A Ráday akadályozza a kanadai–magyar kapcsolatok fejlődését! – közölte Kanada magyarországi nagykövete az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnökével. Én meg magyarázhattam Szabó Ivánnak, miről is van szó: A Hungarhotelsnek az a kanadai cég kínálta a legtöbbet a nagykörúti Royal Szállodáért, amelyik az egészet lebontva, új épületóriást – részben irodaházat, részben szállodát – építene a közel százéves nagyszálló helyére!
Báltermek
Megtudtam, s elkezdtem (a szokásos) harcot a nagy ház védelmében. Mindent bedobtak: levelek, telefonok, telefaxok érkeztek, s egy Franciaországban élő volt filmes kolléga személyesen agitált. Még egy kanadai országgyűlési képviselőt is hozott magával! Aztán, bemutatták a magyar származású francia építészt, az új épület tervezőjét s a terveket. Tárgyalás tárgyalást követett, s én váltig erősködtem, hogy az (alig két éve tatarozott) körúti főhomlokzat a főváros értékes eleme, s a szálloda egykori bálterme (a Vörös Csillag, majd legutóbb Apolló nevű mozi) a legszebb bálterem az országban. Csak a szegedi Tisza Szálló bálterme vetekedhet a Royaléval! – mondtam.
(Furcsák ezek a csaták. Általában – gyanítom – óriási pénzek forognak kockán. A vevő, az új tulajdonos, a befektető minél nagyobb hasznot szeretne kihozni a négyzetméterekből, az eladó meg ki tudja, hányféle módon érdekelt az üzletben, amibe egyszer csak belebeszél valaki hívatlanul, s egy város, egy ország hagyományairól papol – rontva az egyszerűnek tűnő üzletet…)
A Royal bontó-építője, új tulajdonosa számos interjúban mondta el az utóbbi évben, hogy ő mindig is arra törekedett, hogy megóvja a nagyszálló hagyományos értékeit, például a báltermet. Még a szomszédos házak portáljait is helyrehozatja, s az épület korához illő kandelábereket is állíttat majd a Royal elé… S ilyenkor számomra rég nem érdekes, mi történt valójában, fő, hogy legalább elhangzott az ígéret – írásban is, újságban is – megmarad a szépséges bálterem!
Aztán híre jött, hogy nincs jövője a példaképpen említett szegedi testvérnek: Bank lesz a Tisza Szállóból! Még a Virág cukrászdát is eladják. Megmozdulnak a szegedi képviselők: Géczi József és Király Zoltán interpellálni akarnak. Úgy volt, Bratinka Józseffel együtt csinálják – kiderült – kormánypárti lévén ő „nem teheti”. Lennék-e harmadik? Természetesen beszállok.
Elhangzik az interpelláció – s már sejthető, hogy a válasz megnyugtató lesz: a Tisza Szálló, a Virág cukrászda maradhat az, ami volt, ha a tulajdonosa megváltozik is – legalábbis ma ez így hangzik el. Pontosabban így: „van mód arra, hogy profilkötöttséget kössenek ki. Természetesen van mód arra, hogy az önkormányzatok, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vagy az Idegenforgalmi Hivatal – attól függően, hogy melyik illetékes ebben a kérdéskörben – bevonásával olyan feltételek alakuljanak ki, amelyek a pályázónak és különösen annak, aki végigviszi a privatizációs folyamatot, adott esetben a Merkantil Banknak, megfelelnek.” – hangzik el a friss miniszter, Szabó Tamás válaszában. És itt a bökkenő!
Pályázók
Szerintem az ország (egy város, falu) történelme, hagyományai kultúrtörténete szerint fontos építmény, telek, ház sorsa nem múlhat kizárólag a pályázón, illetve a privatizációt bonyolító bankon. Kell valami visszatartó erő (jogszabály, hivatal), amely meggátolja a vételben, eladásban, bonyolításban érdekelteket az ország múltjának oktalan elkótyavetyélésében. Ha az adásvételben minden szabályos, korrekt, akkor is szegényedik az ország!
Vannak, akik azt mondják, a műemlékek értékesebbje ne legyen eladható, legfőképpen ne külföldinek. Én ezt se mondanám. Hiszen az eddig állami tulajdonban volt műemlékek állapotát látva (s nemegyszer szóvátéve) tudom, nem az állami tulajdon az egyedül üdvözítő megoldás. A magántulajdonos törvényes úton kötelezhető, hogy a védett értéket méltón újítsa fel, tartsa karban, s még az is, hogy biztosítsa a műemlék látogathatóságát. Mindez ma is előírás. Van rá jogszabály (ha a kiszabható büntetés bűnösen kicsi is). Csak éppen nem tartják be, és nem is tartatják be ezeket a jogszabályokat! Vagy az jobb, ha az erre szegény állam tulajdona a kastély, s úgy néz ki, mint ma – például a bajnai vagy az abaújszántói?
