Liberális szocializmus

[Kisbali László] [1]

Akik vasba öltöztek


Az osztályharcban egykor vasba öltözött munkásság tekintete manapság sokszor csak a „kilósboltok” pénztáráig ér el, s noha tagadhatatlan, hogy néhányan reggelente kedvtelve illegetik magukat a tükör előtt, „cicanyakkendőjükben” gyönyörködve, mégis egyre többen vannak, akik a Szeta ruhagyűjtő helyein találják meg a helyzetüknek megfelelő öltözetet. (Azokról most ne essék szó, akik a hajdani vértek rozsdás maradékaival seftelnek a történelmi szemétlerakóhelyeken.)

Május elseje körül azonban a ruhák kopása mellett a nyelv elrongyolódásáról is elmélkednünk lehet. A „tudszoc” mellett kötelezővé tett munkásmozgalom-történet (a diákok nyelvén: „mumó”), na meg a „munkásosztály ünnepének” hazug retorikája sikeresen elérte, hogy ma már alig-alig lehet beszélni, ebből következően pedig gondolkodni az európai (igen, igen!) história egyik legjelentősebb hagyományáról. Pedig a munkásmozgalmak története jóval sokrétűbb, színesebb és érdekesebb, mint ezt az államosított ideológatermelés brosúrái sugallják.

A tudszoc-katekizmusok pl. jó okkal hallgatták el, hogy a munkásmozgalmaknak voltak olyan törekvései, amelyek a liberális eszmekör és a szocialista elképzelések ötvözésén fáradoztak, a huszadik századi Angliában például nem is teljesen eredménytelenül. Függetlenül attól, hogy mit tartunk az ilyes kísérletek lehetőségeiről és értékéről, nem árt megismernünk a „liberális szocializmus” hagyományait sem, különösen akkor, ha e nézetek egyik legátgondoltabb kifejtését egy jeles magyar gondolkodó és politikus műveiben találhatjuk meg.

Emigrált 1919 május elsején

Szövegünk szerzője (1875–1957) Nagykárolyban született. A református hitre áttért zsidó orvos gyermeke a helyi piarista gimnáziumban érettségizett. Később – mint írja – „nemegyszer nosztalgiával gondolt az egyszerű fekete ruhás rend tagjaira”, holott ő maga valódi „szabadgondolkodó” volt. Egyetemi tanulmányait a pesti jogi karon végezte; tanárai közül Pikler Gyula volt rá a legnagyobb hatással. 1899-ben barátaival nagy jelentőségű tudományos társaságot alapít, s ettől kezdve a magyar szellemi-politikai élet kiemelkedő alakja. Jelentőségét mutatja, hogy az az Ady, aki nem udvarias bókjairól nevezetes, mindig nagy tisztelettel beszélt róla. Az első világháború végén kezdődő eseményekben is kiemelkedő politikai szerepet vállalt. 1919-ben emigrált, 1930-tól amerikai állampolgár. 1947-ben még hazalátogat, de hazatelepülni valahogy már nem kívánt.

Liberális szocializmus


„Mert miként egyszer a munka csakugyan megkapja jogos egyenértékét, mihelyt egyszer valósággá válik az egyenértékű csere, mely szerint csakugyan olyan munkatermékek cserélődnek ki, melyek egyenlő munkaidőt, munkaintenzitást és munkakvalifikációt képviselnek (és a csakugyan szabad és tiszta cseregazdaság társadalma gondolatilag is az egyedül elképzelhető, mely az értékmegállapításnak ezt a hihetetlenül érzékeny, komplikált természetű folyamatát elvégezheti!), a kizsákmányoló kapitalizmusnak vége, és semmi akadálya nincs annak, hogy az egyre több tőkefölösleggel rendelkező munkások oly termelőszövetkezetekbe tömörüljenek, melyek boldogulásában minden munkás úgy is mint munkás, és úgy is mint tőkés közvetlenül érdekelt lesz, s melyek vezetésében, a kereslet és kínálat igazságos törvényei szerint, akadálytalanul használja fel a régi kapitalista társadalomnak minden valóban alkotó, szervező, messze látó – tehát nem kizsákmányoló – energiáját. (…)

