(Mottó: Ötven huszár volt akkor a szabadság… Illyés Gyula: Ozorai példa)
1991. március 20-án az Országgyűlés határozatban kérte fel a kormányt: 1991. július 1-jéig terjessze be a nemzeti gondozásról szóló törvényjavaslatot, továbbá nyújtson be törvényjavaslatot „a nemzeti antifasiszta ellenállási mozgalomban részt vevők elismerésének és ellátásának egységes rendszeréről”.
Az ellenállásban részt vettek elismerésének és ellátásának egységes rendszeréről a kormány nem készített sem törvényjavaslatot, sem rendelettervezetet, annak ellenére, hogy az 1991. március 20-án elfogadott XII. törvény felhatalmazta a kormányt a kérdés rendeleti szabályozására. Parlamenti demokráciában egy országgyűlési határozat végre nem hajtása megengedhetetlen, de még súlyosabb mulasztás a törvény be nem tartása. Tetézi mindezt, hogy a hosszas huzavona után megszületett nemzeti gondozásról szóló törvényjavaslat az Országgyűlés korábbi, határozatba foglalt és törvényben is deklarált állásfoglalásával szöges ellentétben arra vette rá az Országgyűlést, hogy vonja meg az ellenállásban részt vettek egy részétől azokat a szerény összegű ellátmányokat is, amelyeket a múlt évi törvény még egyértelműen fenntartott, továbbá törölje azokat a rendelkezéseket, amelyek a kormányt az ellenállók elismerésének és ellátásának további rendezésére kötelezték.
Ellenállásban való részvétel címén eddig is csak kevesen kaptak ellátmányt. Az állampárt szűrője gondoskodott arról, hogy az „érdemtelenek” ne minősüljenek ellátásra jogosult ellenállóknak, kirekesztette a magyar közösségi és egyházellenes perek elítéltjeit, az internáltakat, a recskieket és mindenekelőtt az ’56-os „ellenforradalmárokat”. Kimaradtak az embermentők, még ha meg is kapták az izraeli Yad Vashem-kitüntetést, kimaradt a ’45-ös önkéntes honvédség nagy része.
Az ellenállásban részt vettek egy részének eddig folyósított ellátmányok jogcíme vegyes és nehezen áttekinthető. A következő csoportok különíthetők el:
– egyes kitüntetésekkel járó nyugdíj-kiegészítések;
– a 3455/1971. Korm.-határozat alapján a fegyveres partizánoknak megállapított havi 1300 forint összegű nyugdíj-kiegészítés;
– a Németh-kormány 79/1989. (VII. 10.) Mt.-rendeletével a „Miniszterelnöki elismerés a nemzeti ellenállási mozgalomban és németellenes szabadságharcban szerzett érdemekért”, Nagy Ferenc miniszterelnök által aláírt emléklap tulajdonosai részére megállapított havi 1400 forint összegű nyugdíj-kiegészítés; végül a legnehezebben áttekinthető csoport:
– a kivételes eljárás során, egyedileg megállapított nyugdíjak. Ebben az állampárti szempontok domináltak, de bekerültek ebbe a csoportba kisnyugdíjas volt ellenállók is.
1989-ig a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, 1982 előtt pedig a Partizánszövetség állapította meg a jogosultságot. Természetesen olyanok számára is, akik csak attól lettek magyar ellenállók, hogy a szövetség – felvette őket. Ilyenek a hadifogolytáborok antifasiszta iskoláinak hallgatói, az „ellenforradalom leverésében” jeleskedő pufajkások, a koreai háború önkéntesei és egyéb „munkásmozgalmi veteránok”.
