Mink András

Nyomtatóbarát változat

Első szemelvényünk még a boldog békeidőkben, mondhatni a boldog ártatlanság korában született. Ekkoriban István még az volt, aki. Első királyunk és egyházi szent. Talán ennek köszönhető az írás üde őszintesége. A szerző még megengedhette magának, hogy a maga nevében írjon.

Marczali Henrik: A magyar nemzet története I. 264. és 306., 310–311. l. Szerk.: Szilágyi Sándor.

„Árpád családjának tagjai közt nem szűntek meg a félpogány Géza-féle tradíciók: még sokkal később is teljes erővel törtek azok elő, úgy hogy e körben kell keresnünk a nemzeti szempontok leghatározottabb, legerősebb képviselőit. Velök tartottak a törzsfők ivadékai, »kiket nem szabad kirekeszteni a fejedelem tanácsából«. És hogy is lehetne kirekeszteni azokat, kikben ezernyi vitéz tiszteli még mindig természetes urát, kiknek távoltartása egyenlő a békebontással, belső háborúval? Ezek már belenyugodtak a kereszténységbe, de egyaránt irtóztak az idegen szokások befogadásától és az ősi állapotoknak, melyekben hatalmuk gyökerezett, minden megrendítésétől. Másrészt ott van a sok főpap, csupa idegen, ki a kánoni és császári törvényhozáson kívül mást nem ismer, kinek szemében bűn mindaz, mi a kereszténység teljes diadalának útját állhatja, kinek igyekvése az, hogy minden ország, minden nemzet eggyé váljék. Az az ellentét, mely azóta mindig uralkodott történetünkön, már István korában teljes erővel kellett hogy nyilatkozzék a királyi tanácsban.

A döntő a király. Ő mindkét tábor fölött áll, mert mindegyikhez tartozik. Mint Árpád utóda, született vezére a magyarnak, kinek hűséggel tartoznak mindnyájan; mint fölkent királyt s a kereszténység védő bástyáját tisztelik a püspökök, kiket ő hívott be, kiknek ő nyújt hatáskört és javadalmat; mint királyuk rokonáért és bőkezű pártfogójukért, kinek hűséget esküdtek, készek érette véröket ontani a német zsoldosok. Ő maga már nem az a »gyermek«, ki ellen Kupa és a somogyiak fellázadtak. Az ország gondja, az elvállalt magasztos feladat hamar megérlelték. Nyugodt, komoly, igazán magyar természetű férfiú vált belőle, lelkének belső szilárdsága meglátszott külsején is: alig látták őt valaha mosolyogni. Nem tűnt ki hatalmas termetével, mint egyik nagy utóda: az a hatalom, melyet az emberek fölött gyakorolt, szellemi, erkölcsi tulajdonságain alapult. Fáradhatatlanul munkálkodott az isten által reá bízott népnek jólétén, emelésén, minek legfőbb eszközét másban mint a kereszténységben nem láthatta. Kereszténnyé, hogy úgy mondjuk: európaivá akarta tehát tenni nemzetét, de nem mint azon kívül álló, az idegenekre hallgató pártfő, hanem mint népének igazi atyja, pásztora.

Meglehet, sőt valószínű, hogy István csak nagy nehezen határozta el magát a trónöröklés erőszakos megváltozására, Árpád vérének kizárására, Vazulnak megvakítására, fiainak száműzésére. Valószínű az is, hogy mindebben része volt Gizellának, ki nem csak a kereszténység jövőjét hordta szívén, hanem saját érdekeiről, özvegyi jogairól sem feledkezett meg, melyeket, mint hihette, a magyar herczeg vagy annak utódai nehezen tartottak volna épségben. Nagynak kellett lenni az oknak, mely oly nyugodt, jólelkű, meggondolt férfiút, minő a szent király kétségtelenül volt, oly kíméletlen, erőszakos elhatározásra bírhatta. De ez az ok megvolt: még pedig úgy István, mint egész kora szemében a legnyomósabb, minden más meggondolást alábillentő ok. A krónika teljes naivitással mondja ki: minden azért történt, mert a magyar nemzet készebb és hajlandóbb volt a pogány hitet követni, mint a keresztény vallást. E szempontból kora és saját lelkiismerete előtt véres parancsa nemcsak menthető volt, hanem egyenesen szenthez méltó. Az egyháza iránti kötelesség szentebb volt előtte, mint a családi vonzalom szava. És ha meggondoljuk, hogy az egyházhoz való tartozásban rejlett Magyarország jövője, mi is e tényben csak egyikét látjuk azon politikai okok által sugallt bűnöknek, melyeket minden kor mellőzhetetleneknek tartott a hatalom növelésére és tovább fejlesztésére.

