XVI. Benedek pápa tavaly szeptemberi, németországi látogatásán fontos – a közeljövő történéseit befolyásoló – kijelentéseket tett a vallás és a tudomány kapcsolatáról. Több alkalommal hangsúlyozta, hogy „ne helyezzük Istent a tudomány mögé”.1 Értelmezése szerint ez nem vonja kétségbe a ráció szerepét és létjogosultságát. Sőt, mint állította, „aki nem viselkedik ésszerűen, az az »isteni természet« ellenében cselekszik”. Szándéka az, hogy „kibővítve a ráció fogalmának értelmezését, lehetővé tegye a napjainkban oly fontos őszinte párbeszédet a kultúrák és vallások között”. A pápa logikájában az istenhit is racionális, még ha ez a ráció nem is a tudományból eredeztethető. Mindez előrevetíti, hogy a vallás és a tudomány világértelmezésének békés-békétlen egymás mellett élése – az érintettek által rendszeresen kinyilvánított kölcsönös tisztelet mellett és azzal egyidejűleg – a rendre kirobbanó éles vitákban kifejeződő szembenállásként valósul majd meg. Ebben a vitában pedig különösen fontos hadszíntérré válik a kozmológia antropikus elvként elhíresült különös jelensége.
A megismerés trendjei
A világ sokféle arcát mutatja felénk. Gyakran tűnnek az események ésszerűnek, a történések állandóságot, a folyamatok kiszámíthatóságot mutatnak. Többnyire rácsodálkozunk arra, milyen pontosan is illeszkednek a dolgok egymásba. A világ várakozásunknak megfelelően válaszol tetteinkre. Ezért tekinthetjük környezetünket kiszámítható folyamatok rendszerének. Persze az is előfordul – nem is kevésszer –, hogy csalatkozunk várakozásainkban. Olyan jelenség bukkan fel, amely ellentmond addigi ismereteinknek, olyan események következnek be, amelyek összeegyeztethetetlenek korábbi tapasztalatainkkal. A világ ilyenkor kaotikus, érthetetlen és kiszámíthatatlan arcát mutatja felénk. Egészében azonban mégis megszoktuk, hogy a világ nem teljesen véletlenszerű, az események nem vehetnek tetszőleges fordulatot. Ameddig csak ellátunk a Világegyetemben, a dolgok adott belső szerkezettel rendelkeznek, és azonos törvények igazgatják őket. A meglökött tárgy a Marson is előbb vagy utóbb megáll, az alma a Tejút másik szegletében is leesik a fáról, és nem felesik rá. Az embert ezért régóta izgatja a kérdés: miért éppen olyan a világ, amilyen?
A kérdés azért indokolt, mert a világ lehetne a megismerttől eltérő. A törvények – elvileg – lehetnének másfélék, a dolgok ölthetnének más formát, a jelenségek végbemehetnének másként is.2 Az „épp-így-lét” tehát magyarázatra szorul. Magyarázatként gyakran az egyik miértet visszavezetjük egy másikra. A tó azért fagy be, mert lehűlt az idő, az idő lehűlt, mert a tél közeleg, stb. Így a miértek és a magyarázatok egész láncolata jön létre. Az egymásra utaló és egymást megvilágító magyarázatok hálószerűen öszszekapcsolódva elméletet alkotnak, amely jelenségek egész csoportját értelmezhetővé teszi. Ám idővel az elméletek kitüntetett csomópontjaira is rákérdez a tudós. A miértek sorozata így egyre mélyebben fekvő és egyre alapvetőbb miértekig vezet el. Így végül a kíváncsiskodó elme előbb vagy utóbb eljut a végső – a világ alapszerkezetére és alapfolyamataira vonatkozó – miértekig.
