A múlt esztendő szeptemberében mint a kibocsátó irodalmárok, történészek, közgazdászok és más értelmiségiek egyike aláírtam a Demokratikus Chartát. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen tüzes parazsat gyűjtök a fejemre, ámbátor hitem szerint akkor is aláírtam volna, ha előre tudom mindazt, ami bekövetkezett. Aláírtam én a Kádár-korszak utolsó évtizedében is felettébb számos memorandumot, tiltakozást, javaslatot, sőt követelést mindenféle ügyben, kezdve azon, hogy tiltakoztam az erdélyi magyar értelmiség ellen alkalmazott bukaresti megtorlások ellen (az úgynevezett „Hetvenegy magyar értelmiségi memoranduma”, ami miatt hosszú évekig nem tehettem be a lábam Romániába), folytatva a bős–nagymarosi építkezés elleni állásfoglaláson, egészen addig, hogy a szívbeteg Krassó Gyurit mentesítsék a rendőri felügyelet alól. Eleinte voltak kisebb-nagyobb hivatalos megrovások, később, a hatalomátadást megelőző esztendőkben már alig történt valami, mintha a hatalom fásult közönnyel vette volna tudomásul, hogy az a cement, amellyel úgy hitte, örök időkre bebetonozta magát a hazai társadalomba, ugyanolyan „szocialista” minőségű, mint amilyen a lakóházak falában porlik és repedezik.
Most, a rendszerváltás után korántsem fogadja ilyen fásult közöny az aláírókat és az aláírásokat. Alig egy esztendeje, amikor néhányan tiltakoztunk az ellen, hogy a szegény, jóravaló Szkárosi Endrét ügyészségi közegek vegzálják egy idétlen címlap miatt, egy kisebb gyűjteményre való névtelen levelet kaptam, s a nyájas levelezők elküldték engem Izraelbe, sőt még melegebb vidékekre is. A Demokratikus Charta aláírása révén ugyancsak sikerült kivívnom néhány ismeretlen, ismerős, sőt régi barát nemtetszését, s ezt a nemtetszést különbözőképpen a tudomásomra is hozták. Az elvi viták körében maradó ellenvéleményeket, sőt a baráti feddéseket hálás szívvel fogadom. Elvégre magát a Chartát és aláírásom tényét egyaránt lehet vitatni és megvitatni, hiszen azoknak az alkotmányos, demokratikus alapelveknek, továbbá azoknak a tulajdonképpen a „civiltársadalom” és az egyéni, illetve a társadalmi autonómiák működésére vonatkozó nézeteknek a tisztázását, pontosabbá tételét, amelyeket a Charta magába foglal, csak elősegítheti az elvi vita.
Nekem nem a Charta közzétételének elvi ellenfeleivel és vitatóival van bajom, hanem azokkal, akik egy demokratikus követelményrendszer láttára, kivált, ha az elveknek eme rendszere az adott társadalmi viszonyok bizonyos bírálatát is magában foglalja, nyomban „hazaárulást”, „nemzetellenességet” és más hasonlót kiáltanak. A „hazaárulás” igen súlyos szó, minden megfontolás nélkül csak frusztrált társadalmakban és frusztrált emberek élnek vele. Nem az a baj, hogy ilyen frusztrált emberek léteznek, elvégre eszelős vagy hatalomra éhes, gátlástalan emberek a legkonszolidáltabb demokráciákban is akadnak. A baj ott kezdődik, amikor ezek a frusztrált emberek, nekiszabadult eszelősök és a hatalom, a befolyás felé kapkodó dúvadak a „kvázi-hivatalosság” mezét ölthetik magukra, és éppen azok, akiknek az ország nyugalmát, hadd legyek egy pillanatra 19. századi (szívesen teszem): a „közcsendet” és a „közbátorságot” kellene szavatolniuk, behunyják a szemüket és befogják a fülüket.
Azt, hogy egy „demokratikus charta” kinyilvánítására szükség van, éppen azok igazolják („malgré lui”), akik a társadalmi demokrácia és autonómia elveinek olvastára vértolulást kapnak, és azok, akik kedvtelve nézegetik ezeket a vértolulásos arcokat.
Éppen ezért a Demokratikus Charta aláíróinak a legkevésbé sem szabad meghátrálniuk (nem is teszik), s én magam is azt szeretném, ha a Charta elvei egyre szélesebb körben szabnák meg azokat a normákat, amelyekhez egy önmagát és vállalt politikai eszményeit komolyan becsülő (magyar avagy szabad) demokratának ragaszkodnia kell. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész közép-európai régióban, ahol bizony gyakoriak a vértolulásos, frusztrált és intoleráns emberek, mozgalmak, politikai erők. A Demokratikus Chartának – és ezt akár javaslatként is előadhatom – akkor lesz igazán stratégiai hatékonysága és eredményessége, ha túl tud jutni az ország határain, és közép-európai üggyé válik, ha a demokratikus követelményeket a régió kisebbségeinek javára és a régió demokratikus elveket valló értelmiségi csoportjainak kölcsönös párbeszéde és együttműködése érdekében is képes lesz képviselni, s hatékonyságukat elősegíteni.
Fontos lenne, hogy a Demokratikus Charta aláírói lépjenek kapcsolatba a szomszédos országok magyar értelmiségével és természetesen a többségi nemzetek demokratikus értelmiségével, s hozzanak létre olyan találkozókat, összejöveteleket, amelyek megkísérlik előremozdítani az oly szükséges és sajnos mindinkább elakadó, holtpontra jutó közép-európai párbeszéd ügyét. Annak idején, még 1990 kora tavaszán – szerencsétlen módon éppen az emlékezetes marosvásárhelyi magyarellenes pogrom napjaiban – összeült egy magyar–román értelmiségi kerekasztal-megbeszélés, és ezen a hazai és az erdélyi magyarság, illetve a román demokrácia (közelebbről: a Társadalmi Dialógus csoport) számos kiváló képviselője jelent meg és szólalt fel. Voltak is a találkozónak bizonyos szerény eredményei, persze első lépésre és kivált a marosvásárhelyi események hatása alatt igazán számottevő eredményt nem is lehetett várni. Akkor a müncheni Ferenczy Alapítvány szervezte meg az összejövetelt, s még egy külön alapítvány is létrejött megfelelő kuratóriummal, amelynek további erőfeszítéseket kellett volna tennie a dialógus folytatására. Ez a folytatás azonban azóta is késik, közben értékes évek múlnak el, növekszik a kölcsönös bizalmatlanság, és például a „vatrás” erők széles körben keltik fel a magyarellenes szenvedélyeket.
Egyáltalán, a Demokratikus Charta körül gyülekező magyar értelmiségnek jobban kellene figyelnie a szomszédságban zajló folyamatokra, határozottabban kellene szót emelnie a kisebbségi létbe szorított magyarok (és mások) egyéni és kollektív jogai védelmében, és szolgálhatná a közép-európai régió értelmiségi csoportjainak közeledését vagy legalább egymás kölcsönös megértését. A kisebbségek védelmében vállalható szerep révén hatékonyabban tudna fellépni azzal a méltatlan és olcsó retorikával szemben is, amely a Charta ügyét valamilyen „hazafiatlanságnak”, mi több, „hazaárulásnak” igyekszik beállítani s mint ilyent megbélyegezni. Természetesen lényegét tekintve nem a Charta önvédelmének taktikai érdekei szólnak az ilyen fellépés mellett, hanem a közép-európai régió demokratikus haladásának stratégiai érdekei.
- Belföld [6]