Kezdjük az időzítéssel. A mérhetetlen sajnálkozást, ami Kis János lemondását kísérte, nem igazolja a párt alaposan megrendült pozíciója a választók és a tagok körében. A szabad demokraták érdemeit s a hanyatlás külső okait persze vég nélkül sorolhatnánk. De azzal elkerülhetetlenül szembe kell nézni, amit a sajtó az elmúlt hónapokban, közvélemény-kutatásokkal alátámasztva többször is a felszínre hozott: merőben szokatlan dolog, hogy egy nagy ellenzéki párt nem tudja magához hódítani a mérhetetlenül népszerűtlen kormánypárt kiábrándult szavazóit. Mindenki láthatja a saját szemével: az autókról eltűntek a tavaly nyáron még tömegével pompázó nemzetiszínű madarak. Az emberek nem érzik, hogy bárki is képviselné őket, és inkább egyáltalán nem mennek el szavazni; minden szempontból egyre mélyebb szkepszisbe süppednek.
Bármilyen nehezek is a külső körülmények, senki előtt nem lehet vitás, hogy a vezetés és személy szerint az elnök felelős pártja helyzetéért. Úgyhogy Kis János értékelése nem választható el annak elemzésétől, ami az SZDSZ-szel az elmúlt másfél évben történt. Elképzelhető, hogy ezzel egyébként ténylegesen növelni lehetne iránta a szimpátiát, valamint annak esélyét, hogy a megfelelő jelölt kerüljön az elnöki székbe.
A lemondás körülményei közül is jó néhány alaposabb magyarázatra szorulna. Az SZDSZ mélyponton van, csak helyeselhető tehát, ha az elnök ezért lemond, pontosabban: ha ezért mond le. Távozása indoklásában Kis János azonban jóval nagyobb hangsúlyt adott régi elhatározásának, eltérő életstratégiájának, mint pártelnöki tevékenysége értékelésének. Eörsi is azt igyekszik igazolni, hogy Kis János valóban már régen elhatározta a lemondást, TGM pedig kijelenti, hogy Kis Jánost megbántották.
Kis János nem tervezte, hogy valaha is hivatásos politikus válik belőle, ez bizonyos fokig érthető és elfogadható. De hogy mikor távozik, az már bonyolultabb kérdés. Ha, tegyük fel, rádöbbent, hogy valóban alkalmatlan erre a szerepre, akkor egyrészt erről (és az okokról) neki és másoknak beszélni kellene, és lehetőleg olyan állapotba hozni a pártot (legalábbis meg kellett volna kísérelni), hogy az utódlás ne idézzen elő ilyen súlyos polarizálódást. A lemondás körülményei így erősen közrejátszottak abban, hogy éppen az az egyik potenciális elnökjelölt, akit Kis János és közvetlen hívei nem fogadnak el. Eörsi István hangsúlyozza, mindenkinek szíve joga saját céljait követni. Hát sajnos nem, ha egyszer elfogadta néhány tízezer tag és több mint egymillió választó bizalmát. Igenis, nem állhat fel bármikor, az pedig, hogy megsértették, egész egyszerűen nevetséges. (Mi nem titkolózunk – írja TGM –, megmondjuk, hogy Solt Ottilia bántotta meg Kist. De azt azért nem írja meg, ami ennél sokkal fontosabb: hogy mivel.) Ha valaki ilyen szerepet vállal (ha komolyan vállalja), akkor személyes érzelmeit, hiúságát és egyéb terveit illik alárendelnie a köz – a párt, a választók – érdekeinek. Az ügy politikai kockázatai ugyanis felmérhetetlenek. Nem kisebbek, mint hogy egy szélsőségek felé tolódó, a parlamentben nagy többséggel rendelkező kormánykoalícióval szemben jelentős ellenzéki párt helyett szétforgácsolódó, egymással marakodó pártocskák maradnak.
