A boldogult Kádár-rendszerben számunkra, akik a büntetőjoggal foglalkoztunk, magától értetődő volt, hogy a hatóságot, a hivatalos személyeket úgynevezett „fokozott büntetőjogi védelem” illeti meg. Hiszen a dolgozó nép érdekében kifejtett áldásos tevékenységét – mondjuk – a rendőrség csak akkor végezhette zavartalanul, ha az intézkedő személyeket szakrális védelem és tisztelet övezte. A „hivatalos személy elleni erőszak” miatt indított ügyekben szinte rituális pontja volt a vádnak az, hogy a vádlott támadása következtében a sértett rendőrnek még a sapkája is leesett. Ez a mozzanat volt hivatva a hatóság elleni támadás gátlástalan durvaságát érzékeltetni.
Azt is magától értetődőnek tartottuk, hogy a rendőrt, az államhivatalnokot szóbelileg megsérteni: más és több, mint egy egyszerű állampolgári anyázás. Azt pedig, hogy a hatalom nem tűri a bírálatot, több büntetőjogi szankció is jelezte: a politikai bírálat az „összeesküvés”-től az „államellenes izgatás”-on keresztül a „hatóság megsértésé”-ig – súlyától, minőségétől függően – többféle bűncselekményt is megvalósíthatott.
A miniszterelnök reakcióideje
Az idők azonban megváltoztak, a rendőrök immár szakállt is hordhatnak, sapka nélkül lézenghetnek. A monolit hatalom – legalábbis alapvető intézményeiben – megváltozott, kezd kialakulni a parlamentáris demokrácia.
A rendszerváltás első büntetőtörvényi vetülete volt az állam elleni bűncselekmények új, a polgári demokráciához illő szabályozása. Az államrend megdöntésére irányuló tevékenység immár csak erőszakos formájában tilalmas. Az államellenes izgatás megszűnt, helyette a „közösség elleni izgatás” maradt, majd az Alkotmánybíróság ennek is csak a súlyosabb, „uszító” formájára tartotta fenn a büntetőjogi tilalmat.
Érintetlen maradt azonban a Btk. 232. paragrafusában foglalt „hatóság, vagy hivatalos személy megsértése” elnevezésű bűncselekmény. Sőt, a kormány legújabb, „átfogó” Btk.-módosító javaslata e bűncselekmény büntetési tételét felemelni szándékozik: alapesetben egyről két évi, minősített esetben pedig kettőről három évi szabadságvesztésre. (Ez utóbbi a hivatalos személy elleni erőszak büntetésével azonos.)
Az utóbbi évben ráadásul előfordult e tárgyban néhány legalábbis meglepő vádemelés. A legelgondolkodtatóbb annak az újságírónak esete volt, aki egy cikkben leírta: „magas állami-politikai helyről jött telefonnal leállították a vizsgálatot” (egy tűzeset vizsgálata ügyében – NPI). Ezt a kijelentést az ügyészség úgy értékelte, hogy sérti a hatóságokba vetett bizalmat, s az újságírót gyorsított eljárásban bíróság elé állította. Az ügy első fokon felmentéssel zárult, másodfokon elítélték a „tettest”, majd a Legfelsőbb Bíróság elnöke törvényességi óvást emelt a javára, ezt azonban a Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa elutasította, az elutasítás ellen pedig „szuperóvást” kezdeményeztünk.
Előfordultak más esetek is: elég, ha a közismert Eörsi Mátyás–Horváth Balázs-affért, vagy a legutóbbi Szuper Pszt Magazin–Jeszenszky Géza-ügyet említem. Ezekben az esetekben a kormányfő nem habozott a feljelentést megtenni már az események másnapján, és az igazságszolgáltatás gépezete napokon belül beindult.
Érdekes módon másként alakult annak az ellenzéki Király Bélának ügye, aki – személyes jogán – egyszerűen rágalmazás miatt indított magánvádas eljárást az őt sorozatosan gyalázó magyar fórumos újságíróval szemben. A bíróság áttette az ügyet az ügyészséghez, mondván, az eset nem egyszerű rágalmazás, hanem – lévén a sértett országgyűlési képviselő – hivatalos személy megsértése, amely feljelentéshez kötött, de feljelentés esetén közvádas, hivatalból üldözendő cselekmény. No mármost ugyanazt a feljelentést, amelyet a miniszterelnök oly hamar megtett saját kormánytagjai védelmében, az Országgyűlés elnöke – az ellenzéki képviselő érdekében – immár negyedik hónapja nem terjeszti a bíróság elé!
