Beszélő: A kormánykoalícióban hangoztatják, hogy itt az ideje a gazdaság élénkítésének. Mi erről a véleményed?
– ’85-ben Kádár elvtárs azt mondta, hogy véget kell vetni a hét szűk esztendőnek. Nem azért, mintha tényleges alapja lett volna a föllendülésnek, hanem mert észrevette, hogy politikailag elviselhetetlen a gazdasági teljesítmény évek óta gyönge színvonala és az életszínvonal csökkenése, és azt gondolta, hogy ha megfogalmazza kívánságát, ez már elég is a változáshoz. Itt most hasonlóról van szó: a politika követelménye gazdaságpolitikai jelszavak megfogalmazását kényszerítette ki. Minderre ellentmondásos helyzet adott kiinduló alapot, hiszen egyrészt nyomasztó, hogy a termelés csökken, az életszínvonal erőteljesen visszaesik, a munkanélküliség drasztikusan emelkedik, nő a költségvetési deficit, másrészt sokaknak talán ígéretesnek tűnik, hogy nőtt a szabad devizás export, és bizonyos pénzügyi mutatók kedvezően alakultak. Szerintem azonban téves az elemzésük, mert a gazdaság helyzete nem ellentmondásos, hanem egyértelműen rossz.
A kádári korszak trükkje
Beszélő: Az infláció ütemének csökkenése, a növekvő megtakarítások, a valutatartalékok ugrásszerű gyarapodása – állítják – azért kedvez, mert van miből finanszírozni az élénkítést, a költségvetés hiányát.
– Mielőtt erre válaszolnánk, nézzük sorjában a kedvezőnek mondott jelenségeket. Az infláció csökkenése nem azt jelenti, hogy alapvető változás következett be a gazdaság teljesítőképességében, hogy minőségileg változott a monetáris politika, és ez idézte volna elő az inflációmérséklődést. Magyarországon mind ez ideig az infláció nem spontán piaci jelenségként alakult ki, hanem a kádári korszak trükkjeként, amit az elmúlt két évben is alkalmaztak. Le akarták építeni a költségvetés gazdaságszubvencionáló tevékenységét, és ennek terheit – a kádári rendszer ugyanúgy, mint az Antall-kormány – az infláció segítségével a lakosság vállára rakta. Az állampolgár jobban elviseli az infláció reálbércsökkentő hatását, mint a nominálbérek csökkenését. Közgazdásznyelven, a pénzillúziót a kádári rendszer és az MDF politikusai egyaránt kihasználták. S ez ügyes, mivel politikailag az infláció miatti reálbércsökkenés eladhatóbb, mint ha fizetéskor kevesebb pénz kerül a borítékba. Az Antall-kormány két éve alatt drasztikusan leépítették a gazdaság állami szubvencionálását, és a KGST-forgalom összeomlása miatti cserearányromlás következményeit is érvényesítették. ’92-re már nem maradt sok ilyen feladat. Így nincs monetáris restrikció (szemben azzal, amit a kormánypártok állítanak), hanem csak arról van szó, hogy ugyanaz a pénzügypolitika kisebb ütemű inflációt követel.
Nagy szerepet játszott az infláció ütemének fékezésében a forint árfolyamának alakulása is. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a kormánypolitikusok arról pattogtak, hogy exporttöbbletet kell teremteni, és az importot vissza kell szorítani, ehhez azonban forintleértékelési intézkedéscsomag tartozott volna. Ehelyett a gyakorlatban a forint nominális leértékelése nem tartott lépést a forint értékvesztésével. A forint reálárfolyama 20 százalékot meghaladó mértékben fölértékelődött az elmúlt két év alatt. Ez is csökkentette a hazai áremelkedések ütemét. E téren is kimerülnek azonban egyszer a tartalékok.
Ami még a nyereségnél is fontosabb
Beszélő: Viszont mégiscsak óriási eredménynek mondják – és nemcsak kormánypárti körökben –, hogy a szabad devizás export nőtt, dacolva a reálfelértékeléssel.
