A vértelen forradalom nem falja fel gyermekeit – élcelődik a Népszabadság karikaturistája a Belügyminisztériumba menekített, duplán szavazó MDF-képviselővel, Szokolay Zoltánnal. Hogy belügyi költőnk mennyiben édes gyermeke ennek a forradalomnak, azt csak ő tudhatja. De egyebekben sincs teljesen igaza a humoristának. Öregesen, megfáradtan, foghíjasan bár, de azért ez a fél forradalom is fogyasztgatja, majszolgatja fiait. Kis János, Kiss Gy. Csaba, Csoóri, Pozsgay, Bíró Zoltán, hogy mást ne mondjak… És bizony, bele-belemar a nagyobb egységekbe, megatestekbe, a rendszerváltó vezérpártokba is…
A leláncolt Prometheus
Az SZDSZ leplezni sem próbálja sérüléseit Tisztelt Olvasónk a múlt év őszétől gazdag betekintést nyerhetett a szabadelvű pártélet rejtelmeibe. Arra is jól emlékszik, hogy dr. Tölgyessy Péter mely tulajdonságai váltották ki a legnagyobb szorongást pártbéli opponenseiben. Túláradó, ifjonti dinamikájával az elnök úr bármely percben képes eltűnni rnegfigyelői elől, egyik kabinetajtón ki, a másikon be; még meg sem köti az egyik előpaktumot, amikor a másikat már felbontja. Ettől féltek.
S tessék, a balsejtelmek szóról szóra igazolódni látszottak! Kevés kellett, hogy a fiatal paktumkovácsot rajtacsípjék, amint dr. Antall ajtaján igyekszik kiosonni. Pártengedély nélkül meg ne merje még egyszer tenni! – ezt a törvényt tette a hét végi liberális nagytanács.
Sorok írója, nem lévén járatos a magasabb pártetikettben, kicsit mulatságosnak találja az ügyet. A közönséges halandó helyzete persze egyszerű. Akit utál, azzal nem beszélget, akit nem utál, azzal beszélget. A pártfőnökök helyzete tagadhatatlanul bonyolultabb. De egészen biztos, hogy a demokratikus pártfőnökre – nem a bizánci császárra, hanem a demokratikus pártfőnökre – teljesen másfajta szabályok állnak?
Az ember belátja, hogy magasabb érdekből időnként szörnyűséges alakokkal is szóba kell állnia a politikusnak. Viszont itt vannak ezek a negatív politikai praktikák. A szimulált megvetés, a szimbolikus haragvás, a pártszerűen irányított emóció, a központosított beszédtilalom, és ehhez hasonlók. Megvizsgálta már valaki ezek hasznát a demokrácia előmenetele szemszögéből?
Amíg a tudomány nem válaszol, addig sorok írója, ha rajta állna, nem nagyon merné láncra verni, szabad mozgásában akadályozni dr. Tölgyessy Pétert.
Tavaszi nagytakarítást!
Miközben a szabadelvű pártvezérek némaságot fogadnak az MDF felé, a másik oldalon dr. Antall József tesz úgy, mint akinek megromlott a fülhallása. Az egekig szól már a kórus, már mindenki mondja, már mindjárt a külföld is hallja, csak éppen ő nem, a felhívást, hogy tegyen már valamit a politikai jobbszélen tapasztalt mozgolódások ügyében.
Dr. Antall igen helyesen jegyezte meg, hogy nem akarunk Európa hátsó baromfiudvara lenni, különösen nem a végtelenségig. Éppen ezért kellene körülnéznie kicsit az MDF hátsó portáján, meg a csatlakozó mezők környékén.
Elöl, a főbejárat felett még ott díszelegnek a büszke, nemzeti-liberálisoknak, keresztény-konzervatívoknak, népnemzetieknek szóló feliratok. Csakhogy nem erről az oldalról érkeznek és nem ilyenfélék ám az új vendégek! A hátsó kapun jönnek, általános rendpárti, örökös kormánypárti zászlókat lengetve, híg- és jöttnacionalisták, nemzeti biszkuisták és komócsinisták vagy hogy nevezzem már őket. Különböznek a népiektől, mert azok valakiket fel akarnak emelni, emezek meg csak lenyomni. Ezzel szemben nem, vagy alig különböznek a régi vágású biszkuista–komócsinista rendlovagoktól. Sokan nem is különbözhetnek, mert ugyanazok, csak átöltöztek. Két teljes évig kellett oltalmazó hatalom és éltető tekintély nélkül létezniük, két teljes évig megálltak, hogy ne piszkáljanak, izélgessenek másokat – most már nem bírják tovább.
Az MDF, végeredményben, jól el van látva kiváló tudósokkal, írókkal, kultúrférfiakkal. Ők azonban manapság kormányoznak, szinte nyomtalanul eltűntek, elvermeltek a különböző kormányhivatalokban. Kodolányi Gyula, Joó Rudolf, Ferencz Csaba, például. Valahol biztos vannak, de ki tudja hol, ki emlékszik rá, mikor nyilvánultak meg utoljára. Addig is, helyettük is, kommunikálnak a hátsó udvarban tábort verő szellemi honvédők, újpatrióták, nacionál-biszkuistak. És ők adják a példát a többinek, ők bátorítják a még újabb jövevényeket.
