A két nemzetközi rendezvény alkalmat adott annak hangsúlyozására, hogy milyen nehéz a ránk háruló végvári szerep. Közben a menekülők száma a tárgyalások idején is ugrásszerűen emelkedett. „Magyarországon történelmi hagyomány a menekültek befogadása, de hazánk egyedül képtelen megbirkózni a menekültáradattal. A probléma közös európai megoldást sürget” – mondta a miniszterelnök az EBEÉ megnyitó ülésén.
Sokasodó kérdőjelek
A menekülők befogadására, ittlétükre való felkészülés egyik fontos része a menekültügyi adatok nyilvánossága. A publikus források szerint mára a menekültek és a menedékesek száma elérte a 100 ezer főt. Közülük mintegy 60 ezren érkeztek a valamikori Jugoszláviából, akiknek kétharmada horvát, bosnyák, macedón, szerb nemzetiségű. A tavaly júliusban megindult tömeges menekülés először a Vajdaságból indított útnak főként fiatal férfiakat, majd később biztonságot kereső családokat és vállalkozókat. A második nagy hullám a horvátok hosszú sorát, gyerekeket, alig mozgó öregeket, betegeket, anyákat sodort át a határon. Májustól pedig megindultak a bosnyákok. Az utóbbi egy hét alatt mintegy 5 ezer muzulmán keresett Magyarországon menedéket.
A lassan szivárgó hivatalos információk kissé ellentmondásosak. Arra az egyszerű kérdésre, hogy van-e elég pénz és férőhely a menekülők elhelyezésére, ellátására, igen eltérő válaszokat kaphattunk.
Bár a horvát menekültügyi hatóság képviselője egyértelműen nyilatkozott, hogy a Horvátországban regisztrált 550 ezer menekült ellátása napi 2 millió dollárnyi kiadást jelent, ilyen adatok nálunk nem láttak napvilágot. De nem tudni, meddig futja a menekültügyre az 1992-es költségvetésben e célra biztosított 1 milliárd forintból. A Menekültügyi Hivatal már több önkormányzatnak és cégnek tartozik, mert a költségvetés havonta folyósított apanázsát az igények máris meghaladják, és mert a pénzügy a kiadások visszafogására törekszik. Ugyanakkor a Letelepedési Alap még nem fogyott el. A növekvő kiadások ellenére alig van remény arra, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága segítségünkre sietne – nyilatkozta a belügyi államtitkár.
A táborok, szállások az egyik nyilatkozat szerint még 2–3 ezer főt tudnak befogadni. A másik híradásban 5 ezer szerepel, később pedig mindössze annyi, hogy a nagyatádi tábor sátortáborrá bővítése után Békésben, Csongrádban és szükség szerint más megyékben bérelnek épületeket a menekültek részére. Utóbbi szavak megnyugtatólag hatnak: mintha minden a menekültügyi program alapján, az előre eltervezett forgatókönyv szerint haladna.
Ezzel szemben kissé bátortalanul, de félreérthetetlenül hangzott az egyik táborvezető nyilatkozata: minden adományt szívesen fogadnak, főként gyerekruhát, pelenkát, tisztasági eszközöket, valamint a mohamedánok számára is fogyasztható, nem disznóhúsból készült konzerveket. Ennél is világosabb az alábbi felhívás: „A Magyar Vöröskereszt készletei kifogytak, és a lakosság pénz- és egyéb adományait nem nélkülözheti. Különösen szükség van élelemre, italra, gyümölcsre, sátorra és pénzadományra.”
Egyszóval a felkészülés talán mégsem volt tökéletes, illetőleg senki sem vette komolyan számításba, hogy az országgal közvetlenül nem határos területről is nagyszámú menekülő érkezhet.