A valóságban az lenne a nekrológírók egyetlen elfogadható eljárása, ha az SZDSZ helyzetének reális értékelésével párhuzamosan Kis János kivételes egyéniségét úgy mutatnák be, hogy az a megítélésben legalább részben ellensúlyozza a pártvezetői kudarcot. De nem ez történik. Eörsi, de különösen Tamás Gáspár Miklós cikkéből – melyben leszögezi: az embereknek személyiségük és karakterük van, Kisről szóló portréjában ő most ezt fogja bemutatni – egy szent ember keveredik ki, egy mitikus alak, aki „utálni fogja ezt az esszét is”. Aki bátor, puritán, józan, mértéktartó és bölcs, s ha kell, a rendőrattakkal is szembeszáll, bírja a kritikát és az ellentmondást, harmóniára, egységre, békére törekszik (szó szerint idézve!). Első felesége „érdekes, vonzó asszony”, a szép és fiatal második pedig igazi forradalmárfeleség.
TGM realisztikus portréjában ugyanakkor nem kommentálja azokat a mozzanatokat, amelyek igenis alkalmasak lennének rá, hogy karaktervonásokat tárjanak elénk. A Bence–Kis-szövetség megszűnéséről annyit jegyez meg, hogy számára máig sem érthető az oka. Pedig ez az incidens – kétlem, hogy Tamás Gáspár nem tud többet róla – nem csupán pletykaértékű. Ez a két hosszú időn át közeli barát és harcostárs úgy összeveszett, hogy nem áll szóba egymással, Bence nem lépett be az SZDSZ-be, hanem a Fidesz tanácsadója lett, az összeveszés tehát politikai konklúziókkal járt. Miért vesztek össze? Ideológiai ellentéteik voltak? Elcsalták egymás feleségét? Mi az, amiről itt nem szabad, nem illik beszélni?
Még kényesebb ügy Tölgyessy Péter esete. „Időleges mellőzöttsége miatt bosszús.” (TGM) Nem éppen bosszúságnak nevezném a belőle áradó sértett indulatot, a hónapok óta tartó szervezkedést egy új vezetési pólus létrehozására. Tölgyessy sérelmei Kissel szemben tragikus következményekkel járhatnak az SZDSZ egészére nézve. Hogyan jutottak a dolgok idáig? Milyen szerepe volt Kisnek Tölgyessy gyors előrejutásában, majd háttérbe szorításában? Van, aki nem látja világosan, hogy mindezek korántsem személyes ügyek?
És ami mindemellett végtelenül aggasztó: miért, mi készteti az egyébként rendkívül szókimondó Tamás Gáspár Miklóst vagy Eörsi Istvánt e hiteltelen, önmagában is ellentmondásos portrévázolásra?
A probléma megoldása talán ott lehet, amit mindketten megemlítenek Kis János tulajdonságai között, bár nem éppen fogyatékosság gyanánt. Kis Jánosnak, írja Eörsi, hatalomundora van. TGM árnyaltabban fogalmaz: ő csak a nyers hatalomvágy hiányáról beszél.
Tölgyessynek nem ez volt a véleménye, de nézzük csupán azokat az információkat, amelyek e két írásban találhatók. Eörsi nagyon finoman fogalmaz. Kis és csapata ugyan nem rekesztettek ki senkit, de olyan csapatjátékot folytattak, hogy ott más nem tudott labdába rúgni – írja. Tamás Gáspár Miklós megállapítja, majd érthetetlennek minősíti, hogy Kis nem nevelt ki utódot magának. (Hogyan függ ez össze azzal a korábbi megjegyzéssel, hogy Kis mindenkit túlbecsült az elmúlt évek politikai küzdelmeiben, aki nem ő maga volt? Hogyan folytatódtak ezek az ügyek? (Vö. Tölgyessy Péter esetével.) „Mindig másokat tolt maga előtt, vonakodott az elhatározó gesztusoktól, jobban szerette a szürke eminenciás szerepét.”
Mindezek csupán azt látszanak igazolni (sok más ténnyel egyetemben), hogy Kisnek nem hatalomundora volt, hanem mélységesen ambivalensen viszonyult saját hatalmi, vezetői szerepéhez, akarta is meg nem is. De úgy tűnik, sem az ambivalencia tényével, sem tartalmával nem akart szembenézni, nemcsak ő, hanem legfontosabb támogatói sem.
