17 évvel a rendszerváltás után a politikai elitek sok tekintetben válságba vezették az országot. Egy kettészakított országban élünk, ahol a közélet csúcsain a tartalmi politizálást elnyomja a háborús logikán alapuló médiapolitizálás. A mai közélet leginkább az Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között folyó, egymást démonizáló, élet-halál kimenetelű párharcról szól. A politikai és médiaelitek pedig statisztálnak ehhez, és közben belerokkan az ország. Leginkább a két vezérrel szembeni ellenérzések mozgatják az egymással szembeni, vallásos hit alapjaira helyezkedő szavazótáborokat, melyek mára immúnissá válták saját politikusaik antidemokratikus megnyilvánulásaival vagy nyilvánvaló hazugságaival szemben. A közélet ügyei iránt egyébként még érzékeny és nyitott választók jelentős része kívül helyezi magát ezen a „mai kocsmán”, és egyre rosszabbul érzi magát az állóháború kellős közepén. A társadalmat megosztó kétpártrendszerhez és a politikai élet kríziséhez vezető háborús logika meghaladása lehet az SZDSZ legfontosabb hivatása.
Az október 1-jei önkormányzati választásokon Szekeres Imrét idézve az SZDSZ megszűnt országos pártnak lenni. A megyei önkormányzatok többségének nincs szabaddemokrata tagja. A Fővárosi Közgyűlésben jelentősen csökkent az SZDSZ képviselete. Az MSZP által is támogatott Demszky Gábort minden korábbinál kisebb különbséggel választották főpolgármesterré, a megyei jogú városokban pedig nincs szabaddemokrata polgármester. Hogyan értékeled mindezt?
Az önkormányzati választás eredményével senki nem lehet elégedett az SZDSZ-ben. Bár Demszky Gábor még nyerni tudott, ez a győzelem sok mindent eltakar, és ha mögé nézünk a fővárosi eredményeknek, itt is komoly térvesztést látunk. Az önkormányzati választás számunkra jelentős pozícióvesztést hozott, nem annyira a megyei közgyűlések miatt, ahol már 1998-ban és 2002-ben elvesztettük mandátumaink javát, hanem leginkább a megyei jogú városok és az elbukott kisvárosok miatt. Ezek nagyon fontos, a rendszerváltás óta sikeresen működő bázisai voltak az SZDSZ politikájának. A megyei jogú városok esetében ilyen volt Veszprém, Szekszárd és Békéscsaba, a kisvárosok között Jászberény, Nagykáta, Pilisvörösvár vagy Tiszaújváros, és még lehetne folytatni a sort, akár falvakkal is, mert több régóta jól dolgozó polgármestert vesztettünk itt is. A településüket eredményesen vezető, de vereséget szenvedett polgármestereink nyilvánvalóan az országos politikai eseményekre adott választói reakciónak lettek az áldozatai. Soha a rendszerváltás óta ennyire nem írta felül az önkormányzati teljesítményeket az országos politika, mint most. Az önkormányzati választás eredményének érdemi értékelésével, elemzésével még adós magának az SZDSZ. Lényeges kérdés, hogy hogyan és kikkel látunk neki a párt újjáépítésének, amikor az SZDSZ második-harmadik vonalában egzisztenciálisan is megrendült embereink kiesnek a helyi közélet élvonalából. Hangsúlyozom, hogy itt nem megélhetési politikusokról van szó, hanem olyan szabaddemokratákról, akik az SZDSZ-t meggyengült állapotában, ötszázalékos liberális pártként is felvállalták, akiket korábban nem tudott elcsábítani a Fidesz, újabban pedig az MSZP sem. A kérdés az, hogy ezek után az SZDSZ hogyan nyúl a helyi politikához. Hogyan tud tartalékokat mozgósítani ahhoz, hogy a következő választásokon jó eséllyel indulhasson az SZDSZ-t még – vagy éppen először – vállaló helyi politikusokkal. Az önkormányzati vérveszteségek valóban érdemben gyöngítik a párt pozícióit, mivel a most alulmaradt polgármesterek jó része az országgyűlési választásokon mindig magával húzta az SZDSZ támogatottságát a saját településén. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ahogyan az országos politika betett most az SZDSZ önkormányzati választási szereplésének, úgy egy megújulásra képes, az országos politikában magának elismerést és támogatottságot kivívó párt ismét helyzetbe hozhatja a színeiben induló jelölteket. Ennek azonban az is feltétele, hogy az SZDSZ működése gyökeresen megváltozzon, mert a helyi szervezetek a jelenlegi állapotukban nem lesznek képesek arra, hogy bármit megjelenítsenek az SZDSZ politikájából. Ezt a politikát újra kell fogalmazni, előtte azonban értékelni kell, hogy hol tartunk a kormányprogramban vállalt ígéretek és a reformok kilátásait illetően, hol van szükség lépésváltásra vagy a folyamatok beindítására.
Látsz-e esélyt arra, hogy a kormánykoalíció és személy szerint a miniszterelnök a közeljövőben visszanyerje az elmúlt hónapokban drámaian erodálódott hitelességét?
