Dramolett a parlamentben
Államtitkár: Akinek lejárt a tartózkodási engedélye és
nem hagyja el az országot, azt ki kell utasítanunk.
Haza kell őket szállítanunk, sajnos.
Képviselő: De hová?
Államtitkár: A kínaiakat Kínába.
Képviselő: Milyen rendszer van Kínában?
Államtitkár: Hogyhogy milyen rendszer? Kommunista.
Képviselő: Milyen rendszerű kommunizmus?
Államtitkár: Rossz.
Magyarország utolsó kommunista kormánya azzal váltotta meg belépőjegyét – nem önmaga, inkább az ország számára – Európába, hogy szakítva a szovjet tömbön belüli szokásokkal (és megszegve az érvényes államközi szerződést) nem szolgáltatta ki a német menekülteket az NDK hatóságainak. Nem a rendőrségen, nem az idegenrendészeten múlt, hogy így történt.
Most a kormány mintha azon dolgozna, hogy elherdálja a három éve gyűjtött erkölcsi tőkét. Különrepülőgépen, fegyveres kísérettel szállítják vissza Kínába a befogott kínaiakat. Az idegenrendészet tisztjei versengenek a helyekért, hiszen ha nem kísérőként, hogy jutnának el egyébként Pekingbe. A felelős kormányférfiaknak pedig mintha meg se fordulna a fejében, hogy bármelyik pillanatban felcsattanhat a nemzetközi tiltakozás: az ifjú magyar demokrácia menekülőket szolgáltat ki a Tienanmen téri gyilkosoknak. Ezek az emberek turistaként, de nem turisztikai céllal jöttek Magyarországra – mondják a kérdéssel foglalkozó politikusok, mintha nem ugyanezt tették volna a magyar disszidensek, akiknek elítélését most készül semmissé nyilvánítani az Országgyűlés. A rendőrök képzeletében sötét víziók szállonganak az Amszterdamot behálózó kínai kábítószer-maffiáról, meg általában a titokzatos kínaiakról, akik kicsik, sárgák, sokan vannak, és kínaiul beszélnek.
Az első csoport kínait január 3-án szállították Kerepestarcsáról, az egykori internálótáborban berendezett „átmeneti táborból” hazájukba. Most már azt is tudjuk: 57-en voltak. A következő szállítmány elindítását január végére tervezték. Értesüléseink szerint ezt a transzportot felsőbb utasításra egyelőre leállították. Ottjártunkkor a 310 táborlakóból 37 volt kínai. Egy közülük öngyilkosságot kísérelt meg, kórházba szállították.
A többhetes kerepestarcsai őrizetnek semmiféle jogi alapja nincs. A hatályos jogszabály, a külföldiek magyarországi tartózkodásáról szóló 1982. évi 19. törvényerejű rendelet értelmében a kiutasított külföldi állampolgárt a kiutasítás végrehajtása céljából 72 órára lehet őrizetbe venni – ez az időtartam egyszer hosszabbítható meg újabb 72 órával. Ez összesen hat nap. Kerepestarcsa nem börtön, nem fogda, nem menekült- és főleg nem koncentrációs tábor – mondják az illetékesek. Kerepestarcsa átmeneti szállás. Lakói szabadon járhatnak-kelhetnek a folyosón. Ki éppen nem mehetnek, de ettől függetlenül – szabadok.
A trehányság és a hatalmi gőg tovább súlyosbítja a helyzetet. Kerepestarcsán olyanokat is őriznek, akiket nem utasítottak ki, nem is lett volna miért. Érvényes útlevéllel, érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkeznek. Az alábbiakban az ő történetüket mondjuk el – kétféleképpen: ahogy e sorok írója és ahogy a kínaiak átélték az eseményeket.
Képviselői vizitáció
Január 3-án F. Havas Gábor és Solt Ottilia országgyűlési képviselők, január 13-án – népes újságírócsoporttal – Varga Kristóf, a Beszélő munkatársa járt Kerepestarcsán. Beszámolójuk (Beszélő, január 18.) ijesztő képet fest a táborbeli állapotokról, és jelzi, olyanokat is kiutasítás fenyeget, akik Magyarországon tanulnak vagy éppen pénzt fektettek be magyarországi vállalkozásokba. Csak éppen nincs kivel tisztázzák a helyzetüket.
Január 18-án, szombat este, egy Magyarországon élő amerikai fiatalember hív fel. Értesülései szerint hétfőn újabb transzport indul Kínába. Sürgősen tenni kellene valamit. Két nevet mond. Az egyik fogva tartott kínainak érvényes tartózkodási engedélye van, csak leadta az útlevelét a Dél-Afrikai Köztársaság képviseleténél, így amikor az utcán megállították a rendőrök, nem tudta igazolni magát. A másikat már szabályosan kiutasították, sőt valami problémája is volt a szállodaszámlájával, de mindennap várja a beutazási engedélyt Namíbiába.