Kis „Az egyéni ambíciók konfliktusait rosszul tűri” – írja Tamás Gáspár Miklós. S ez a mondat árulkodó. Mintha volnának egyéni és nem egyéni ambíciók. Gondolom, TGM arra akar utalni, hogy vannak emberek, akik saját hatalomvágyukból törnek a hatalomra, és vannak, akiket a köz szolgálatának vágya fűt. Érdemes elgondolkodni ezen egy kicsit.
Az ambíció ugyanis mindig egyéni, még ha kétségkívül egybe eshet is, hol jobban, hol kevésbé a köz javával. Csak abból lesz vezető, aki akar is az lenni. Ez persze sokféle koreográfia szerint történhet. Kistől egészen biztosan távol áll az erőszakosság, a letárolás. Gondolom, nem szokott pattogni, parancsolgatni és kiabálni. De mindezekkel nem is ment volna sokra abban a közegben, amelynek a vezetőjévé lett. Ott az számított, ki az okos ember, ki érvel jól, ki ismeri a legjobban a fontosabb filozófiai műveket, és minden bizonnyal a koherens, nem megalkuvó erkölcsi magatartás. Ez volt a referenciakeret, amelyben el kellett magát helyeznie. De ha csak okos, és csak erkölcsös, mégsem lett volna vezető. Ahhoz, hogy az legyen, okosságát és erkölcsösségét jó néhány esetben be és meg kellett mutatnia a csoport előtt. A vitás kérdésekben állást kellett foglalnia, az interakciókban úgy taktikáznia, hogy ő mondja ki a döntő szót. Számos dologban kezdeményezőnek kellett lenni, vállalni az ítélőbíróság szerepét erkölcsi ügyekben, és így tovább. Tehát akarnia kellett, nincs mese.
Nem vitatható, hogy az ily módon létrejött vezető szerep a vezető és a tagok értékazonosságain, valamint egyfajta kölcsönösségen alapul, és nem azonos a formális eszközökkel fenntartott bürokratikus hatalommal. De nem is különbözik minden tekintetben. A tagok és a vezető itt sincsenek egyenlő helyzetben. Itt éppen a csoporttagok nagyfokú azonosulása jelentheti a veszélyt, hogy a kontroll fokozatosan megszűnik, vagy kezdettől fogva hiányzik. A vezető, aki a legpontosabban és leghívebben tudja megfogalmazni a közös értékeket és gondolatokat, egy idő után irreális biztonságérzetet kelt a tagokban. Nevezetesen annak hamis tudatát, hogy létezik egy biztonságos referencia, amely enyhíti a döntések felelősségét. Ez az a biztonság, mely az ilyenfajta alakzatot mérhetetlenül exkluzívvá és centralizálttá teheti, még akkor is (sőt annál inkább), ha ezt senki sehol nem explikálja. A vezető személye körül mítoszok szövődnek – „kristálytiszta”, „Magyarország legokosabb embere”, „szereti Brahms kamarazenéjét”, „az elmúlt évtizedek legmélyebb analitikusa”, „minden szava számít”, „rendszeres ember” – idézetek Eörsi és TGM Kis Jánosról szóló cikkeiből…
Mérhetetlenül megtévesztő, hogy az ilyen vezető eszközök nélkül uralkodik. Nem kell felemelnie a szavát: népének az a legnagyobb fenyegetés, ha magukra hagyja őket. Pótolhatatlannak látszik – miként bizonyos szempontból valóban az. Ezt a fajta biztonságot nem fogja helyette nyújtani senki. Vélhetően ilyen természetű Kis János pótolhatatlansága – Tamás Gáspár Miklós számára: „Az SZDSZ vezetője Kis János volt, utóda nincs, és sokáig nem is lesz.” Az SZDSZ-től elpártolt választók tömege, attól tartok, nem látja őt ennyire pótolhatatlannak.
A liberális eszme és az SZDSZ-ellenzék élettapasztalata minden bizonnyal kellőképpen ellenszenvessé tette szemükben a hatalom és tekintélytisztelet minden fajtáját. Úgy tűnik, éppen ez az a csapda, amibe beleestek.