Az a bizalomvesztés, amely az elmúlt hónapokban bekövetkezett, és amelynek csak egyik állomása volt a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, kritikus mértékű elfordulást eredményezett a koalíció pártjainak törzsszavazóin túli hívek, illetve a potenciális kormánypárti szavazók körében. A kellő bizalom hiánya nemcsak a miniszterelnök belső támogatottságát gyengíti, hanem félő, hogy a cselekvőképességét is. Tartok attól, hogy a miniszterelnöknek emiatt olyan kompromisszumokat kell majd kötnie – talán máris kötött ilyeneket a saját pártján belül –, amelyek gyengítik a reformok érdemi elindításának és végrehajtásának esélyeit. Ebben az értelemben korlátozottan cselekvőképes miniszterelnöknek látom Gyurcsányt, aki persze változatlanul igyekszik verbálisan azt a formát hozni, amivel messze kiemelkedik az MSZP valamennyi politikusa közül. Ez a képesség azonban ma már korántsem biztos, hogy elég lesz a korábbi támogatottság és bizalom visszaszerzéséhez. Ráadásul úgy látom, hogy az MSZP-ben elég erős szkepszis él azzal kapcsolatosan, hogy lehet-e ismét választást nyerni vele.
Végig lehet-e eredményesen vinni a reformokat Gyurcsány nélkül?
Ez a koalíció – élén a miniszterelnökkel és a pénzügyminiszterrel – sajnos korábban sok mindent beáldozott annak érdekében, hogy megnyerhesse a választásokat. A felelősség kérdése ott is felvethető, hogy az előző ciklusban a kormány mennyire készítette elő a választások utánra a szükséges intézkedéseket, és mennyire alapozta meg azt a reformretorikát, amely 2006 tavaszától jellemezte a miniszterelnök politizálását. Azt gondolom, hogy ezen a területen is vannak mulasztásai az előző kormánynak, hiszen négy év, illetve megengedő értelemben 2 év után az Egészségügyi Minisztériumot leszámítva nem nagyon látni előkészítetten futó reformokat. Ráadásul itt sem a saját korábbi munkájára hagyatkozik a kormány, mert az SZDSZ nem minisztériumi háttérapparátussal készítette el a saját egészségügyi programját. Ha megnézzük a kormány által benyújtott jövő évi költségvetési javaslatot, alapvető strukturális változásokat nem fedezhetünk fel benne. Nem rendeződik át például alapvetően az önkormányzati finanszírozás rendszere, pedig ez nem kétharmados jogszabály. Kevés területen látszik a reformretorika tartalmi fedezete. Éppen ezért azt gondolom, hogy szükséges megerősíteni a közigazgatás és a kormányzás szakmaiságát. Amivel azt is mondom, hogy amíg Gyurcsány Ferenc korábban megkerülhetetlen volt a reformok hitelesítésében, addig mára ez megváltozott.
Látsz alternatívákat?
A magyar politikai élet rákfenéje, hogy a jobb- és baloldalra osztott térfélen egyaránt úgy gondolják: ha valamelyik tábor első számú vezetője kiesik, akkor pótolhatatlan űr támad, és automatikusan a másik fél ölébe hullik a hatalom. Én ezt nagyon másképp látom. Nincs pótolhatatlan ember, és nincs alternatíva nélküli helyzet.
Kuncze Gábor az önkormányzati választások után bejelentette, hogy a jövő tavaszi küldöttgyűlésen nem jelölteti magát ismét pártelnöknek. A sajtóhírek szerint leginkább Kóka János és Fodor Gábor, esetleg Szent-Iványi István jön szóba lehetséges elnökjelöltként. De valószínűleg nem pusztán az említettek szerepvállalásáról van szó, hanem általában az SZDSZ politikai stratégiájának, lehetőségeinek, mozgásterének az újragondolásáról. Mit gondolsz minderről?
Kuncze Gábor félreállása és a politika élvonalából való kivonulása szerintem elég komoly veszteség nemcsak az SZDSZ, hanem a magyar politikai élet egésze számára is. Kényes, kiélezett helyzetekben tudott államférfiként viselkedni, ami sokaknak nem sikerült. Bár most többnyire arról beszélgetünk, hogy mennyire nem képes az SZDSZ az akaratát érvényesíteni, azt gondolom, hogy Kuncze Gábort is abban a térben kell – a maga helyén – értékelni, ahol működött. Kuncze az SZDSZ elnökeként sokat tett azért, hogy egyáltalán ma még létezik ez a párt. A liberális szavazóközönség számára megnyugtató és mértékadó volt a fellépése kényes helyzetekben, az Orbán-kormány alatt, Medgyessy közjogi ámokfutása és kormányátalakítási kísérlete idején, vagy most, a legutóbbi tüntetéssorozat során. Ezt akkor is fontosnak tartom kiemelni, amikor most éppen úgy látom, hogy egy mások által fogalmazott, Gergényit marasztaló nyilatkozat közzétételéhez való hozzájárulásával komoly hibát követett el. Ami Kuncze utódlását illeti, nem lehet azt mondani, hogy kiforrott megoldások állnának rendelkezésünkre, és úgy tűnik, elég megosztott a tagság. A lehetséges elnökjelöltek értékelését kerülném, mert a mostani helyzetben, mielőtt bárki zászlót bontana, és a jelöltek mögött fölsorakoznának a támogatók, leginkább arra van szükség, hogy megpróbáljunk tisztázni néhány alapvető fontosságú tartalmi kérdést.
