A jogosultak harminc százaléka nem szavazott! – súgták visszafogott örömmel ’90 tavaszán az MSZP hívei. Rájuk még nem, másra már vagy egyáltalán nem – tették hozzá sejtelmesen.
Igazuk lett! Alig két év múltán szinte teljesen kicserélődtek a választási szerepek. Mostanában körülbelül annyian szavaznak, amennyien ’90-ben nem szavaztak. S tekintélyes részük tényleg az MSZP-re voksol.
A vesztesek ma még azzal vigasztalódhatnak, hogy talán ki sem kapnának, ha mindenki választana. A jogosultak bő kétharmada szavazhatna rájuk, ha egyáltalán szavazna valakire. Bonyolult már ez az egész, nem is igazán a mi dolgunk lenne, hogy kiigazodjunk benne…
Kisbér
Ezzel szemben, akiknek a dolga lenne, a választási pártok sem nagyon törekednek a tisztánlátásra. Kisbér, Keleti György, ez egészen más, ebből semmi általánosítható nem következik… – állítják.
Az ember pedig azt gondolná, hogy következik. Mi az oka például, hogy nyolcadik nekifutásra sem sikerült egy elfogadható jelöltet, versenytársat kiállítaniuk az egykori hadügyi szóvivővel szemben? Akit, legutolsó számunkban, mi magunk is higgadt, világos fejű férfiúnak mondtunk, nem lekicsinyelvén azt az előnyt, hogy mostanában rúgták ki az Antall-kormányból. De már bocsánat, ez azért mégsem Nobel-díj, nem a demokratikus haza megmentése, ettől még nyugodtan meg lehetett volna verni! Csakhogy ehhez a többi pártnak is hajtania kellett volna egy kicsit. Teoretikus fejtegetések helyett jobb lett volna, ha posszibilis jelöltek után néznek. Erre – mivel Kisbéren nyolcszor futottak neki a választásnak – még idejükből is futotta volna.
Komszocialisták
Dr. Antall József, aki az elmúlt hét végén, Kecskeméten, a keresztényi politizálás alapelveit igyekezett lefektetni, még nem tudhatta – bár alighanem sejtette – a kisbéri végeredményt. Általánosságban próbálta tehát orvosolni a szituációt. A komszocos elit idejekorán felismerve a kor parancsát, beöltözött kapitalistának. De mivel érzékelte, hogy ez nem vált ki osztatlan lelkesedést, ezzel egy időben az osztályharc vasruházatába is öltözött. Így most már önmaga opponensévé is előlépett. Akár a tőke, akár a munka győz a továbbiakban, a komszocos elit mindenképpen a pályán marad…
Ilyen nehéz helyzetekben az általánosságban vett keresztényi politizálás nem sokat segít. Dr. Antall is inkább csak arra utalt – már ha jól vettem ki a beszédéből –, hogy tenni kéne valamit, bár nem teljesen világos, hogy mit.
Senki sem tilthatja el ugyanis a volt komszocosokat tőle, hogy egyik nap kapitalistának, másik nap szocdemnek, harmadik nap akár egyszerre mind a kettőnek öltözzenek. Sőt, ez még mindig a jobbik, az európai szokásokkal összhangban álló átalakulás.
Sokkal rosszabb lenne, ha Horn vagy Nagy Sándor a szomszédokról venne példát, és magyar Milosevicsként, Iliescu vagy Meciar követőjeként lépne fel. Az igazán rosszfajta vedlés, ezt már megtanulhattuk, a nacionálkomszocos, nemzeti biszkuista–komócsinista vedlés. Amikor Nagy Sándor MSZOSZ-főnök Csurkára ruházza a mellényét, hogy cserében magára ölthesse annak pantallóját.
Abból azonban, hogy a mi szocialistáink nem a legrosszabbfajta szocializmust képviselik, még nem következik, hogy az övék lenne a legjobb. A későkádári MSZMP „élcsapata”, a legkoncepciózusabb, legintellektuálisabb, legreformerebb reformkommunisták ugyanis többnyire nem kerültek át az új pártba. Ők ma már tényleg valahol a reformkommunizmus és liberalizmus között lebegnek, feltehetően nem azzal a céllal, hogy az előbbihez térjenek vissza. Úgyhogy talán nem hazabeszélés, hanem egyszerűen csak az igazság, hogy a jobbfajta szocializmus lassacskán a szociálliberalizmus környékén található.
Dolgozatjavítást!
Nem sorok írója az egyetlen, aki a jelenlegi belpolitikai bajok gyökerét a múlt év őszén ismertté vált Kónya-dolgozatban látja.
A dolgozat, mint emlékezünk rá, a következőket mondta: Hála az Antall-kormány jó külpolitikájának, megnőtt az ország iránti bizalom. Most tehát már nyugodtan meg lehet büntetni a tolvaj vörös bárókat (Iustitia-terv), az ávósokat (Zétényi–Takács), majd pediglen kormánykézbe lehet venni a médiát. A program első két pontjával azt érték el, hogy azok a komszocos családok és nemzetségek, amelyek ’91 tavaszára már nagyjában-egészében elfogadták a rendszerváltást és az Antall-kormányt, holtra rémültek, görcsbe rándultak, és nem látván más kiutat, ellene fordultak. A második, médiumokra vonatkozó rész elsősorban a mérsékelten liberális, européer értelmiségieket bőszítette föl. Miután azonban a Kónya-program végrehajtói a köztársasági elnökre is kiterjesztették támadásaikat, az értelmiségiek méltatlankodása szélesebb néptömegekre is kiterjedt.
Dr. Antall József, az egykori tanár úr a mai napig nem kerített rá sort, hogy legalább részben kijavítsa növendékének hibáktól hemzsegő dolgozatát. Talán majd ha Keleti meg pártja nem 68, hanem 98 százalékos választási eredményt ér el…
A látható légió
Ellenszolgáltatás nélkül feladta a szovjet szuperhatalmi pozíciókat – kárhoztatják Borisz Jelcint a régi vágású moszkvai bolsevikok. Majd meglátják, hogy nem ellenszolgáltatás nélkül – nyugtatja őket a dinamikus orosz elnök. Különben is, Amerika nem akar, más meg nem mer megtámadni bennünket. Minek az a sok szárazföldi atomrakéta? – teszi hozzá.
Való igaz, hogy hazatérve más léptékű konfliktusokkal kellett Jelcin elnöknek szembenéznie. Szinte nem tudta megmondani, kivel foglalkozzon először, Sevardnadze grúz elnökkel, Snegur moldovai elnökkel, az örményekkel, azeriekkel, oszétekkel… Ezek a népek és vezérek, miután egymás után háromszor vagy négyszer is kikiáltották Moszkvától való teljes és maradéktalan függetlenségüket, talán már maguk is elhitték, hogy a továbbiakban azt csinálnak, amit akarnak. Most azonban egyre-másra azt kell megtanulniuk, hogy Jelcin seregei még a helyükön vannak, és ha úgy adódik, laktanyáik vagy családjaik biztonságára hivatkozva beavatkoznak a helyi háborúságokba. Jóllehet Moldovában már komoly méreteket öltött a románok, kozákok és oroszok harca, az ember őszintén csodálja, hogy még mindig nem alakultak ki Boszniára emlékeztető szituációk az egykori szovjet birodalom romjain.
- A hét üzenetei [6]