A keresztény monarchikus magyar állam megalapítója előtt tisztelettel meghajlik a komoly, az ideális czélok után törekvő férfiakat méltányoló történetírás is… Nemzete szavában, énekében a hatalmas, újító király nem igen hagyott nyomot. A regösök Árpádot, Bulcsút, Botondot dicsőítették, a nemzet képzelete fölött a pogány kor őseinek emléke uralkodott… És a magyar nép lelkének e hálátlansága a magyar állam megteremtője iránt nagy és mély történeti tanulságot rejt magában. István egyéniségének egész tüzével karolta fel az idegent, nemcsak a pogány vallást taposta el, hanem nemzetének azt az egész ideális kincsét, mely a régi hithez fűződött… Erkölcsileg, szellemileg István magasan fölötte állott népének. Nemcsak vezetni, uralkodni akart, hanem, mint igazi király, neki jobb utat mutatni; magához akarta felemelni.” (i. m.: 310–311. l.)

Folytassuk a sort a nagy előd rendkívüli tehetségű, de viszontagságos szellemi pályát befutó tanítványával, negyven évvel később.

Hóman Bálint: Magyar Történet I. 192–193. l. (reprint 1991).

„Szellemében, felfogásában és cselekedeteiben igazi keresztény király volt István. Kegyes, jólelkű és igazságszerető, de egyéniségének éppily jellemző vonásai a nagy keresztény királyainak erős és megingathatatlan akarata, s a realitásokkal mindig számoló hatalmas szervező és alkotó erő… Akaraterejét, alkotó és szervező tehetségét egy nagy földi cél szolgálatára, az »Isten kegyelméből való« keresztény királyság megalapítására szentelte. Végső célként mégis népe túlvilági boldogsága, Krisztus égi birodalma lebegett a szeme előtt…

Ez a benső és meggyőződéses vallásosság különbözteti meg Istvánt apjától és irányítja más, magasabb célok felé. Gézánál a vallás eszköz a politikai hatalom kiépítésére. István a világi uralomban, a politikai hatalomban látja az égi boldogsághoz vezető eszközt. Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erőskezű, kemény uralkodója is tudott lenni. Saját vezérei és előkelő alattvalói: Koppány, Gyula, Vászoly és Tanuszaba, és mindazok, akik útjába álltak a krisztusi birodalom kiépítésére irányuló törekvésének, akik »megbántották a Szent Háromság alkotmányát«, összetörtek kíméletlenül lesújtó kezének haragos csapásai alatt.” (192–193. l.)

A történelem lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezett. 1938 Szent István halálának 1000 éves évfordulója, emlékév és nem utolsósorban az első revíziós siker éve: a Felvidék déli részét visszacsatolják Magyarországhoz. Nem pihent sem a szakma, sem a politikusok.

Földes Béla: Szent István társadalomerkölcsi jelentőségéről. Budapesti Szemle, 1938. augusztus, 131–133. l.

