„Még 15 ezren sincsenek” – jelentette szombat délelőtt Surján doktor a Gödöllőn gyűlésező kereszténydemokratáknak. Mármint a torgyáni haragvók nincsenek. „Még 10 ezren is épphogy vannak” – sugározta később a publikum megkönnyebbült morajától kísérve.
Ami szépen mutatja, hogy létezik demokratikus jobb- és baloldal, aminthogy antidemokratikus bal- és jobboldal is létezik. A jogállami rend mondja meg, ki mit tehet, meddig mehet el a másikkal szemben.
Viszont, hogy a jogállamnál maradjunk, mi van már azzal a bizonyos Boross-féle tervezettel a III/III-masokról, pufajkásokról, államvédelmistákról? Miért nem lehet már végre az utóbbi kategóriákba eső urakat – nem megbüntetni, isten őrizzen! – megkérni, hogy ne prédikálják tovább a demokráciát, hanem szíveskedjenek visszavonulni a magánéletbe. Ha nem is mindent, de sok mindent megoldana ez az elfektetett beterjesztés.
Alkalmassági vizsga
Vagy ha még ez sem megy, nevezzék ki az összes politikailag aktív egykori spicliket, vérbírókat, verőlegényeket tiszteletbeli médiaelnököknek. Akkor mindjárt el lehetne kezdeni a személyi dossziéjuk kivizsgálását.
Amivel természetesen nem arra akarunk célozni, hogy Gombár Csaba rádióelnök alkalmasságát ilyen okból vizsgálgatnák. De milyen okból? Ez az, amit csak a kiválasztottak legszűkebb köre válaszolhat meg. Akik tudják, meddig tart még a várva várt médiatörvény előkészítése, s azt is tudják ehhez képest, meddig lehet még elvizsgálgatni, bizottságok között utaztatni Hankiss és Gombár urak vezetői alkalmasságának kérdését.
Csak a válaszok ismeretében lehet majd megmondani, mi dr. Antall József tulajdonképpeni viszonyulása a közszolgálati média szabadságához. Persze előfordulhat, hogy a miniszterelnök viszonyulását még akkor sem lehet majd megtudni…
Kisebbségben
Sajnos e bonyolult belső ügynél jóval egyszerűbbnek látszik a bősi vízlépcső mostani szituációja. Kár lenne elveszni a részletekben; hárman, csehek, szlovákok, osztrákok jönnek egy ellen. Ők látszanak az erősebbnek, mi a gyengébbnek. Jól kiérezni ezt Calfa miniszterelnök magabiztos, már-már részvétteljes leveléből. Miután most már nemcsak a hajlandóságuk, de a pénzügyi képességük is megszületett az erőmű továbbépítéséhez, a magyar kormány csináljon, amit akar.
Kérdés, hogy ebben a helyzetben mi mást akarhatna, mint felmondani a ’77-es szerződést, és a nagyvilág színe elé vinni a Duna közelgő elrablását. Számítva rá, hogy a nagyvilágban egyre kevésbé népszerűek az olyanfajta működések, amit most Prága, Pozsony és Bécs – na legyen, csak az Androsch-bankház – fejt ki a Szigetköz és Csallóköz népével meg a mi ivóvizünkkel szemben.
Neoszlávia
Az ember persze érzi, hogy ennél jóval többet is kéne tenni a vízlépcső ellen. Még Jeszenszky úr, a külügyminiszter sem tudta szótlanul elviselni a hátába mélyedő osztrák tőrdöfést, hanem a bécsi zöldeket próbálta fellázítani.
Másfelől viszont egy miénkhez hasonló kis országot még az igazság sem jogosítja fel rá, hogy egyszerre mindenkivel rossz viszonyba kerüljön. Szomorú, hogy így állunk nyugaton és északon, de a nagyobb bajok változatlanul dél felől fenyegetnek.
Leginkább attól lehet félni, hogy a fejét vesztett nagyszerb nacionalizmus egyszer csak a vajdasági magyarokban pillantja meg az ellenségét. Mert azt azért nem szabad elfelejteni, hogy miközben állandóan ők, a szerbek követnek el agressziót mások ellen, egész évben mégiscsak ők zsugorodnak, az ő korábbi befolyásuk csökken.
Ezt az állapotot a magyar külpolitika – miután sikerült elfojtania legelső horvátbarát lelkesültségét – egységes vélekedés szerint elég ügyesen kezelte. Addig is, amíg megnyugszanak a szerb kedélyek, szembenéznek az elkerülhetetlennel, kapjanak rajtunk keresztül egy kis levegőt, átutazást, hírforgalmat Európa felé. Cserében addig is hagyják békén a vajdasági magyarokat.
A VNDK-t érő múlt heti fenyegetőzéseket – amit még súlyosabb civil fenyegetések is kísérnek: menjenek innét a magyarok, mert kell a hely a Horvátországból és Boszniából kiüldözött szerbeknek – szerencsére nem váltották be. Senki sem gondolta volna, de incidens nélkül befejeződött a vajdasági magyarok kongresszusa. A délvidéki állapotok így az elmúlt héten, kivételesen, inkább a megnyugvás felé közeledtek. A legújabb felállás szerint Szerbia és Montenegró új államszövetséget alkot majd. Eközben, ha minden jól megy, nem üldözik, mert nem tudják a horvátországi szerbeket, és nem üldözik, mert nem merik a Boszniában élőket. Akkor mi a baj, miért nem lehet abbahagyni a harcokat?
A FÁK árnyékában
Egyik gazdasági programunkra kaptunk százmillió dollárt, a másikra másik százmilliót. Eközben, teszik hozzá a hírügynökségek, a szovjet utódállamok alighanem negyvenmilliárdot kapnak majd. Ami, ha azt vesszük, hogy mi magunk több mint húszmilliárdos adósságot halmoztunk fel Kádár alatt, nem is olyan rettenetesen sok pénz. Azt azért jelzi, hogy a Nyugat végre eldönteni látszik: ha azt akarja, hogy a világnak ez a keleti része átlendüljön a demokratikus térfélre, segítenie, mi több, fizetnie kell.
Ha a Nyugat így áll hozzá, akkor mi is higgadtabban számolhatjuk, mi jut ide, mi jut oda. Azt már mégsem teszik velünk, hogy a szovjet maradványok mögé sorolnak. Ha Moszkvából, Kijevből, Alma-Atából demokratikus fővárost akarnak csinálni, akkor Budapestből vajon mi mást lehetne, mint demokratikus mintavárost?
- A hét üzenetei [6]