A meghatározó súlyú szereplők közti megállapodásoknak azonban viszonylag szerény hagyománya van az SZDSZ-ben: ehelyett az szokott történni, hogy a többségi álláspont képviselői minden érdemi pozícióból kiszorítják a kisebbségben maradókat. Nem arra volna szükség a tartalmi kompromisszumokhoz, hogy minden fontos szereplőnek osszanak lapot?
De igen, pontosan. Azt gondolom, hogy roppant méltatlan és szerencsétlen volt például, hogy a pártvezetés meghatározó része Fodor Gáborral szemben Világosi Gábort támogatta a legutóbbi parlamenti alelnökválasztás során. Nem mintha Világosi ne tudná ellátni ezt a feladatot, de Fodor megválasztásának egészen más lett volna az üzenete. A belső együttműködés mellett az értékeit megbecsülni tudó párt képét közvetítette volna, ráadásul a pártvezetés számára minden kockázat nélkül. Az SZDSZ 2007 tavaszán felálló új vezetésének lehetőség szerint minél szélesebb kört kell bevonnia az érdemi politikai viták lefolytatásába és a párt működtetésébe. Időigényes vállalkozás, hogy a vitáknak teret adjunk az Ügyvivői Testületben és az Országos Tanácsban, a fővárosi és megyei választmányokban, de nem megspórolható. Szükség van egyfajta belső kiegyezésre, kompromisszumokra, mert az SZDSZ jelenlegi támogatottsága mellett nem állhat elő olyan helyzet, amikor belső lövészárkokat ásunk, és azok mögül vadásszuk le egymást. Ennek az elnökválasztásnak lehet nyertese, de vesztese, áldozata nem. A szervezet működtetését érintő kérdésekben is megállapodásra kell jutni. Újra kellene gondolni a frakció működését is, hogy megerősödhessen, kellő súllyal bírjon fontos tartalmi kérdésekben a fellépése.
Mire gondolsz?
Egy új szereposztásban végig kellene gondolni, hogy tudunk-e új szereplőket bevonni a frakció munkájába, és ha igen, milyen szempontok szerint. Jelenleg tíz-egynéhány képviselőre hárul iszonyatos munka a frakcióban. Ugyanígy a párt működtetését is újra kell gondolni. Az SZDSZ elnökének az új ügyvivőkkel egy új szereposztásban kell működésbe hoznia az SZDSZ apparátusát és szervezeteit.
Mi lesz az SZDSZ szerepe a következő évek magyar politikájában? Milyen politikai alternatívával léphet a jövő tavasszal felálló új vezetés a közönség elé?
Fontosnak tartom, hogy az értékválasztás kérdéseiben, az SZDSZ alapértékeinek vállalásában egyetértésre jussunk. Az is nagyon fontos, hogy ne csupán a politikai helyzet értékelésekor, a sokszor hihetetlenül szűk mozgástér bénító erejének elismerésében értsünk egyet, hanem abban is, hogy van bennünk igény, szándék és erő meghaladni ezeket a kereteket. Hogy nem akarunk a politikai állóháború statiszta státuszú szereplői lenni. Hogy képesek legyünk nekimenni olyan kényes ügyeknek, mint a pártfinanszírozási törvény, a titoktörvény vagy a szakszerű közigazgatást szétverő politikai kormányzás ügye. Nem kell hanyatt esni a médiapolitizálás szent tehene előtt sem. Az SZDSZ-nek egyértelműen és a korábbiaknál sokkal nyíltabban kell megfogalmaznia a véleményét olyan kérdésekben is, mint az október 23-i rendőri fellépés tárgyszerű, liberális értékelése. Nem szabad együtt szoronganunk és harsognunk azokkal a baloldali szavazókkal, akik Orbán Viktortól való félelmükben akkor is az elrettentő rendőri erő alkalmazásáért kiáltanak, amikor az felesleges vagy éppenséggel törvénytelen. Nem lelkesedhetünk velük együtt akkor, amikor Budapest rendőrfőkapitánya demokráciában megengedhetetlen megnyilatkozásokra ragdtatja magát. Alapkérdésekben nem lehet hallgatni, ahogy védőbeszédeket sem szabad tartani a számunkra elfogadhatatlan, vállalhatatlan kormányzati gyakorlatokkal kapcsolatban. Nem lehetünk abban partnerek, hogy az elkövetett hibák következmények nélkül maradjanak, a közvéleménynek pedig tudnia kell, hogy hol húzódnak a nézetkülönbségek a koalíciós pártok között. A szemérmes és a színfalak mögött megvívott koalíciós viták – pláne, ha a végén a másik fél szempontjait megértve elkullogunk – nem eredményezhetik azt, hogy a liberális választók megértik, miért érdemes az SZDSZ-re szavazniuk.