Diplomáciai csúcsforgalom
Ausztria lezárta határait a menekülők előtt. Közben a kánikula ellenére is hűvös parlamentben, az Európa Tanács ülésén ünnepélyes felszólalásokban sürgették az első menedék országainak (vagyis a menekülők által elsőként felkeresett országoknak) nemzetközi megsegítését, a menekültügyi terhek megosztását és azt, hogy a helsinki folyamat országai preventív, konfliktusokat megelőző politikát alakítsanak ki.
A vízumkényszer bevezetése nem szerepelt a magyar forgatókönyvben, bár az osztrák hatóságok több alkalommal nyilatkoztak a rohamosan megtelő csónakról. Ausztria későn értesítette gyors önvédelmi döntéséről Magyarországot, sőt a saját határőrségét is. A boszniai menekülők ezrei, akik már vonatra szálltak, az osztrák–magyar határon találták magukat szembe a belépési tilalommal. A tumultusban még osztrák vízummal rendelkezőktől is megtagadták a belépést, kézbe sem véve útlevelüket.
A diplomáciai reagálás nem maradt el, a külügyminiszter magához kérette az osztrák nagykövetet. Nem tudni, vajon megvitatták-e az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény általános elveit, különösen a visszafordítás tilalmának időszerű értelmezését. A magyar fél talán azzal érvelt, hogy mi alaposan kivesszük a részünket a menekültek befogadásából, annál is inkább, mert a védelmet kérők visszafordításával megsértenénk az egyezményt. Bár nem ismert széles körben az egyezmény és annak 33. cikke, a Gallup Intézet most publikált közvélemény-kutatási eredményei is tanúsítják, hogy a magyar lakosság fokozott aggodalommal figyeli a jugoszláviai fejleményeket és a menekülők ügyét. Világos mindenki számára, hogy a fegyveres konfliktus és a polgárháború elegendő ok a védelem keresésére. Az osztrákok valószínűleg hangsúlyozták, hogy nem értenek egyet azzal az elvvel, miszerint a menekülők megválaszthatják azt az országot, ahová menekülni szeretnének. Még akkor sem, ha rokonuk, családtagjuk az áhított Ausztriában él vagy tartózkodik. Így érvelhettek: Ausztria nem szomszédos Boszniával, meneküljenek a boszniaiak a legközelebbi, számukra biztonságos országba, amely nem küldi el őket olyan területre, ahol üldöztetéstől kell tartaniuk. Vagyis irány Szlovénia, esetleg Horvátország – és főként Magyarország. De aki esetleg közvetlenül a háborús övezetből (például repülőn) érkezik, azt vízum nélkül is beengedjük – mondta ki az osztrák sógor a végső szót.
A frappáns magyar válaszra nem maradt idő, pedig végre most konkrétan is és nemcsak úgy általában lehetett volna próbálkozni a vízumkényszer, a menekültügyi egyezmény és az emberi jogi egyezmény együttes értelmezésével. Ugyanis eközben átgördültek a határon azok a vonatok, amelyek több ezer, Szerbia által erőszakkal kitelepített muzulmánt szállítottak.
A diplomáciai gépezet megint működésbe kezdett: az EBEÉ parlamenti bizottságaiban a magyar fél elszántan szólalt fel a menekültek befogadásával járó terhek megosztásáért. A született optimisták még azt is sürgetik, hogy az utoljára 1956-ban alkalmazott gyakorlatot elevenítsék fel, meghatározva a befogadandó menekültek országonkénti kvótáját.
A magyar külképviseletek is utasítást kaptak, hogy hívják fel a nemzetközi közvélemény, az emberi jogi szervezetek figyelmét: a muzulmán lakosságot erőszakosan és szervezetten elüldözik otthonukból, majd pedig – a szerb hatóságok útlevelével ellátva – „átlökik” a magyar határon a megfélemlítetteket.