Világos egyszersmind az is, hogy egyedül a liberális szocializmus kiépítendő rendszere az, mely az egyént és a kisebbségeket az osztályuralom és a többségi elv egyre nyomasztóbb terrorizmusától megóvni képes volna. Az állami – vagy ami mindegy – gazdasági központosításnak az a rendszere, mely maximumát éppen a marxizmusban érné el, szükségképp kiszolgáltatná az egyént és a kisebbségeket a mindenkori többség kénye-kedvének. Egy társadalomban, melyben mindenki a köznek adja át egész munkatermékét és tőle kapja bérét, melyben az egész termelés és szétosztás szigorú állami rendelkezésekkel van szabályozva: egy ilyen társadalomban az állami hatáskör fokozódó kitágulása elkerülhetetlen. Az állam szükségképp magához kénytelen venni az egész nevelési és közoktatásügyi, egészségügyi, művészeti szervezetet. Nos, egy ilyen központosított államban csak egyetlen elv, felfogás, világnézet érvényesülhet: a többségé. Ez az állapot szabadságra és függetlenségre törekvő emberekre nézve még akkor is elviselhetetlen volna, ha ez a többség igazán szabad akaratból és meggyőződésből álló többség volna, nem pedig az a pusztán formális többség, mely az emberi nem mai fejlődési fokán elkerülhetetlen: a tunyaság, a gondolatrestség, a félelem és az erőszak többsége. Minden nevelési, vallási, művészi ideált így kiszolgáltatni a mindenkori többség akaratának: minden emelkedettebb lélekre nézve borzalom. Hogy ma ezt csak elszánt kevesek érzik így, ijesztő jele annak, hogy a kommunista dogma és államhatalom előtt való kritikátlan meghajlás mennyire kiölt minden szabadságérzetet és igazságszeretetet a nagy tömegek lelkében. Milyen jogcímen lehet, mondjuk, a lakosság katolikus harmadára egy szocialista-ateista nevelést ráerőszakolni, és viszont? Milyen jogcímen lehet a természetes gyógymetódus híveire ráerőszakolni a mai méregkeverő gyógyászatot? Mily jogcímen lehet állami eszközökkel istápolni olyan zenét, irodalmat vagy képzőművészetet, mely a kisebbség ízlését és ideáljait sérti? Világos, hogy a mereven centralizált állam vagy az egyének és a kisebbségek despotikus megrendszabályozásához vezet, vagy pedig magának a mai alkotmánynak a felrobbantásával fenyeget, mert az államhatalommal az egyik rész mindig visszaél a másik rész rovására. És itt eddig csak tisztes elvi dolgokról beszéltünk, és egy szóval sem említettük, hogy mennyi pozitív visszaélés, nepotizmus, korrupció és lopás történik a többségi elv nevében és annak kikerülhetetlen következményeként. A modern parlamentarizmus nem azért diszkreditálta magát annyira a szellemi és erkölcsi elit szemében, mintha a választási rendszer és a többségi elv feltétlenül rossz volna, hanem elsősorban azért, mivel az egyre fokozódó központosítás és bürokratizmus egy mindinkább gyűlöletessé váló nyomást gyakorol a legtermékenyebb és legfejlettebb energiákra. Ezt a dilemmát az állami despotizmus és a kisebbségi forradalmak között csak úgy lehet megoldani, ha a liberális szocializmus és a liberális anarchizmus közös állameszménye felé haladunk: a minél nagyobb decentralizálás, a minél több autonómia, a minél kiterjedtebb spontán szövetkezés felé minden olyan téren, hol az üzemek természet-technikai előfeltételeinek monopolisztikus jellege nem kényszeríti az államot azokat saját kezébe venni.”

???

• Ki beszél? [6]