„A kereszténység felvétele már magában véve is nemcsak vallási, nemcsak politikai és erkölcsi, hanem társadalmi forradalom is. A kereszténység az emberek együttélését a szeretetre, istenszeretetre, emberszeretetre akarja felépíteni. Ez természetesen eszmény, mely talán sohasem fog teljesen megvalósulni, de amely felé az egyén, a társadalom törekedhetik. Oly harcias nemzet, mint a magyar, mely haditetteivel egész Európát megrázkódtatta és félelemben tartotta, nem vált egyszerre báránnyá. De Szent Istvánnak és munkatársainak nemes példája mutatta az emberszeretet útját. Példás élettel tanították az emberszeretetnek, az emberek Isten előtt való egyenlőségének, a jótékonyságnak, a szegények, az özvegyek, az árvák köteles támogatásának, a zarándokok istápolásának, az érdemesek jutalmazásának, a bűnösök megfenyítésének, az önmegtartóztatásnak, a jámborságnak, a szent életnek tanát, mely egyúttal a társadalomerkölcsnek tana. A kereszténység szellemében rendelt intézmények okvetlenül szelídítették a vad ösztönöket és megváltoztatták a társadalmi élet jellegét. Az embertársak iránt köteles jóindulat hirdetése az emberek gondolkodását, érzelmeit, cselekedeteit mindinkább befolyásolta, ha nem lett is a nemzet minden tagjából assisi Szent Ferenc.

A munka nagyobb megbecsülése, a gyengék gondozása, a törzs- és nemzetiségi szervezet fölé helyezett egységes központi apostoli királyság, a szellemi és erkölcsi tényezők elismerése, a jócselekedetek ajánlása és az igazságosságnak, önzetlenségnek kormányzati elvvé emelése mindmegannyi új társadalomerkölcsi és társadalompolitikai mozzanat. A pogányság materializmusát felváltja a keresztény tan idealizmusa.

Szent István intézkedései alapján a nemzet az ázsiai nomád jelleg főbb vonásait letette, felvéve a középkori keresztény Európa germán–román jellegének döntő vonásait. De bölcs konzervatív szelleme nem nyúlt oly intézményekhez, melyek életképesek voltak és nem utánzott oly idegen intézményeket, melyek a nemzeti géniusznak és jellemnek nem feleltek meg. Tisztában volt az állam társadalomalakító szerepével. Szent István mint katolikus államférfi nagy nevelőintézetnek nézi, melyben érvényesüljenek a naturális és supernaturalis lelki szempontok, az individualis és szociális szempontok.”

Sinkovics István: Szent István éve és a történetírás. Századok, 1938, 429–430. l.

„A szent király érdeme, hogy a magyar élet elnyugatosodása semmiféle vonatkozásban nem jelentette azt, hogy a magyarság függő helyzetbe jutott volna a példaadókkal szemben. Az önálló magyar egyházat és államot Szent István semmi árért nem áldozta volna fel, sőt még fegyverrel is útját állotta a nyugati próbálkozásoknak. De nem jelentette Nyugat azt sem, hogy a magyar népnek a pogány életmóddal a pusztákról hozott értékeket egytől-egyig el kellett volna pazarolnia. A nagy átalakuláskor csak annak lett sorsa a megfellebbezhetetlen pusztulás, ami a keresztény élet megvalósításának akadálya volt. A honfoglaláskori keleti fémművesség szívalakú palmettadíszeinek mintájára, amelyek az első székesegyházak oszlopfőin kőbefaragva éltek tovább a nyugati elemek között, Kelet sok-sok öröksége kísérte az új helyzethez simuló formában az egymást követő magyar nemzedékeket. Kezdve a királyi hatalomtól, amelyet Szent István a magyar földön kiépített méretekben sehol nem láthatott a hűbériség által megbontott nyugati országokban. A keresztény életforma tehát csak kereteket adott, amelyekbe a magyarság – így volt ez azoknál a népeknél is, amelyek korábban járták végig az átalakulás útját – sajátosan egyéni vonásait és tartalmát maradéktalanul belevihette.”

Lássuk, hogy a fenti gondolatok hogyan köszönnek vissza a politikai propagandában.

Hittig Lívia: Szent István év (Horthy Miklós kormányzó beszéde)

In. Szent István emlékezete. Hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák Országos Szövetségének XIV. ker. Csop. 1938. 3–4. és 9–10. l.