– Ez csakugyan nagy dolog, hiszen a kádári korszakban politikai célnak tekintették, hogy nőjön a tőkés export, és mégse nőtt. Előállt azonban az a furcsa helyzet, hogy a vállalatok olyan árukat exportáltak tavaly és exportálnak az idén is, amelynek kivitelét korábban nem tartották kifizetődőnek. Most pedig kedvezőtlenebb árfolyamviszonyok mellett többet exportálnak, holott reálértékben azonos áruért kevesebb pénzt kapnak, mint tegnap.
Miért tesznek így? A magyarázat egyszerű: a magyar termelésnek nagyon nagy mértékben vissza kellett volna esnie, tekintve, hogy a belföldi (különösen a beruházási) piac összeszűkült, és a KGST-piaci kereslet katasztrofálisan visszaesett. A magyar termelés azért nem esett vissza mégsem ennek megfelelő mértékben, mert ha a vállalatok módot találtak a szabad devizás export növelésére, akkor éltek evvel a lehetőséggel. Ez a magatartás átmenetileg akkor racionális, ha a bevételek a változó költségeket még fedezik. Valószínű azonban, hogy az export ott is nőtt, ahol már a változó költségek sem térültek meg. A vállalati igazgatók nagy része számára ugyanis fontosabb a vállalati stabilitás s az ebből adódó politikai stabilitás, mint a pénzügyi eredmény. Az állami tulajdonú vállalatok (és a vállalatok zöme ilyen) nem a tőkemegtérülést, hanem más politikai sikereket várnak el a menedzsmenttől: hogy ne essen vissza nagyon a termelés, hogy ne bocsásson el túlzottan sok embert. Ha ezek a politikai nyomások elég erősek, akkor érdemes veszteséges exportfokozással is fönntartani a termelési volument.
Marad a kérdés, hogy honnan tudják ezt a veszteséget finanszírozni. Az én véleményem az, hogy nem kevés vállalat tőkefölélésből finanszírozza a veszteségeit. A tőkefölélésnek három fő csatornája van: a vállalatok fokozódó eladósodása (amelybe beletartozik a sorban állásos eladósodás is); a felújítások elhalasztása, az amortizáció beforgatása a folyó termelés finanszírozásába; és végül: tőkejavak (telkek, irodaházak, üdülők és esetleg gépek, üzemegység) eladása, aminek bevételét szintén beforgatják a folyó termelés finanszírozásába. Így tudták fedezni a nyilvánvalóan egyre veszteségesebbé váló exportot és a vállalati veszteségeket általában. Ebből finanszírozták a kapun belüli munkanélküliséget is…
Beszélő: Honnan lehet tudni, hogy nőtt a kapun belüli munkanélküliség?
– Az összes statisztikai adat azt mutatja, hogy a termelés visszaesése az ágazatok zömében nagyobb, mint a foglalkoztatott létszám csökkenése. Tehát ha eddig volt kapun belüli munkanélküliség, akkor most nyilvánvalóan még inkább van.
Beszélő: Mi következik ebből?
– Ha igazolódna a kormánykörök azon feltételezése, hogy a magyar termelést keresleti oldalról nem éri már több megrázkódtatás, még akkor sem lehetne arra következtetni ebből, hogy a fellendülés elindulhat. A magyar termelés ugyanis még nem alkalmazkodott teljesen a keresletcsökkenéshez, még kisegítő eszközöket használt, hogy a megrázkódtatás mértékét elviselje. Mivel azonban a megrázkódtatás csökkentésének eszközei előbb-utóbb kimerülnek, további negatív változásoknak kell elébenéznünk.
A deficit finanszírozása
Beszélő: Kiemelkedően kedvező fejleménynek értékelik – és megint nem csak a koalícióbeliek – a megtakarítások növekedését.