Bizony, sem a jogállamisággal, sem a törvény előtti egyenlőséggel, sem az emberi szabadságjogokkal nem fér össze ez a – a jogrendszer kontinuitása címén örökölt – paragrafus.
Ha a törvény szövegét elővesszük, rögtön látható, hogy kétféle sértettje lehet a cselekménynek: a hatóság maga vagy a hivatalos személy. (Hatóság minden olyan állami szerv, amely az állampolgárok ügyeiben döntésre jogosult: így a kormány, a minisztériumok, állami hivatalok, rendőrség, önkormányzatok stb., míg hivatalos személyek lényegileg az e testületeket alkotó természetes személyek.) Az elkövetési magatartás szintén kétféle lehet. Hatóság esetében a cselekménynek kell „a hatóság működésébe vetett bizalom megingatására alkalmas”-nak lennie, hivatalos személy esetén pedig vagy e bizalom megingatására, vagy a hivatalos személy „becsületének csorbítására”. A törvény szerint minden ilyen veszélyt hordozó magatartás verbális, szóbeli. (Ha az ügy tettlegességig fajul, az már „erőszak”, más bűncselekmény, ezzel most nem foglalkozom.) A „tényállítás”, a verbális magatartás – mint elkövetési mód – pedig azonnal felvet egy alkotmányossági kérdést: meddig terjed a szólás szabadsága?
Az alkotmány 61. paragrafusa szerint a vélemény szabad nyilvánítása alkotmányos alapjog. Ezt korlátozni – mint arra a 30/1992. (V. 26.) AB számú alkotmánybírósági határozat rámutatott – csakis egy másik alapjog védelme érdekében és csak az elengedhetetlenül szükséges mértékben lehet. Ilyen másik alkotmányos alapjog például az emberi méltóság, a jó hírnév, a becsület joga (alkotmány 54. paragrafus). E logika alapján büntethető a becsületsértés, a rágalmazás. A szólás szabadsága nem terjedhet addig, hogy más alkotmányos alapjogot, az emberi méltóság jogát sértse, ezért a becsületsértés, a rágalmazás: bűncselekmény.
Amikor tehát a hivatalos személy becsületének csorbítására alkalmas cselekményről van szó, a büntethetőség nem kétséges, hiszen a hivatalos személyt éppúgy megilleti az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez való jog, mint bárki mást. Ez esetben a kérdés úgy merül fel: kell-e külön bűncselekményt kreálni, sajátos eljárási szabályokkal, hivatalbóli üldözéssel, vagy a védelem biztosítható az általános szabályokon belül? Meggyőződésem szerint a hivatalos személy – magánindítvány alapján – ugyanúgy igénybe veheti a büntetőjog védelmét, mint bármely más állampolgár. Semmi sem indokolja, hogy ha valakit miniszterként, rendőrként vagy polgármesterként ér becsületbeli sérelem, akkor külön feljelentés alapján, közvádas eljárásban kapjon elégtételt. Ez sérti a törvény előtti egyenlőség elvét is: hiszen a törvény előtt nemcsak mint vádlottak, de mint sértettek is egyenlők vagyunk (vagy legalábbis annak kellene lennünk). Szerintem a különleges eljárás – és ez már gyakorlati érv – magának a sértettnek a jogait is sérti, mivel a hatályos törvény szerint ilyen esetben eljárás csak a felettes feljelentése esetén folytatható (Btk. 20. paragrafus), márpedig ez a szabály magát a sértett hivatalos személyt is korlátozza jogai érvényesítésében.
Bűnözési kötelezettség
Merőben más a helyzet a „bizalom megingatására alkalmas” magatartás megítélésével. Ez már komoly politikai probléma. Itt ugyanis az a bűncselekmény, ha a tényközlés, híresztelés (tehát a verbális magatartás) alkalmas a hatóság vagy hivatalos személy működésébe vetett bizalom megingatására.
Amikor Iványi Gábor tiszteletes úr interpellált a durva rendőrségi beavatkozások tárgyában, vajon nem volt-e beszéde alkalmas a rendőrségbe vetett bizalom megingatására? Amikor az ellenzéki képviselők kivonultak a társadalmi szervezetek támogatásának vitájáról, az nem volt-e alkalmas a kormánypárti képviselők iránti bizalom megingatására? Bizony, alkalmas volt.