A magyar menekültügy két tűz közé került. Az érintettek közül Horvátország a lehetőségeinél is többet tesz félmillió menekült befogadásával, miközben harcol is. Szlovénia vízumkényszert vezetett be, megszigorította a belépést az utódállamok polgáraival szemben. Ausztria pedig lezárta a határt, csak vízummal fogad. És Szerbia? Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint támogatásra szorul, mert 250 ezer menekültet fogadott be. És mivel segélyben részesül, egyben „biztonságos” országnak is minősül a nemzetközi szervezőt szerint. Egy újabb példa a jugoszláviai pusztítás képtelenségeire: éppen az az ország számít „biztos” menedéknek, amely formálisan menedéket adott az elüldözött boszniaiaknak, valójában pedig épp maga adott okot a menekülésre.
Ki is a menekült?
Hogy kit tekintsen a befogadó ország menekültnek, arra könyvtárnyi irodalom sem adja meg a konkrét választ egy-egy konfliktus áldozatainak esetében. Ezért aztán Magyarországon egyre több a rögtönzés a menekültügyi felkészülésben és cselekvésben.
Menekülteknek minősíthetők-e a vonatokra pakolt, házaikból órák alatt kitett, új szerb útlevéllel ellátott és egy szál ruhában a határon átküldött muzulmánok? Boross Péter miniszter szerint Magyarország befogadja a menekülteket, de a szervezett kitelepítetteket nem. Morvay István államtitkár úgy fogalmazott, hogy nyílt lakosságcsere folyik, amelyhez nem nyújthatunk segítséget, s haladéktalanul a Menekültügyi Főbiztossághoz és a Biztonsági Tanácshoz kell fordulnunk.
A genfi menekültügyi egyezményt a hidegháború idején dolgozták ki, az egyéni üldöztetés elvét tartva szem előtt. A jugoszláviai öldöklés azonban egész falvakat, országrészeket érint, etnikai csoportok ellen irányul. Ebben a helyzetben csak a Menekültügyi Főbiztosság azon álláspontja vehető figyelembe, mely szerint az életét, biztonságát menekítő ember védelemre szorul. Így a menedék intézménye a tömeges menekülés esetére is alkalmazható ugyan, de csak a segítséget nyújtó ország sajátos szabályai, lehetőségei szerint.
Olyan helyzet állott elő, amelyben nem elegendő a menekültstátust szabályozó genfi egyezmény értelmezése, hanem emellett meg kell szervezni az ideiglenes védelmet kérők, a tömeges menekülők jogvédelmét, ellátását, hazatérésének elősegítését, és számba kell venni a mindehhez rendelkezésre álló forrásokat is. Bár a rugalmas megoldások nélkülözhetetlenek, változtatni kell azon a helyzeten, amelyben az intézkedések ötletszerűekké válnak.
És nem csak Magyarország számára sürgető feladat az átfogó menekültügyi politika és szabályozás kialakítása. Az Európa Tanács fentebb már emlegetett budapesti közgyűlésén elfogadott határozat üzenete világos:
– széles körű társadalmi konszenzus alapján ki kell dolgozni a menekültügyi politikát és az erre épülő, megfelelő jogi szabályozást az első menedék országaiban;
– válságtervet szükséges kimunkálni a tömeges beáramlás esetére;
– végül az Európa Tanács tagjainak a menekültek befogadásával járó terhek megosztása, a konfliktusok megelőzése és a kisebbségek jogainak védelme érdekében további, hatékony lépéseket kell tenniük.
Sajnos nincs biztosíték arra, hogy a teendők e pontos meghatározása után a megvalósítás is sikeres lesz. Mindenesetre a nemzetközi szolidaritáshoz nélkülözhetetlen, hogy politikai és társadalmi téren egyaránt konszenzus szülessék a menekültügyben vállalható terhekről. Ennek pedig fontos feltétele, hogy nyilvános legyen, mekkora költségvetési pénzeket fordítanak az ügyre, és az is, hogy a nemzetközi színtéren a hivatalos diplomácia és a népek közötti civil kapcsolatok egymást kiegészítve érvényesüljenek.
Magyarország most végvár a menekültáradatban. Vajon hány menekülthullám kell még ahhoz, hogy a végvári erőpróbát a közös cselekvés váltsa fel?
- Belföld [6]