– Lehet is csodálkozni rajta, hiszen a lakosság összjövedelméhez képest valóban magasak a megtakarítások és a befektetések. De észre kell venni azt is, amit a Figyelő legutóbbi számában közöl: hogy a megtakarításoknak ez a megugrása csak nominálértékben ilyen nagy. Reálértékben – ha a fogyasztói áremelkedéseket figyelembe vesszük – nem is történt növekedés. Örömünk amiatt sem felhőtlen, mert nagyon keveset tudunk a befektetésre kerülő pénzek eredetéről. Nem föltételezhető, hogy egyszerre az alacsony megtakarítási rátájú Magyarországon a megtakarítási ráta a japán színvonalra ugrott. Valószínűleg valami másról van szó: azok a korábbi befektetések, amelyek azelőtt nem jelentek meg a befektetési statisztikákban, átalakultak, és most megjelennek. Például Bécsben tartotta a pofa a pénzét, de rájött arra, hogy a forint felértékelődése és az infláció miatt magas kamatlábak következtében neki racionálisabb forintosítani a pénzét, különösen akkor, ha van módja arra, hogy, ha szorul a hurok, megint devizává alakítsa át a megtakarítását. De a forint felértékelődése és a magas banki kamatláb nemcsak a magyar pénztulajdonosok számára lehet kedvező, hanem a környék forró pénzzel rendelkező gazdasági szereplőinek is. Ha ez így van, akkor a forint- és devizatartalékoknak erről a megugrásáról nem lehet tudni, hogy úgy, ahogy ide bejött, nem megy-e el hirtelen, vagy legalább hogy olyan jellegű pénzmozgás-e ez, aminek a folyamatosságával számolni lehet.
De ha mindebben tévednék is, akkor sem indokolatlan azt végiggondolni, jó-e, ha a lakossági megtakarításokból a költségvetés hiányát finanszírozzuk. Kétségtelen, hogy ezzel a fajta finanszírozással a költségvetési deficit nem növeli az inflációt. De ebből még nem következik, hogy erre kell felhasználni a megtakarításokat, és nem az üzleti élet fejlesztésére. Tehát amilyen mértékben a megtakarításokat nem a garanciaalapokra, a fejlesztésekre, hanem ehelyett a folyó költségvetés finanszírozására használják föl, annyiban ez a folyamat az üzleti élet kiszorítását eredményezi, és ezért kedvezőtlen. Ha van tartós megtakarítás, azt valóban a gazdaság élénkítésére, a vállalkozási hitelgarancia-nyújtásra kell felhasználni.
Beszélő: Egyáltalán: jelent-e a kormánypolitikusok által meghirdetett élénkítés többet egy puszta jelszónál?
– Nem tudhatjuk – sem a Szabó Tamás-féle munkacsoport, sem a kereszténydemokraták programja esetében –, hogy kik, milyen erők állnak mögötte. Maguk a programok sem annyira kidolgozottak, hogy véleményt lehetne mondani például arról, vajon Kupa Mihály antiinflációs pénzügypolitikája összhangba hozható-e velük. Mind a két program arról beszél, hogy eddig restriktív pénzügypolitika volt, most meg új pénzügypolitikára kell áttérni. De hát, mint előbb mondtam, eddig sem volt restriktív pénzügypolitika. A pénzmennyiség gyakorlatilag sohasem nőtt kevésbé, mint a nominális GDP, a költségvetési deficit pedig az utolsó két évben egyenesen megugrott. A kormánypolitikusok javaslatai csak abban foglalnak állást, hogy nem egyedül az infláció visszaszorítása a feladat. Nem tisztázzák, hogy milyen inflációt tudnak elfogadni, és hogy az élénkítéshez honnan mozgósítják az eszközöket. Az a négy követelményük azonban, hogy az ország exporttöbbletet produkáljon, hogy a költségvetés szolgáltatásai ne csökkenjenek és a deficit ne nőjön, valamint hogy egy gazdaságélénkítési tevékenység is végbemenjen – együttesen megvalósíthatatlan. Ezeknek a céloknak az érvényesítése együtt azt eredményezné, hogy az infláció fölgyorsul.
Fokozott megtérülési követelményeket
Beszélő: Mit tennének a szabad demokraták ebben az általad kifejezetten rossznak tartott gazdasági helyzetben?
– Változtatni kell azokon a viszonyokon, amelyek között egyrészt a vállalatok szívesebben finanszíroznak veszteséges termelési struktúrákat, mintsem hogy az átalakulásba invesztáljanak; másrészt föl kell számolni azt a furcsa helyzetet, hogy szabad pénz áll rendelkezésre, de mégsem tud befolyni a gazdaságba, nem talál magának elég gazdaságos tevékenységet. A megoldást részint a privatizáció fölgyorsításával lehet elérni, részint azzal, hogy ellenőrző mechanizmusokat építünk ki, megtérülési követelményeket támasztva az állami tulajdon működésével szemben. Ha erősödnek a magán- és az állami gazdaságban az ilyen követelmények, a fölös pénzek is könnyebben találnak jó befektetési alkalmakat.