Ha az ellenzék bírálja a kormányt (annak tagját vagy fejét) egy-egy intézkedése vagy éppen mulasztása miatt, akármely balfogásáért, vajon nem ingatja-e meg a kormányba vetett bizalmat? De bizony, megingatja.
Hát akkor a kormányt bíráló képviselő minden esetben bűncselekményt követ el? Formálisan – bármilyen meglepő is – igen. Ha a hatályos törvényt következetesen alkalmazná a bíróság, minden olyan bírálat, amely a kormány – vagy egyes szervei – tevékenységével való elégedetlenséget tükröz, formailag „alkalmas a működésbe vetett bizalom megingatására”, s ezért bűncselekmény. A törvénynek ez a fordulata mutatja leginkább, mennyire pártállami örökség ez a paragrafus. A pártállamban – nem lévén ellenzék – elő sem fordulhatott, hogy parlamentáris keretek között az állami szervek működését bírálják.
Csakhogy a parlamenti demokrácia szükségszerű eleme, hogy az ellenzék rámutasson a kormányzat hibáira, sőt, azt is meg kell mondania a közvéleménynek, hogy hatalmi helyzetben az adott esetben ő hogyan járna el. Ezzel pedig szükségképpen a kormányba vetett bizalmat ingatja meg. Ez a kötelessége, a választók ezért küldték az Országgyűlésbe. Lehetséges tehát, hogy ha valaki a kötelességét teljesíti, ezzel bűncselekményt követ el?
Írni bűn
Az Alkotmánybíróság már említett határozata azonban megfelelően eligazít: a véleménynyilvánítás szabadsága csak akkor korlátozható, ha más alkotmányos alapjogot sért. Ebből kiindulva úgy kell feltenni a kérdést: védi-e az alkotmány alapjogként a „hatóság működésébe vetett bizalmat”? Én magam ilyen alkotmányi rendelkezést nem találtam. Sőt, alkotmányos berendezkedésünk alapja a többpártrendszer, a civil szervezetek szabad alapítása, a gyülekezési és egyesülési szabadság. Ezekből az alapvető intézményi keretekből következőleg a „hatóság működésébe vetett bizalom” nem alkotmányos alapjog, hiszen bizonyos szervezeteknek, személyeknek éppenhogy kötelességük a bizalom megingatása. (Ezzel szemben egy jól működő hatóság tevékenységének színvonalával, minőségével őrködik saját tekintélye fölött.)
A törvénynek ez a „bizalom megingatására” vonatkozó alakzata tehát alkotmányellenes, mivel a véleménynyilvánítás szabadságát megfelelő alkotmányos indok nélkül korlátozza.
A legszembetűnőbb alkotmányellenessége ennek a paragrafusnak azonban abban áll, hogy a sajtó deklarált (de sajnos intézményesen máig sem garantált) szabadságát sérti. A (3) bekezdés felemelt büntetési tétellel fenyegeti azt az elkövetőt, aki a cselekményt nagy nyilvánosság útján követi el. Nagy nyilvánosság lehet persze egy gyülekezet, tüntetés, nagygyűlés vagy más összejövetel is, jellemzően mégis a sajtó az ilyen elkövetés terepe. Márpedig a sajtó – mindenütt a világon – kritizálja a fennálló viszonyokat. Hogy a Los Angeles-i esküdtszék naponta hoz törvényes, jogszerű ítéleteket – ez nem hír. Ha azonban ez az esküdtszék a bizonyítékok ellenére felmenti a négerverő fehér rendőröket: az kisebb forradalmat idéz elő, és bejárja a világsajtót. (Pedig ez a hír bizony alkalmas volt az esküdtszék működésébe vetett bizalom megingatására!)
A sajtó szabadsága: alkotmányos alapjog, sőt régi alkotmányjogászok szakkifejezésével élve „alkotmánybiztosíték”, amin az alkotmányos jogok érvényesülésének garanciáját értették. Ilyen fontos, garanciaértékű szabadságjogot azáltal anullálni, hogy a jog gyakorlása bűncselekmény, méghozzá minősített, súlyosabban büntetendő eset: alkotmányellenes.
A nemzetközi alkotmányjogban és büntetőjogban tájékozott kollégáim egybehangzóan állítják, hogy a bejáratott demokráciák még csak hasonló tényállást sem ismernek. Amott is büntetik persze a becsületsértést, a rágalmazást, de hogy a sértett kiléte határozná meg az eljárás milyenségét vagy a büntetés nagyságát, ez tőlünk nyugatra ismeretlen.
- Belföld [7]