A beszélgetés végeztével felhívom az Országos Rendőr-főkapitányság főügyeletét. Fél óra múlva az ügyeletes tiszt visszahív. Megérdeklődte Kerepestarcsán: a jövő héten nem megy szállítmány Kínába. A további lépések tehát várhatnak hétfőig.
20-án, hétfőn reggel az ORFK igazgatásrendészeti vezetőjével beszélek. Engedélyezi, hogy egy tolmács és egy ügyvéd társaságában meglátogassuk a kínaiakat. Az ügyvédre azért van szükség, hogy meghatalmazás birtokában visszaszerezhesse például a dél-afrikaiaknál leadott útlevelet.
21-én, kedden az utcán találkozom évek óta nem látott egykori osztálytársammal, aki kiválóan beszél kínaiul. Megígéri: velünk jön. Telefonálok Kerepestarcsára: négyen mennénk.
22-én délután kimegyünk a táborba. A parancsnokon kívül ott vannak az idegenrendészet képviselői is. Az asztalon hét – nem kettő: hét – útlevél: most hozták meg őket a dél-afrikai képviselettől.
Néhány kérdés nyomán feltárul az előtörténet.
Heten a kínaiak közül egy helyen laktak Újpesten. Karácsony előtt beutazási engedélyt kértek a dél-afrikai képviseletnél, útlevelüket ottfogták.
December 26-án – állampolgári bejelentés nyomán – rendőrök jelentek meg a szállásukon. A vendégek megmutatták a képviselettől kapott, lebélyegzett átvételi elismervényt, amelyen rajta volt az útlevelük száma is. A rendőrök ezt nem találták kielégítőnek, és meghagyták, jelentkezzenek másnap a kerületi kapitányságon.
December 27-én a hét kínai felkereste a IV. kerületi rendőrkapitányságot. A papírjukat itt sem találták elégségesnek. Értésükre adták, hogy másnap a BRFK idegenrendészetén kell jelentkezniük.
December 28-án megjelentek az Andrássy úti épületben. Innen már haza se mehettek, Kerepestarcsára szállították őket.
A következő három hétben nem történt semmi.
Január 20-án – aznap tehát, amikor az Igazgatásrendészeti Főosztály vezetőjével beszéltem – a főosztály egyik osztályvezetője írt a Külügyminisztérium konzuli osztályának. Tudják meg, kérte, mi van azokkal az útlevelekkel. Szerdán már meg is érkeznek az útlevelek – kivéve egyet. Ezt az egyet nem találják a külképviseletnél.
A hat ember, akik végül távozhatnak Kerepestarcsáról, voltaképpen ráadás. Az eredetileg keresettek nem ebbe a csoportba tartoztak. Az egyiket közülük – állítólag – utcai árusítás miatt kísérték be: az ő útlevele is a külképviseletnél hevert. A másikat már korábban jogerősen kiutasították, most „méltányosságból” néhány nap türelmet kapott.
Távozásukkor az útlevelükön kívül semmiféle papírt nem kaptak. Az életükből három hétről egyáltalán nem tudnak számot adni. Mintha emberrablók fogságában lettek volna.
A kínaiak elbeszélése
„1991 november–decemberében érkeztünk valamennyien. Dél-Afrikába akartunk menni. A konzulátuson turistavízumot kértünk. Az útlevelünket ott kellett hagynunk, cserébe kaptunk egy angol nyelvű papírt bélyegzővel, hogy átvették az útleveleket. Amikor jöttek a rendőrök, nem tudták vagy nem akarták elolvasni a papírt. Meghagyták, hogy menjünk be az idegenrendészetre. Ott is megpróbáltuk elmagyarázni, hogy hol az útlevelünk, de nem sikerült. Legyünk türelemmel – mondták –, majd ők utánajárnak a dolgunknak. Mindannyian a kerepestarcsai táborba kerültünk, december 28-tól január 22-ig voltunk ott. Akkor váratlanul kiengedtek. Az ottlétünkről semmiféle papírt nem kaptunk.”
A válaszolók – egy kivétellel – pekingiek. Van köztük ruhatervező, számítógép-kereskedő, színpadi díszletmunkás, könyvelő, taxisofőr, gépíró, liftszerelő, diák. Életkoruk 20-35 év. Állásukat – a kínai útlevéltörvény sajátosságai miatt – elvesztették.
„Azt hallottam, Magyarország nagyon szép, az emberek barátságosak” – mondja az egyik. A másik: „Azt gondoltam, Magyarország a legjobb ország Kelet-Európában, mert itt kezdték a reformokat.” „Fogalmam sem volt Magyarországról, csak el akartam menni külföldre körülnézni” – így a harmadik.
