„A magyar–német alapszerződés aláírása a szovjet csapatok kivonulása óta a legjelentősebb esemény Magyarországon” – írja Csurka István a Magyar Fórum február 13-i számában. „A vesztes jel, vagy ha úgy tetszik, a legnagyobb vesztes jött most el a másik veszteshez.” Megszabadulva „a rossz béke” nyűgétől „visszatérünk oda, … ahol Németország a meghatározó hatalom”.
Németország azonban korántsem az, aminek Csurka István látni szeretné. Németország nem megvalósult MDF-ország, hanem európai demokrácia – s remélhetően az is marad. Németországban elképzelhetetlen lenne a Bundestag épületében olyan folyóiratot terjeszteni, amely kétségbevonja a holocaustot, hiszen ez ott bűncselekmény, Németországban elképzelhetetlen volna, hogy egy, a kormányhoz közel álló lap a második világháborúért „az Amerikai Egyesült Államok plutokrata vezető köreit” tegye felelőssé. (Új Magyarország, 1992. február 18., 14. oldal.) Ez ugyanis ott mindenki számára egyértelműen náci stílus, náci propaganda. Tévednek az MDF vezetői, téved a kormány, ha azt képzeli, hogy Magyarország háborús szerepének – tapintatos kifejezéssel élve – relativizálása észrevétlen marad Európában, Németországban.
Kohl kancellár magyarországi látogatása alkalmából erre figyelmeztette a magas tárgyalófeleket Gernot Erler, szociáldemokrata képviselő, a Szövetségi Gyűlés SPD-frakciójának Kelet-Európa-szakértője. (A nyilatkozat Magyarországon először jelenik meg.)
Amikor Kohl szövetségi kancellár ma Budapestre utazik, olyan országba érkezik, ahol éppen különös vita folyik. Ez a vita nagy mértékben érinti Németországot. Végzetes lenne, ha doktor Antall József magyar miniszterelnök ez alkalommal valamiképp meg tudná nyerni provokatív álláspontjának a német politikát.
Ez év január 11-én Antall a II. Magyar Hadsereg doni megsemmisülésének ötvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Hadtörténeti Múzeumban beszédet mondott, amelyet sok megfigyelő kísérletként értékelt Magyarország helyének új meghatározására a kor történetében. A kormányfőnek ez az évforduló alkalmat adott arra, hogy perbe szálljon a magyar nemzet évtizedes bűntudatával és kisebbrendűségi érzésével, s így nyilvánvalóan szembefordult minden olyan törekvéssel, hogy kritikusan dolgozzák fel Horthy II. világháború alatti kollaborációját Hitlerrel. Állítólag akkoriban Magyarország számára nem volt alternatíva a náci uralom és a szovjet okkupáció között. Ezért a helyzetért Antall a németeket okolja, akik 1917-ben Lenint Oroszországba küldték, 1944–45-ben pedig visszavonulásukkal Délkelet-Európára hozták a szovjet csapatokat. Az akkori magyar politika tévútjairól, a Jugoszlávia, Szovjetunió és Románia elleni agresszióról Antall egy szót sem szól. Annál inkább az ezeréves, tiszteletet érdemlő magyar katonabecsület folytonosságáról. Nincs Magyarországnak mostanában más gondja? „Történészvitát” akar Antall kirobbantani a II. világháború magyar politikájáról? Joggal utal az ellenzék arra, hogy nehéz egyszerre büszkének lenni Horthy csatáira és a magyar ellenállásra, amiképp erre a magyar miniszterelnök kísérletet tesz. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon is, abban a reformországban, amelynek a részeredményei a legjobbak a modern demokratikus társadalomba való átmenet során egész Kelet- és Dél-Európában, a pillanatnyi nehézségek késztetik a kormányt arra, hogy a napi politika kemény frontja helyett kitalált mellékharctereken próbáljon érzelmi pluszpontokat szerezni. Kár.
Kohlnak, a szakképzett történésznek világosan kifejezésre kellene juttatnia: a németek szimpátiája teljes egészében a demokratikus Magyarországnak és a demokratikus Magyarország gazdag kulturális és politikai hagyományának szól. Aki ebbe bele akarja keverni a horogkeresztes zászlók alatti hadicimboraságot, annak ezt nélkülünk kell tennie. Aki ezt akarja, veszélyezteti a német–magyar barátság újjászületését.
1992. február 6.
- Fül [4]