„A nagy honfoglaló munkát, melyet Árpád apánk végzett, igazában István király fejezte be azzal, hogy megteremtette a boldogságos Szűz védelmébe felajánlott keresztény Magyarországot, megvetvén ezzel a nagy kulturális fejlődés lehetőségeit és magasztos nívóra emelvén lelkileg a nemzetet. A civilizált világ István királyunknak köszönheti, az ő alapvető munkájának, hogy itt, a Duna–Tisza mentén kialakult egy keresztény érzésben erőteljes magyarság, mely aztán évszázadokon át védőbástyája volt Európának a barbársággal és pogánysággal szemben. Sokat harcoltak eleink a kereszténység védelmében, ezernyi-ezer magyar vitéz vérzett el a hősi küzdelemben és míg más országok nyugodtan fejlődhettek a mi áldozatkész védelmünk alatt, addig ennek a szent hazának a földje szinte szünet nélkül való harcok színhelye volt és tán nincsen a magyar földnek egyetlen rögje sem, melyet magyar vér ne áztatott volna.

Oh, Európa nyugatja hogy megfeledkezett arról, hogy szent István keresztény népének, a folytonos tusákra kényszerített Magyarországnak mit köszönhet! Hála és köszönet helyett részünk lett Trianonban! Áldozatkészségünk, vérontásunk, sok szenvedésünk elismerése helyett részünk lett megcsonkításban, letiportságban!

Ám ebben az újabb korban történt leigázottságában sem szűnt meg Magyarország népe a keresztény gondolatnak élni és a magyar szíveket változatlanul hevíti a Szűz Mária képével ékes piros-fehér-zöld zászló és e nemzet haladásában változatlan irány az, melyet alapvető módon az első, apostoli szent király jelölt ki. A hűséges kereszténység nagy gondolatától eltelten rebegjük a nemzeti imádságot:

Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!

Ámen, ámen! – mondjuk rá és reményt nem vesztve, bizalommal nézünk a jobb jövő felé!

Két évvel ezelőtt fogant meg a gondolat, hogy a mai időkhöz illő szerény formában kifejezést adjunk a csodálatnak és mélységes hálának, amelyet első szent királyunknak a múló évszázadok fölé emelkedő hatalmas egyénisége és országépítő munkája iránt érzünk.

Nagy őse, a honfoglaló fejedelem hazát adott népének, midőn annak sorsát a Kárpátok medencéjéhez kötötte, de Szent István volt az, aki véglegesen berendezte a magyarság új otthonát és irányt szabott a nemzet egész jövő életének.

Látnoki szemével felismerte és lángeszével megoldotta a nagy problémát, amely a nemzet élete és halála felett döntött, midőn bensőséges hittel, mélységes meggyőződéssel, nemes példával, jóságosan irányító atyai kézzel, de ha kellett: minden ellenszegülést letipró eréllyel megalkotta a keresztény magyar királyságot, felépítette a nemzeti államot és bevezette népét a nyugati nemzetek kultúrközösségébe.

A nagy király mindent felölelő elméje megszervezte a magyar nemzet önkormányzatának alapvető intézményeit a királyi tanács, a székesfehérvári törvénynap, a vármegye életrehívása s az egyházi, polgári és katonai közigazgatás, a gazdasági és kulturális fejlődés megalapozása által.

Ezzel oly szilárd, de fejlődésképes és a haladó korhoz alkalmazkodó keretet adott a nemzeti életnek, amely túlélte évszázadok viszontagságait és lehetővé tette, hogy a magyar faj keletről hozott értékes tulajdonságait, sajátos egyéniségét, politikai és katonai erényeit átmentse a jelen korba.

A szentistváni állameszme Közép-Európában mindenkor a béke és igazság, a Szent Korona alatt élő népek testvéri egyetértésének és boldogulásának záloga volt. A történelmi viharok időszakonként elhomályosíthatták Szent István állameszméjének fényét, de az eszmében lakozó életerő és lendület mindig újból és újból napvilágra jött.

Szent István áldott jobbja ma is irányt mutat a nemzet ezeréves útján. És ha mi, kegyeletes utódok, hódolni akarunk a magyarság szent és bölcs vezérlő szelleme előtt, azt őseinkhez és magunkhoz méltóan csak egy szent fogadalom alakjában tehetjük, midőn megfogadjuk, hogy minden képességünkkel és egyesített erőnkkel azon leszünk, hogy visszaszerezzük Szent István országának hajdani fényét.”

