„Agyvelőnk nemcsak a részelemek és relációk nagy száma, de a kölcsönhatásaik természete miatt sem képes követni a nagy, globális rendszerekben – mint világgazdaság, világkereskedelem, ökológiai világegyensúly – lejátszódó folyamatokat” – írja az egyik korai számítógépes világmodellező, Jay Forrester.
Állításához éppen most, a fejünk felett készül a szemléletes illusztráció. Elménk úgy vélte, mert úgy akarta vélni, hogy jó vastag, oltalmazó ózonég borul még reánk odafentről, bátran nyomhatjuk belé a freonokat, frigonokat, egyéb klórszármazékokat. Közben azért, nem annyira a végrehajtás, mint inkább önmagunk megnyugtatása céljából, különböző ütemtervek készültek a légkörgyilkos vegyületek felhasználásának csökkentésére.
Bonyolult, racionális, tudományos és mint ma már tudjuk, teljesen rossz, elejétől végig téves feltevéseken alapuló ütemtervek. Ezzel az erővel akár imádkozhattunk volna, hogy maradjon egyben az a szerencsétlen ózonréteg a fejünk felett. Az ész már csomagolhat, továbbállhat, megtette a kötelességét. Sikerült hazavágnia a földi létezés egyik éltető forrását.
Szomorú példája ez annak, hogy tényleg kinőttük a földgolyóbist, tényleg és valóban túlterheljük a természetes rendszereket, és valóban nem nagyon lehet hinni a technobürokráciák magabiztos állításainak és prognózisainak. Alighanem annak lesz igaza, aki bután, görcsösen, primitíven ragaszkodik az élet még meglevő, vitális fontosságú forrásaihoz.
A Duna Visegrádnál
Ha arról lenne szó, hogy odaát, a bal parton, a szlovákok meg az ottani magyarok kifogytak az ivóvízből, vagy éheznek, mert öntözniük nincs mivel, sorok írója aggályok nélkül átengedné nekik a Duna-víz felét meg az ominózus „sodorvonalat”. Üsse kő a szent határokat, a szent folyóközepet, fontosabb, hogy igyon, aki szomjas.
A szlovák politikusoknak azonban nem ezért kell a sodorvonal. Hanem mert nem képesek abbahagyni. Még mindig azokkal a szocreál kegyképekkel dekorálják az irodáikat, ahol a meghaladott szik, láp és kukoricaföld helyén diadalmas nagykohók, erőművi hűtőtornyok, petrolkémiai reaktorok emelkednek az ég felé. Mi, jobb parti posztmodernek, már tudjuk, hogy ezeknél a létesítményeknél még a láp meg a szik is jobb, mert kisebb rajtuk a veszteség. Ők, a túlparton, máig megmaradtak modernistának. Ha nem tévedek, a mai Európában egyedül a kicsinyke Szlovákia várja még nehézipari nagyberuházásoktól a boldogulását.
Vízépítői jártasság nélkül is megjósolható, hogy a Bősnél, a C változattal eltérített sodrás Visegrádnál majd a jobb partnak vágódik, talán még a híres sziklavár lábait is alámossa, vízbe rogyasztva az ott megkötött Varsó–Prága–Budapest-szövetség maradványait. Igaz, hogy már nehéz tovább csökkenteni a gazdasági kapcsolatok szintjét, de nem teljesen lehetetlen. Holott a bősi létesítmény energetikai haszna annyira semmi, hogy néhány nem is nagy szlovák–magyar üzleti vállalkozás bőven feledtethetné a kiesést.
Úgyszintén könnyen megjósolható, hogy az erőszakosan elterelt Duna-vízzel mindkét parton a mérges és harcias nacionalizmus ágyásait öntözik majd. Más sem hiányzik zsenge demokratikus és jogállami palántáinknak! Márpedig nagyon sorvadt, satnya palántákat nem engednek átültetni az előkelő európai díszkertbe. Az ember épp hogy kibírja gutaütés nélkül, ha arra gondol, hogy esetleg majd e kádári–husaki műalkotás miatt maradunk ki az Európai Közösségből.
Ilyenformán ez az elátkozott mű még a lengyeleket is érintheti. Talán velük együtt, visegrádi szinten is meg kellene rágni, nem kerül-e túl sokba az a néhány száz – ma már inkább csak néhány tíz – megawatt, amit még ki lehet facsarni jobb sorsra érdemes Dunánkból.