Úgy gondolom, a Lánchíd, a Parlament, a zsámbéki templom, a néhány legfontosabb építészeti műemlék és természetvédelmi terület maradjon csak köztulajdon, s az ország, a költségvetés kutyakötelessége jó karban tartásukról gondoskodni. A többit azonban „privatizálni” kell.
Persze nem könnyű valamit úgy eladni, hogy én mondom meg, mire használhatja, hogyan használhatja az, aki megvette.
Nem kizárólag a vendéglátóiparról van szó, bár – például éppen a HungarHotels múltjában – van egy-két utólag is figyelemre méltó dolog. „Lehasználták” és sorsára hagyták a Hungária Szállodát Szegeden, s ugyanezen a néven nyitottak egy újat; ugyanezt tették Pécsett a Pannoniával. A két cserbenhagyott értékes épület – üresen állva – olyan állapotba jutott, hogy vagyonokba került a felújításuk nemrégiben. Most a Nádor áll kiürítve Pécsett, pedig ez sem csak vendégfogadó, de a szép város történelmének egy része is egyben. Mi lett a Tisza szállóval Szolnokon, s a szintén évek óta elhagyott óriás szállodával Miskolcon, az Avassal?
És a jelen? A HungarHotels részvételével privatizálták szálloda céljára a Gresham-palotát, – amely lakó- és irodaháznak épült, így az eredeti funkciójában is keresett házat (hány bérirodaházat építenek manapság?) szállodának fogják átalakítani.
Most fogják privatizálni a Művész cukrászdát és a Lukács cukrászdát az Andrássy úton. Mind a két cukrászda múltja – a főváros múltja, kultúrtörténet is, s mind a kettő berendezése védett! Mi lesz belőlük? Autószalon? Mint a Virágból majdnem, Szegeden?
Mi lett volna, ha a Greshamre – mint irodaház-lehetőségre kerestek volna vevőt? Utólag föltett kérdésnek is van értelme, mert a következtetés még hasznosítható.
Emlékszem, hányan hányféle ötlettel jelentkeztek az egykori Fácán telkéért, épületeiért, amikor végre „felszabadult”, mint lehetőség ez az óriási, s óriási értékű zugligeti ingatlan. Nem tartott rövid ideig, de sikerült elérni, hogy a „pályázók” számára a tendert eleve úgy írják ki, hogy csak azok jelentkezzenek, akik a feltételeket elfogadják.
Az esetek legnagyobb részében csak akkor tudódik ki, hogy veszélyben az építészeti vagy természeti örökség, amikor már készen vannak a tervek, megvan az új tulajdonos, már költött is valamit a pénzéből, illetve költöttek azok is az üzlet ellenértékéből, akik az üzletet összehozták… Az építészeti hatáskörrel felruházott polgármesteri hivatal támogatja a vevőt, hiszen sokszor érdekelt a telek minél nagyobb beépítettségében. (Nem rosszmájúság ezúttal: apportra vagy más részesedésre gondolok.)
Önkontroll
Ha a beruházó kétszer akkora házat akar építeni a Vasudvar helyén a Belvárosban, Pesten, mint amit a helyi és annak forgalmi viszonyai megengednének, meg is teszi. Hiszen az építész sajnos (tisztelet a kivételnek) megtervezi, amit megrendelnek tőle (az Intercontinental is csak két emelettel magasabb, mint elfogadott terve volt…). Mire az ellenzők megszólalnak, legfeljebb a külső megjelenésen folyhat a vita. „A hajó elment” szokták mondani. Így volt ez már jó sokszor. Akinek kell a telek, még mindig bebizonyította, hogy az azon álló épületet „nem gazdaságos” felújítani! És kinek van pénze, energiája megcáfolni ezt, s mikor még időben? Alig van ilyen példa sajnos.
Mindenki mindent pénzzé tenne. Nem is mindig haszonszerzéstől hajtva. Sokszor az önkormányzat próbál pénzt szerezni önmaga fönntartásához. És hiányzik az önkontroll.
Elfogytak már (majdnem teljesen) Újlak III. kerületi részének házai, s helyükre környezetidegen jó nagyok kerülnek – pedig volt érvényes rendezési terv a hagyományőrző rehabilitációra! De hát a haszon nagy úr, s akadt másik tervező, aki vállalta, hogy eltér a rendezési tervtől (érdekes, hogy ugyanaz, mint fent)… Elfogynak a városrészek történelmére még jellemző házcsoportok a Ferencvárosban is, másutt is… Most bontották le a kerület által (!) kiadott könyv szerint védett Tűzoltó utca–Liliom utca sarki freskós épületet…
Vajon van-e önkontrollja annak, aki engedélyezi, hogy óriási reklámtáblák kerüljenek a Lánchíd pesti oldalának déli falához, s szembe, Deák és Széchenyi szobra közé? Mi történik, hol lehet reklamálni, ha – mondjuk – nem bontják el ezeket (az egyiket már elvitték) a kívülről kapott bírálat után?