A kormányzó beszédét dörgő éljenzés és taps fogadta az országház kupolacsarnokában. Percekig tartott az ünneplés. Túláradó lelkesedéssel éljenezték az országgyűlés tagjai Magyarország kormányzóját.

A második világháború utáni homály évtizedeiben sokáig igyekeztek elfelejteni, hogy Szent István valaha is létezett. Elsőként Sarlós István 1978-as ünnepi beszédében bukkan fel ismét, jelző nélkül. 1979-ben viszont már gyülekeznek a viharfelhők a kommunizmus egén és a párt propagandaosztálya felfedezi a nemzeti gyökereket, némi szemérmetlen „árukapcsolástól” sem riadva vissza.

Németh Károly MSZMP PB-tag, KB-titkár ópusztaszeri ünnepi beszédéből. Népszabadság, 1979. augusztus 22.

„Ünnepi megemlékezésünk történelmi színhelye, Pusztaszer a legújabbkori honfoglalás és a szocialista államalapítás mellett (!) a magyarság egy évezreddel ezelőtti honfoglalására és államalapítására emlékeztet. Itt zajlott le honfoglaló elődeink első törvényhozó gyűlése az új hazában. Méltán övezi népünk tisztelete azoknak emlékét, akiknek nevéhez a nagy történelmi tettek fűződnek: a honfoglaló Árpád fejedelmét, az önálló magyar államot megteremtő István királyét, és mindazokét az ősökét, kiknek nevét az írások nem őrzik, de a nagy sorsforduló részesei voltak. Harcaikból, küzdelmeikből született meg a lehetőség, hogy a magyar nép e földön gyökeret verhessen, és több mint ezer esztendő viharai, próbatételei között fönnmaradhasson. Pusztaszer neve mai életünkben a dolgozó nép kizárólagos és örök jussát jelképezi e hazára. Akkor nyerte vissza igazi értelmét, amikor a Szovjetunió felszabadította hazánkat a fasiszta elnyomás alól, amikor lezárult az ezeréves per, és a második honfoglalást jelző cövekeket itt leverte, szabad magyar földön hozzákezdhettünk az ország birtokbavételéhez, felvirágoztatásához… a közérdek érvényesítése, a változó körülményekhez való alkalmazkodás esetenként megkövetel olyan intézkedéseket, amelyek a döntésre hivatott szervekben dolgozók számára sem könnyűek – ám szükségesek. Ilyen elkerülhetetlen lépés volt a fogyasztói árak legutóbbi emelése. Az áremelésnek természetesen nem örültek az emberek, de azt, mint a gazdasági haladást szolgáló intézkedést megértéssel tudomásul vették. Ebben is megnyilvánul az ország sorsáért érzett felelősség, az a felismerés, hogy közös dolgainkat közösen kell megoldanunk…”

(István királyt említette még Sarlós István Kiskunhalason, Biszku és Borbély.)

Egy évtizeddel később Szent István végleg visszakerül a nemzeti panteonba. Már késő. A legitimációkeresés szánalmas kísérlete csak a rezsim önbizalomvesztését mutatja.

Straub F. Brunó: István király történeti üzenete: cselekvően alkalmazkodni a világhoz. Ünnepi beszéd. Népszabadság, 1988. augusztus 20.

„Bizonyára Szent István emlékezete is serkentette az Országgyűlést 1949. augusztus 18-án, hogy törvényt alkosson hazánk alkotmányáról. És azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy népköztársaságunk alkotmánya augusztus 20-án lépett hatályba.

…Igaz, a huszadik század magyarja megszokhatta a Szent István-i kép színeváltozásait a mindenkori aktuális politika közvetítésében. A király nélküli Magyar királyság idején … hódíthatott a Szent István-i állam ideája, hiszen a szétdarabolt ország és a megharmadolt magyarság még a méltánytalan trianoni döntés sokkhatásában, élt. Csak a józanabbul gondolkodók figyelmeztettek arra, hogy Istvánban nem a leigázó, hanem a megbékéltető volt a nagy, az államot szervező, a törvényeket alkotó volt a hatalmas, aki a keletről hozott hagyományok talajába az európaiság magvait ültette.”