Beszélő: A privatizációs (azaz fordított nevén állami vagyonvédelmi) törvénycsomag vitáján több kormánypárti képviselő is úgy fogalmazott: nem kell „fetisizálni” a magántulajdont. Ez nem a gyors privatizációs elképzelésekre vall.
– Az Országgyűlés által most tárgyalt privatizációs törvénycsomag valóban nem a struktúraátalakítás fölgyorsítására épít, hanem a privatizálás bevételeinek az ellenőrzésére. A kormánypártok megfeledkeznek arról, hogy a privatizálás nem tőkeértékesítési üzlet, ahol az eladó abban érdekelt, hogy mennyit kap a tőkéjéért, hanem egy speciális üzlet, ahol a társadalom az eladó. A társadalom pedig nemcsak a bevételben érdekelt, hanem abban is, hogy a vevő milyen új technológiákat fog hozni, mennyi többletpénzt visz bele a boltba, milyen nagy valószínűséggel használja föl a nyereséget saját üzletének fejlesztésére. Mindezek a többlettényezők az ország fellendülése, a nagyobb foglalkoztatottság szempontjából meghatározóak.
Beszélő: Az állami vagyon árának kontrollja csakugyan erősödni fog, ha elfogadják a törvénycsomagot?
– Gyakorlatilag semmi sem fog történni. Most is vannak törvények az eladási ár ellenőrzésére. Az ellenőrzés intézményei pedig objektív okokból nem képesek a hatékony működésre. Azoknak a cégeknek a véleménye, amelyek nemzetközi tapasztálatok segítségével fölmérik a magyar állami vagyon értékét, szubjektív vélemény, amely alkalmazkodik az éppen kialakuló keresleti-kínálati feltételekhez. A szélsőséges csalásokat lehet csak kiszűrni az ellenőrzéssel, de nem lehet egyértelművé tenni, hogy a szerződésekben elfogadott ár tényleg jó ár-e.
Alapítványok, szociálpolitika
Beszélő: Mit lehetne tenni a költségvetési deficit növekedése ellen és a gazdasági visszaesés által sújtott rétegek érdekében?
– Ez a probléma is kapcsolódik a privatizációhoz. A költségvetés által finanszírozott szerveket a privatizáció haszonélvezőivé kell tenni, és biztosítani kell valamilyen piaci formában, hogy vagyonhoz jussanak, amelynek az eredményes forgatása az intézmény folyó finanszírozási problémáiban segítséget jelent. Ha egy színház mögé, amelyik most veszteséges, a privatizált vagyonból egy alapítványt létesítenek, és az alapítványt az állam másképp adóztatja, mint a magántőkéseket, akkor a differenciát a színház finanszírozására lehetne fordítani. Így létrejön egy érdek a színház körül, hogy jól működtesse az alapítványt, jó tulajdonos legyen. Másrészt forrás keletkezik egy olyan szubvencióra, amelyet nem automatikusan adnak, hanem adóelengedéssel, tehát csak akkor, ha az alapítvány nyereséges.
Az átalakulás sok embert nagyon kedvezőtlen helyzetbe hoz. Erre sajnos a magyar szociálpolitika nincs fölkészülve, és a következő években a szociálpolitika általános fejlesztésére nincs is lehetőség, mert ehhez hiányoznak a pénzügyi források. De biztosítani kell, hogy a leszakadó rétegek bajait nagymértékben enyhítsük. Külön programokat kell kidolgozni arra; hogyan lehetne a huzamosan munkanélküliséggel sújtott családoknál a közszolgáltatások növekvő terheit ellentételezni, milyen támogatást lehet nekik adni, ha a lakbért, vízdíjat vagy a villany- és gázdíjat nem tudják kifizetni. Ugyancsak ezeknek a családoknak segítséget kell nyújtani az iskoláztatáshoz is, ne forduljon elő vagy ne váljon általánossá, hogy a munkanélkülivé váló szülők gyermekei kisodródnak azok közül, akiknek lehetőségük van magasabb iskolai végzettséget szerezni.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]