A Parlament – remek tőzsde
Mennyi az értéke a helynek, amit értékesítenek? „Annyi, amit meg lehet érte kapni” – válaszolta a polgármester a hasonló kérdésre, egy készülő városközponti beruházással kapcsolatban a tévében. Tudom, hiba kiragadni a mondatot „szövegkörnyezetéből”, de megteszem. Hiszen ezzel a mondattal találkozom naponta, csak talán nem ilyen röviden, frappánsan megfogalmazva. Mennyit ér a telek, a ház, az ingatlan, amit ma Magyarországon privatizálnak, vagyis valakik valakiknek eladnak? Mennyit ér – mondjuk – a tihanyi félsziget? Most akarnak olaszok és magyar üzletfeleik golfpályát, üdülőtelepet, kikötőt, bevásárlóközpontot, s ki tudja, mit még építeni a természetvédelmi védettséget élvező (?) Tihanyban. Megválasztott önkormányzatáé-e Tihany? Vagy valamely kormányzati szerv diszponál felette? Kié Tihany s kié a Balaton?
Kié az iható víz, a még zöld erdő, a né-hány évtizedenként változó történelem tanúi: a szobrok, emléktáblák, épületdíszek, címerek?
Kié az ország múltjának tanújele: a kis és nagy ház, a magántulajdonban lévő országos vagy helyi védettségű épület?
Sokan vannak, akik most kaptak lehetőséget rombolni, építeni, most kaptak lehetőséget dönteni, s élnek is vele átgondolatlanul – a pillanat érdekétől ösztönözve. „Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen a Hazát” – mondja Arany János. De nem kívánható mindenkitől elegendő bölcsesség. Segíteni kell. Ha másként nem megy, jogszabállyal. A történelem s az épített történelem, a természeti környezet megszerettetésének mulasztásai nem pótolhatók percek alatt.
Az elkövetett hiba pedig – nagy valószínűséggel – helyrehozhatatlan.
Ez esetben kell valamiféle – önkontrollt pótló – kontroll.
Hogy most nem tervteljesítés, hamis lakástömegszámok, lelkes városközpont-modernizálások miatt, párt–tanács–munkásőr-székházaknak helyt adandó fogynak értékeink, hanem mert pénzt lehet értük kapni? Édesmindegy. Fogynak tovább.
Eladták az Úttörő Áruházat a Kossuth Lajos utcában: hibátlan ház, stílusának egyedi darabja – le fogják bontani. Eladják a múzeumok feje fölül az épületeket, a Textil Múzeumét a Pannónia utcában, az öntödei Múzeumét a Ganz utcában.
Én tudom, hogy remek tőzsde lenne a Parlamentből: nincs jobb telek egy szálloda számára, mint a Roosevelt tér vagy a Petőfi-szobor helye a Duna-parton vagy szemben a kis sváb-hegyi vagy a sashegyi természetvédelmi terület, esetleg a tihanyi Kálvária-domb! Biztosan sokat lehetne kapni értük! De talán mégse csak a „pályázótól és az üzlet lebonyolítójától függjön, mikor, hol s mi épüljön Magyarországon”!
Sorrend
(Még egyszer: Mindegy, állami tulajdonról, állami tulajdonból jogszerűen (vagy jogszerűtlenül) addigi kezelője birtokába került ingatlanról avagy eleve magán- vagy társasági tulajdonról vagy önkormányzati vagyonról van szó. Még a jogi meghatározások pontossága is mellékes. A kié nem egyenlő tulajdonjoggal ezúttal. A pénzben nem igazán kifejezhető érték érdekel…)
Milyen módon vállalható annyi gondosság a döntések előkészítésénél, azok meghozatalánál vagy felülbírálatánál, amely nyomán elmondhatják majd az utánunk jövő nemzedékek, hogy a miénk jól sáfárkodott a rábízott nemzeti kinccsel, s nemcsak „emlegetni” volt képes a hazát?
Már újságban is olvastam: megvan a Császár-uszoda (telkének) új gazdája, a Császárt vízilabdás körökben átpasszolták. De az, hogy mit és mekkorát fog építeni a nagy múltú (és a „világörökség” részéhez tartozó) helyre az új gazda, azt még többrétegű homály fedi. Nem előbb kellett volna meghatározni, mi építhető oda, s mekkora, s csak utána keresni a jelentkezőket? Miért mindig a helyszínt kiválasztó offenzív pénzember van elől, miért a városrendező, a műemlékes marad defenzívában minden alkalommal. Miért nem lehet felkészülten várni a hazatérő „tékozló fiút” egy kiérlelt, átgondolt befektetési választékkal? Miért kell mindig az egyéni érdek megvalósulása utáni pillanatban küzdeni a közösségi érdekért? Ha egyáltalán elfogadja bárki, hogy az épített környezet védelme közérdek…
Az „üzletet” megkötötték, s kezdődik a harc a befektető által fontosnak tartott „gazdaságossági mutatók”, a helyi építési hatóság, a műemlékesek között – mint rendesen.
- Belföld [6]