1988 hasonlóan az 50 évvel azelőtti emlékkönyvhöz, ismét számvetésre készteti a történészeket. Az alábbi szövegből kiderül, nem utolsósorban önmagukkal szemben. És mintha már maguk sem hinnének benne, hogy az ártatlanság kora visszatérhet.

Szent István és kora. Szerk. Glatz Ferenc, Kardos József. 1988. Glatz F. előadása. 247 l.

Szent István aktualitása 1988-ban politikai kérdés. Az, hogy a politikai vezetés 1988-ban, ha bizonytalanul, majd siettetve is, de Szent István-évfordulót rendez és rendeztet velünk, történészekkel a Tudományos Akadémián, annak aktualitása az: a politikai vezetés határozottan hátat fordít annak a korábbi hagyománykezelésnek, amelyik valamiféle absztrakt internacionalizmus jegyében, tartva a szomszédos országok politikai érzékenységétől, nem szívesen beszélt a középkori magyar állam kiépülésének korszakos jelentőségéről a térség népeinek életében. Félve a szentistváni gondolat, a sok népnek életkeretet adó történeti Magyarország kultuszának „nacionalista” újraéledésétől. Mint ahogy a korábbi hagyománykezelésünk kiszorította a kereszténység társadalomszervező pozitív (zárójelben, de hangsúlyozva jegyzem meg: nemcsak a katolikus, de a protestáns, a zsidó egyházak és más felekezetek) társadalomszervező, közösségteremtő szerepe tagadásának. Aktualitás a Szent István-évfordulóban 1988 júniusában: a politikai vezetés látja ezen közösségmegtartó intézmények történelemformáló erejét, szakít az 1948 után kibontakozó „kizárásos” és féloldalas hagyománykezeléssel, ezt az örökséget szerves, a mai magyar társadalom kiformálásában is alapvető örökségnek tekinti.

Szent István alakja nemcsak a politikának és a tudománynak okozott fejtörést, hanem a legilletékesebbeknek: az egyházaknak is. Erről tanúskodik, még ha a nehezen kivívott konszenzus jegyében is, az utolsó szemelvény.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának ünnepi nyilatkozata I. István király halálának 950. évfordulóján. 1988. augusztus.

„Mi, az Ökumenikus Tanács közösségében élő egyházak kegyelettel emlékezünk országépítő I. István királyunkra, aki páratlan politikai képességeivel megszervezte az első magyar európai államot. Személyében a régi nagy keleti uralkodók szervezőkészsége és Európa magas kultúrája ötvöződött, amikor létrehozta a maga idejében legkorszerűbb politikai, társadalmi rendszert, a feudális keresztyén államot. Ezzel népünket betagolta Európa művelt nemzeteinek sorába, jó viszonyt szerezve szomszédainkkal. Megszüntette a felbomláshoz vezető törzsi széthúzást és megteremtette az egységes magyar nemzet alapjait. Az István király által létrehozott államrend hosszú évszázadokon át magyarságunk megmaradásának záloga lett.

Hasonló tisztelettel emlékezünk meg arról a tettéről is, amellyel I. István királyunk a magyar népet a keresztyénségre térítette. Első nagy királyunk politikai és vallási reformja elválaszthatatlan egymástól. A magyarság csak úgy maradhatott meg Európa szívében – keresztyén népek szomszédságában –, hogy maga is keresztyénné lett. István király nagy érdeme, hogy úgy vette át mind a keresztyénséget, mind a feudális államrendet, hogy közben nem törölte el sajátos nemzeti vonásainkat. Így kezdettől fogva népünk történelmi küldetésévé lett a magyarság és az európaiság, ami az egyetemes emberi gondolkodás élvonalához való igazodást jelenti…

Örömmel ünnepeljük egész népünkkel és katolikus testvéreinkkel István király életművét… I. István király vallásos tiszteletét a római katolikus egyház belső ügyének tekintjük. Tagegyházaink kegyelettel és tisztelettel veszik körül I. István királyunk emlékét, de ez a kegyelet a protestáns tagegyházak részéről semmiképpen sem jelenti a szentek és ereklyék vallásos kultuszát, amely idegen a protestáns teológia elveitől és gyakorlatától.”

• Belföld