Az ellenállók közül sokan azért hiányoznak, mert a Nagy Ferenc miniszterelnök-féle igazolások kiállításakor hadifogságban vagy gulágokban voltak. Mire a túlélők hazatértek, Nagy Ferenc már ellenségnek számított, s a már kiadott igazolványok felülvizsgálatát is elrendelték. Csak kommunisták és mutatóban néhány „társutas” maradt a Partizánszövetségben. A Magyar Nemzeti Ellenállás Szabadságharcosainak Szövetségét, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségét, a Gestapo-fogságviseltek Körét feloszlatták. A porondon egyedül a Partizánszövetség maradt mint a magyar ellenállási mozgalom „képviselője”, amelynek mai örököse az 1982-ben MSZMP PB-határozattal létrehozott Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége (újabb névkorrekció után: Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége). A szövetségnek ma is a hírszerzés egykori főnöke az elnöke, aki a szövetség lapjában még 1989 novemberében is úgy nyilatkozott, hogy „Nem értünk egyet azzal, hogy október 23-át nemzeti ünnepnappá nyilvánítsák”. A szövetség propagandájának és az állampárt több évtizedes manipulációjának a következménye, hogy a közvélemény az ellenállókban a proletárdiktatúra szálláscsinálóit, az ’56-os forradalmat hátba támadó „muszkavezetőket” lát. Az ellenállók nevében ma is olyan MEASZ-vezetők nyilatkozgatnak, akik még két és fél évvel ezelőtt „nyitva a kapu az elbocsátott légió előtt” jelmondattal invitálták belépésre az éppen feloszlatott munkásőrség tagjait. Ugyanaz a szervezet – csaknem változatlan vezetőgarnitúrával – a történelmi széljárás megváltozására hirtelen a „demokratikus független Magyarország” jelszavára váltott át, és zarándokutat hirdetett Pannonhalmára.
Az Országgyűlés az 1991. évi XII. törvénnyel úgy döntött, hogy az elismerés és ellátás egységes rendszerének kidolgozásáig a nyugdíjpótlékká átminősített nyugdíj-kiegészítések tovább fizetendők.
Ezt az átmeneti megoldást az Országgyűlésben és a sajtóban sok félreértéssel, nemegyszer félremagyarázással tarkított szenvedélyes viták előzték meg. A félreértések forrása egyfelől a nyugdíjak és nyugdíj-kiegészítések megállapítását szabályozó intézkedések nehéz áttekinthetősége, másfelől az, hogy egy időben kellett rendezni az általános nyugdíjrendelkezésektől eltérő, egyedileg megállapított, sokszor kiugróan magas nyugdíjakat és a legkülönbözőbb jogcímeken folyósított nyugdíj-kiegészítéseket, annak az elvnek szem előtt tartásával, hogy az állampártnak tett szolgálataiért senki ne élvezhessen többletjövedelmet. A törvény ezt a célt, ha nem is valósította meg maradéktalanul, de az ügy bonyolultságához mérten jól megközelítette.
A kielégítő átmeneti szabályozás és a végleges rendezés irányát kijelölő törvényi intézkedés után érthetetlen, hogyan születhetett az Országgyűlés múlt évi állásfoglalásaival szöges ellentétben álló olyan törvényjavaslat, amely törli a nemzeti náciellenes-antifasiszta ellenállásban való részvételt a nyugdíjpótlék-jogcímek közül, és a jelenleg fizetett nyugdíjpótlékok beszüntetését irányozza elő, kivéve – a javaslat indokolása szerint „szociálpolitikai megfontolásokból” – a 70. életévüket betöltöttekét. Ez a „méltányossági” záradék sok volt ellenálló esetében szimbolikussá enyhíti ugyan a megszüntetési javaslatot, de éppen ez a „szimbólum” a megalázó: kifejezi a javaslattevőnek azt a szándékát, hogy az egyetlen magyar törvényből, amely az antifasiszta ellenállókkal foglalkozik, tűnjék el a nemzeti ellenállás mint jogosultság forrása!