Az ember még csak bele sem tud kötni rendesen ebbe az újfajta lumpenjobboldaliba. Hazaárulóval nem vitatkozik, veti oda foghegyről, és befordul a házipénztár felé. Ezért kéne, hogy Antall úr nézzen szét egy kicsit körükben. Mielőtt még ővele is, meg a régimódi nemzeti-liberálissal, konzervatívval, népivel is úgy beszélnének, ahogyan az agg liberálissal merészkednek.
A mérnök-pszichológus színeváltozása
„Nem ismerek célokat, célom ismer engem” – mondhatná Weöres Sándorral együtt dr. Bruzsa Mihály mérnök-pszichológiai kandidátus, az MSZMP rendezőgárdájának szóvivője.
Bruzsa doktornak elege lett az MSZMP-s kollégákból. Elege, hogy még a rendgárdából is kipiszkálják. Nagyot gondolt, kiállt az útszélre, hagyta, hadd fújja, vigye, görgesse a szél, amerre, ameddig akarja. A kormányoldali Új Magyarország szerkesztőségéig akarta. Ahol is a messziről jött, aki kozmikus sodortatása közepette sem feledkezett meg a jó illemről, elővette ajándékait. Grandiózus feljelentéseket a volt kollégák iszonyú bűnéről. Terheitől ily módon szabadulván, rögvest, de már a tévében, a halálos cellát járt ’56-os Fónay Jenő keblére borult. „Úgy érzem, mind a ketten elsősorban magyarok vagyunk” – ismerte fel a legmélyebb igazságot dr. Bruzsa.
Hazatalált hát a bolygó mérnök-pszichológus. Nem mondja még, de érezni, ugyancsak jólesne neki egy újfajta rendgárdai szék, esetleg belügyi segédkabinet-alfőnökség.
E példa értékű jobbra vándorlás hátterét feltevésünk szerint mindenekelőtt egy mérnöki precizitással végigvitt pszichológiai kivizsgálás világíthatná meg.
Az Úr azonban időnként csak azért hozza szemünk elé az egyedit, hogy segítségével az általános felismeréséig emelkedhessünk.
A demokrácia lázmérője
A Demokratikus Chartáról az embernek legelőször is a feldobott pénzdarab vagy a lehullott banánhéj politikai funkciója jut eszébe. Ha dr. Kónya csak úgy elmondja, elbeszéli legendás machiavellista „dolgozatát”, nem adja írásba, nem lopják el, akkor talán még nincs is Charta. Akkor dr. Antall sem mondhatja, hogy azért meneszti bankelnökét, mert aláírta az ellene áskálódó kiadványt. Ám a főszereplők mindegyike rálépett a banánhéjra, s ma már húszezer fölé nőtt a mozgalomhoz csatlakozók száma. Ez már megfelel egy nagyobbfajta magyarországi párt létszámának. Már akkora, hogy ki kell iktatni a véletlent a magyarázatok közül. Szándéktalan csúszkálással, balszerencsés félrelépésekkel ekkora tömeget nemigen lehet össze verbuválni. A mai ínséges, passzív időkben csak azok a kormányférfiak tudhatnak ekkora közönséget maguk ellen fordítani, akik szándékosan tiporják a demokrácia fájós kisujját.
Műhiba
De nem minden tiprás jobbról éri a demokráciát. Alkalmasint balról is tiporják.
Gondos Béla könyv- és hírlapárus például a városházán, a Városvédő Egyesület ülésére érkezőknek kínálgatta árukészletét. Mígnem a rendezők, majd az odahívott liberális képviselő „jobboldalinak” minősítették kínálatát, szelektálni kezdték, a nem tetsző darabokat elpakoltatták, majd lényegében elkergették az árust.
Általában is felvetődik a kérdés, hogy az egyik szelekciót egy másik szelekcióval és cenzúrával orvosolván, mennyivel jutottunk közelebb a szabadság szentélyéhez? Konkrétan azonban arról van szó, hogy a szamizdat és a demokratikus ellenzék más anyagainak egyik legjelesebb terjesztőjét sikerült kidobniuk. 1988-ban „középbal” sokszorosítványok terjesztése közben a belügyesek elkapták Bélát a Népligetben, és csúnyán összeverték. Lehet, hogy közben Gondos Béla, a demokratikus ellenzék örökös tagja, jobbra váltott, és szívesebben terjeszti az ilyenfajta sajtótermékeket. Na és? Hát hadd terjessze! Mit szólnának hozzá, rendező és városvédő uraim, ha Demszky főpolgármester meg, akinek Béla úgyszintén lelkes forgalmazója volt, kapná magát, és önöket dobná ki a városházáról? Azért, Béluskám, időnként egy-két Beszélőt is eladhatnál!
- A hét üzenetei [6]