A demokrácia állása
De ha már a bonyolult, nagy rendszerek és szűk agytérfogatunk összjátékáról esik szó: sorok írója a szemünk előtt alakot öltő magyar demokráciát és jogállamot is egyre inkább a „nagy rendszerek” közé kénytelen sorolni. Vagyis egyre kevesebbet ért belőle, egyre nehezebben látja át, hol, miben, mennyit mentünk előre vagy hátra, tegnapi önmagunkhoz, a kádári világhoz képest. Ez talán az ő baja lenne. De tapintatos érdeklődésére az derült ki, hogy mások is kezdenek így lenni, ők sem tudnak lépést tartani.
Mert azért őrölnek a malmok, parlament, a kormány, a pártok, az ipar, a bankok… Egyik ezt őröl, a másik azt, ki képes mindennek utánajárni…
A teljes őrleményről, végtermékről azért – ami a demokrácia testével és lelkével azonos – nagyon kellene valami kiegyensúlyozott, pártérdekektől letisztogatott, közérthető ábrázolás és értékelés, így állunk, eddig jutottunk, ilyen előzmények után, így szólt a kihívás, ez a válasz… Mondjuk, félévente összefoglalva, nagy példányszámú, támogatott, olcsó, majdnem ingyenes kiadványban.
Nem mintha a sajtó nem ontaná az információt, a hivatalok és döntéshozók nem köröztetnének félelmetes papírtömegeket, nem készülnének év végi statisztikák. A tárgyilagos összkép, a lényeg kiemelése és magyarázata, ez az, ami hiányzik. Pedig mindjárt mennyivel kevesebb lenne a szándékos mellébeszélés, manipuláció, a valóság ideologikus átrajzolása, ha a hazudozó tudná, hogy jön utána az Akadémia vagy a parlament (ezek lehetnének a vizionált kiadvány összeállítói), s jelentésük fényében rövid úton lelepleződik.
Egy jól összeállított jelentés a demokrácia állásáról az emberek részvételi kedvét is fellendíthetné (míg fogódzó híján meg könnyen még inkább elidegenedhetnek). Svédországban például olyan ragyogó ágazati, szektorális, szervezeti és funkcionális ismertetőket írnak és osztogatnak ingyen, hogy olvastuk nyomán az idegen svédebbnek hiszi magát a svédeknél. Alig tudja megállni, hogy ne kezdje haladéktalanul kijavítgatni a teljesen kiismertnek vélt svéd szisztéma hibáit.
Gálszécsy doktor missziója
A miniszterelnök nem mond le Gálszécsy úrról, nemzetbiztonsági missziókat fog rábízni – tudtuk meg a hírekből. Pedig az igazit, a legfontosabbat már teljesítette. Akárhányszor csak felmerült a neve vagy a képe, nem tudtunk segíteni magunkon. Vigyorogtunk, éppenséggel vihogtunk. Nem őrajta, direktben. Deportálták a Hortobágyra, főkönyvelő az orvoskaron – ez nem annyira mulatságos. Hanem hogy ő legyen, az apró bajuszával a kémfőnök, a 001, a belbiztonsági szupermen, a magyar Berija, a magyar Kaltenbrunner.
Az állam biztonsága, a mi fogalmaink szerint, kihallgatószobákban, pincékben, kínzókamrákban hóhérkellékekben gyökerezik. Riadtan állsz, jeges félelemmel eltelve meredsz a borzalmak házára, hol már nyílik is az ajtó, és csesszen a zár… és kilép rajta a Micimackó, a Mikiegér, a Menő Manó… ezt nem lehet nevetés nélkül megállni.
De volt ez nálunk másként is, sőt csak másként volt! Például Rákosi vagy Marosán, vagy Nezvál Ferenc, Kádár törpe termetű akasztásügyi minisztere… Kerti törpék, minihandlék, zenebohócok. És még sincs kedvünk nevetgélni, még utólag sem. Próbálnánk, de nem megy, elsöpri a feltörő émelygés. A vérengző törpe, a temetői gnóm, a gyilkos pojáca nem ok nélkül kedvenc alakja a horrorszerzőknek. Csakhogy ők nem a képzelet, hanem a diktatúra szüleményei, nagyon is voltak, nagyon is gyilkoltak.
A diktatúráról van itt szó, meg a demokráciáról. Attól van nevethetnékünk, hogy az előbbi volt előbb, s az utóbbi később.
„Nincs többé birodalom! Oroszlán, farkas nincs! Megszűnt örökre!” – kiáltja a nagy angol szabadságlátnok és misztikus, William Blake. A mi meghökkentően inadekvát kém- és biztonsági főnökünk, Gálszécsy úr, a maga szerénykedő irattárosi módján a világba kiáltott látomást teszi hangsúlyosabbá. Eljöhet még az idő, mikor már kém és biztonsági főnök sincs. Megszűnik örökre! De megmarad az irattár…
- A hét üzenetei [6]