A törvényjavaslat indítványozta továbbá az Országgyűlésnek, semmisítse meg mindazon korábbi határozatait, amelyek jogalapot adtak az elismerésből és ellátásból eddig állampárti szempontok alapján kizártak méltánylást érdemlő igényének kielégítésére. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására 1945. május 8-án az új Magyar Honvédségbe jelentkezett és ott szolgált veteránok, a hitleri birodalom elleni harcra alakult – és szovjet katonazenekari kísérettel bevagonírozott, a front helyett hadifogságra hurcolt – Önkéntes Temesvári Hadosztály túlélői, az izraeli Yad Vashem-kitüntetésben részesült embermentők, lengyeleket, franciákat, hollandokat, angol hadifoglyokat rejtegetők, le vagytok írva. A törvényjavaslatnak az ellenállókat érintő szakaszaihoz négy – más-más politikai párthoz tartozó – képviselő nyújtott be módosító indítványokat. Indítványaik egybehangzóan az eddig folyósított nyugdíjpótlékok és a kormánynak az ellenállók elismerésére és ellátásuk egységes rendezésére vonatkozó törvényes kötelezettségének fenntartását javasolták. A módosítási indítványok tehát biztosítani akarták, hogy a múlt évi országgyűlési határozatnak megfelelően maradjon fenn a kirekesztettek elismerésének és ellátásának lehetősége.
Az Országgyűlés június 23-i ülésén meglepően ellentmondásos határozatokat hozott. Egyetlen idevágó módosítási javaslatot fogadott el csupán: fenntartotta a miniszterelnöki elismerésben és Szabadság Érdemrend-kitüntetésben részesült ellenállók nyugdíjpótlékát, de elvetette az egyéb kitüntetések címén folyósított nyugdíjpótlékok meghagyását célzó indítványt. A törvényjavaslatnak az ellenállókra nézve hátrányos többi szakaszai a módosítási indítványok elvetésével rendre szótöbbséget kaptak. Az Országgyűlés tehát hatálytalanította korábbi – végrehajtatlan! – határozatait. Az Alkotmánybíróság feladata lesz elbírálni, alkotmányos eljárás-e hatálytalanítani olyan korábbi határozatokat, amelyeket – anélkül, hogy az eredeti határozatok meghozatalakor fennállott feltételek és körülmények megváltoztak volna – a kormány nem hajtott végre.
Ezzel a felemás döntéssel még kuszábbá vált a magyar ellenállásban részt vettek ellátottságának képe: az eleve kirekesztetteken kívül vannak nyugdíjpótlékuktól most megfosztottak, lesz egy széles rétegük, amely csak „szociálpolitikai megfontolásból” kapja tovább nyugdíjpótlékát, és lesz egy szűkebb csoport, amelyet az a megtisztelő megkülönböztetés ért, hogy „saját érdemei” címén kap nyugdíjpótlékot. Miért ne fokozzuk az egykor azonos célokért küzdők soraiban a megkülönböztetéseket, hogy ne mondjam: az ellentéteket?
Mégis, mit adott a megszavazott törvény a volt ellenállóknak? Havi 5000 forint összegű nemzeti gondozási díjat annak, aki „az 1944–45-ben a nemzeti ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységével összefüggésben” munkaképességét legalább 67%-ban elvesztette, és havi 2500 forint nemzeti gondozási díjat annak, aki „munkaképességét 67%-nál kisebb, de legalább 50%-ot elérő mértékben elvesztette, és szociális helyzete indokolja”.
2500 forint nemzeti gondozási díj illeti meg az ellenállás hősi halottainak hátramaradottjait. A magyar ellenállás zömében politikai és szervezési szinten folyt, és leszámítva a többnyire balul sikerült ejtőernyős akciókat, csak 1944 késő őszén érkezett el a hazai fegyveres akciókhoz. A náciellenes küzdelemnek azok a formái, amelyek nálunk hosszú időn keresztül politikai, szellemi, diplomáciai síkon folytak, majd a háború meghosszabbítását és német érdekeket szolgáló intézkedések elszabotálásában jelentkeztek, nem jártak jelentősebb számú maradandó sérüléssel, rokkantsággal.
Jelentős viszont a száma az ellenállás kivégzett, elesett és halálra gyötört hősi halottainak. Számuk mai napig ismeretlen. Jellemző az elmúlt évtizedekre, hogy néhány kivételtől eltekintve az ellenállási mozgalom emlékműveire, emléktábláira nem engedték a hősi halottak nevének felvésését. Számbavételük, nevük megörökítése, sírjaik felkutatása és ápolása – az utókor kötelessége. De a még életben lévő volt ellenállókkal szemben is van törlesztenivalója a társadalomnak. A nemzetgondozási törvény bírálatával ezt a célt kívántam szolgálni.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]