Magyarországi terveik ugyancsak különbözőek voltak. Volt aki valóban turistaként jött. Ketten üzleti tapasztalatokat akartak gyűjteni, ez lökést adott volna otthoni karrierjüknek. A könyvelőt egy budapesti kínai cég hívta meg. Egyikük egy helyes magyar lányt keresett – még a Beszélő munkatársát is megkérdezte, nincs-e alkalmas sógornője.
„Szerettem volna egy kft.-t alapítani – mondja a számítógépes –, a pénzemet betettem egy itteni bankba, ügyvédet akartam fogadni, hogy szépen, lépésről lépésre elintézzem a vállalat bejegyzését. Az első lépés a tábor volt.”
A bajok december 26-án kezdődtek. Az újpesti rendőrség lecsapott a bérelt lakásra. Elkérték az útleveleket, és átkutatták a helyiséget. A 20 éves L.-t, aki nem tartozott a csoporthoz, a Moszkva téren szedték össze, alighogy leszállt a 156-os buszról. „Semmit sem árusított – mondja –, ezt csak ráfogták.”
„Nem tudjuk, mi történik. »Police, passport!« – a rendőrök csak ezt hajtogatták. Az idegenrendészeten 28-án, szombaton azt mondták, hogy hétfőn, amint kinyit a konzulátus, rögtön ellenőrzik, amit mondtunk. Aztán senki sem beszélt velünk, és nem mondták meg, mi fog történni. Megpróbáltuk a dolgot a legvilágosabban megmagyarázni, hogy kiszabaduljunk, de hiába. Az egyik őr, »Alex«, tudott egy kicsit angolul, »No passport, no visa!« – mondta. Egy másik őrtől megtanultuk: »Nincs telefon!«. Persze, aki tíz vagy húsz dollárt fizetett az őrnek, az telefonálhatott.
Mintegy tizenöt nyilatkozatot írtam angolul. Leírtam a nevem, a nemzetiségem, az útlevelem számát és a helyzetet. Megkértem az őröket, hogy adják át a főnöknek. Néha azt mondták OK, néha semmit. De semmilyen főnök nem jött.
Összesen 26 napot töltöttek az internálótáborban meleg víz, vízöblítéses WC, ruhaváltás, friss levegő, külvilággal való kapcsolat nélkül, és fogalmuk sem volt, hogy mikor szabadulnak. Mindegyikük azt állítja, hogy fogyott a kenyérből, teából, bablevesből, fél keménytojásból és esetenkénti paradicsomból és még ritkább (heti kétszeri) disznóhúsból álló koszton. Nem kaptak semmilyen edényt, úgyhogy levágott műanyag palackot használtak bögreként.
Orvosi ellátás alig volt. Gyakran lehetett látni a betegeket az orvosi rendelő ajtajában. „Gyorsan megvizsgálnak, adnak egy tablettát, aztán elküldenek »OK, go, go, go!«” Az őrök időnként minden ok nélkül ököllel, gumibottal és könnygázzal estek nekik. Az egyik ilyen eset mintha parancsra (magyarul volt, nem értették) történt volna.
„Amíg ott lenni, nem érez, ember vagyunk – mondta az egyik rab. – Mint az állatok. Senki törődik.”
Barakkjaikba bezárva kártyázással, énekléssel, dohányzással és alvással próbálták agyoncsapni az időt. Egyikük arra a kérdésre, mit csinál egész nap, azt válaszolta: „Kérdezni, miért rendőrség idehoz.”
A szerencse rájuk mosolygott, panaszuk eljutott a külvilághoz, és múlt héten kisétáltak a rácsok mögül viszontagságosan visszanyert útlevelükkel a zsebükben. „Nyelvi és kommunikációs nehézségeknek köszönhető adminisztratív hiba történt” – mondta az egyik tiszt.
A véleményük Magyarországról közben így változott: „Nem szeretem a rendőrséget.” „A rendőrség szörnyű.” „Az épületek még most is nagyon szépek, de a rendőrség nem.” „Magyarország már egyáltalán nem vonz. Nagyon kemény volt ott benn.” „Nem érzem magam biztonságban ebben az országban. Itt nincs jog.”
Legtöbbjük vagy azt tervezi, hogy továbbutazik, ha kap vízumot, vagy hogy hazamegy. Legtöbbjük vízuma február 5-én lejár, azaz már csak néhány nap van hátra. Csak egyikük szándékozik maradni és üzlettel próbálkozni. Ő még bizakodó: „Csalódtam a rendőrökben és az országban is, de remélem ilyen esetek már nem sokáig lesznek. Talán néhány hónap múlva megváltozik, és a rendőrök kedvesebbek lesznek a külföldiekkel.” Szabadságuk másnapján sétára indultak Újpesten. Harminc percen belül kétszer állították meg őket a rendőrök.
- Belföld [6]