Kis János a jelek szerint nem szerette, ezért nem hitte el önmaga hatalomvágyát, vívódott, de nem döntött. Valamilyen értelemben már tíz éve vezető volt, írja TGM, de a szervezés és programkészítés idején külföldre utazott. Nem hitt a győzelemben, nem törekedett arra, hogy az ellenzék vezesse az átalakulást. Nem szerette a nagyobb nyilvánosságot. Nem vállalta el a pártelnökség szükségszerű következményeit, a képviselőséget, a potenciális közjogi méltóságot. Vonakodott a prófétai-királyi palásttól (TGM), de csak a palásttól! Végül ugyanis – engedett az unszolásnak – ő lett az SZDSZ vezetője. És ez az ő döntése is. A filozófiájából eredő erkölcsi parancsnak engedelmeskedett – írja Eörsi. Az én ismereteim szerint az erkölcsi parancs kategorikusabb dolog. Nemigen mond olyasmit, hogy az ember vállaljon valamit, amit nem vállal, hogy félmegoldásokba (TGM) menjen bele, amelyek már nem mint az ő személyes tettei, hanem egy nagy ellenzéki párt politizálásának kétértelműségei kerülnek be a történelembe.
A csoportdinamika ismeretében nem meglepő, de sajátos, hogy Kis János még a hatalommal szembeni ambivalenciával is közös normát testesített meg. Minden jel arra mutat: a csoporttagok is azt igyekeztek elhitetni magukkal, hogy az ő viszonyaikhoz semmi köze a hatalomnak és a tekintélytiszteletnek. Az említett két írás is úgy beszél az ezek meglétére és sajátos összjátékára utaló folyamatokról, mintha azok a szereplők aktív közreműködése nélkül, spontán alakultak volna úgy, ahogy alakultak. A „kiváló csapatjáték” tette, hogy más nem rúgott labdába Kis legszűkebb körén kívül. Nem Kisen múlt - írja TGM -, hogy rendre régi ellenzékieket választottak vezető tisztségekbe. A szétfolyó értekezletek utáni rögtönzött vagy szűkebb körben hozott döntések minden bizonnyal súlyosan megsértik a demokrácia alapelveit, de ez is véletlenül, Kis munkatársai iránt tanúsított lojalitása (?) miatt alakult így. Érthetetlen, miért nem nevelődött ki utód, hogyan lett esküdt ellenség két potenciális rivális…
A hatalommal szembeni ellenszenve megakadályozta az SZDSZ belső körét, hogy kontrollálja a saját berkein belül formálódó viszonyokat. (Nem vitatom persze, hogy óriási a külső körülmények hatása is.) Ezért nem sikerült tisztázni: mi miért és hogyan történt az elmúlt másfél évben, vagy hogy Kis János pártelnöki működése valóban kudarcként értékelendő, és nem vitatható személyes felelőssége sem. Ezért állítja Tamás Gáspár Miklós, hogy az SZDSZ élén nem is képzelhető el más személy. Bárki is lesz Kis János utóda, híveink elégedetlenek lesznek vele – írja. Várhatóan azonban nem az SZDSZ hívei, hanem Kis János hívei lesznek elégedetlenek az utóddal. Az SZDSZ hívei és volt hívei egyelőre Kis Jánossal és pártelnöki működésével elégedetlenek.
Fontos kérdés, mit tehet az ellenzék a jelenlegi politikai és parlamenti helyzetben egyáltalán. Nehéz dolog. A kormány kétségkívül felmutathat gazdasági sikereket, az országban a többihez képest nyugalom van, és a kormány mégsem népszerű. Meggyőződésem szerint népszerűségre és hitelességre az tudna szert tenni, aki ki tudna lépni az eddigi politikai és hatalmi viselkedési sztereotípiákból. Például a felelősség vállalásával, az ügyek nyílt feltárásával vagy azzal, hogy a pártvezetőség fel tud dolgozni belső ellentéteket. Hogy a vezetők, vezetőjelöltek és a tagok képesek kontrollálni és a párt politikai érdekeinek alárendelni saját, személyes ambícióikat, amelyek közül a legfontosabb most az, hogy az egység valamilyen formában megmaradjon.
(A szerző pszichológus, az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársa.)
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]