Az idők folyamán sokféle magyarázatot munkált ki a kezdetben csupán szemlélődő, majd egyre többet megismerő és a természetet gyakorlatilag is faggató ember. E sokféle magyarázat azonban végső soron két alapvetően eltérő lehetőségre épít: „istennel” vagy „istentelenül” próbáljuk értelmezni a világot. Az „istenes” megoldások jellemzője, hogy a létezést magát és annak konkrét formáját a létezést megtervező, előidéző szellemi lény alkotásának tekinti. A szemünk előtt feltáruló természetet a hozzá képest külső, tőle független, de rajta hatalommal bíró létező magyarázza. Mindent, amit az ember a létezés „csodájának” lát: a létet magát, a szépséget, a tervszerűséget, az összhangot a természet feletti lényre vezeti vissza. Az „istentelen” modell szerint viszont a létezés és különös megnyilvánulásainak magyarázatához nem kell külső okot feltételeznünk. A világ önmaga oka. A lét maga és a létezés folyamatai nem önkényesek. Az események menetének szabályosságai, a kaotikus események változatosságát szűkítő törvények magának a természetnek a tulajdonságai. A változás és a fejlődés az anyag belső tulajdonságaiból, szerkezetéből következik.
A megismerés jól kitapintható utat követ. Az ember először a változások káoszában névvel látja el a számára fontos és stabilnak tűnő jelenségeket. A „mi?” kérdésre adott választ követően a „hogyant”, a fogalmilag megragadott jelenségek kapcsolatait igyekszik azonosítani. Végül az ember eljut a „miért?” problémájához. Választ keres a környező világ törvényszerűként leírt, többnyire ésszerűnek tűnő szerkezetének okára. Magyarázatot keresve a világ „épp-így-létére”, egyre mélyebben fekvő okokhoz jut, mígnem a lét végső miértjeihez ér el.
Az idők folyamán sajátos munkamegosztás alakult ki az „istenes” és az „istentelen” megközelítési módok között. Az „istenes” megközelítés fenntartotta magának az alapvető „miért?”-re való válasz jogát, és cserébe átengedte az „istentelen” tudománynak a „mi?” és a „hogyan?” elemzését. A (természet)tudomány az elmúlt 500 év folyamán egyre több területen és mind sikeresebben adott az anyagi világban gyökerező és kísérletileg is ellenőrizhető, sőt gyakorlatilag is alkalmazható értelmezéseket a világ jelenségeire. Ám a végső kérdések – a világ alapvető szerkezete – kívül maradt vizsgálódásainak körén. Részben óvatosságból – nem akarta magára haragítani az istenes megoldások világi és szellemi hatalmasságait –, részben a tudatosan vállalt kételkedés okán tartotta távol magát a tudós az olyan kérdések kutatásától, amelyek nem látszottak megközelíthetőnek addig kifejlesztett eszközeivel. Ezt a helyzetet az evolúció darwini modellje változtatta meg lényegesen. A keletkezés és a struktúra kérdései az élők – és részben a társadalom – világában értelmezhetővé váltak az evolúciós modell alapján.3 Ám a világ alapszerkezete továbbra is kívül esni látszott a tudomány szféráján.
Az antropikus elv
Néhány évtizede azonban egy érdekes probléma – a világegyetem különös „életre-hangoltsága” – kikerülhetetlenné tette az „épp-így-lét” tudományos elemzését. A kutatók meghökkenve figyeltek fel a világegyetemnek az élőlények és az ember létezése szemszögéből tekintett különös „finomhangoltságára”.4 A „finom-hangoltság” szóösszetételben a hangoltság arra a tényre utal, hogy az élet és a tudat jelenléte a világegyetemben néhány természeti állandó konkrét és meghatározott értékének következménye. Ha világegyetemünkben az anyag mennyisége, a magerők erőssége, az elektromos és a gravitációs erő hányadosa vagy éppen a dimenziók száma más lenne, mint amennyi – és jelenlegi tudásunk szerint elvileg lehetnének –, egyszerűen nem létezhetnének atomok, nem jöhettek volna létre csillagok és bolygók, nem alakulhatott volna ki a Föld, következésképpen az élet és az ember sem létezhetne. Vagyis a fizikai állandók aktuális értékei éppen olyan értékeket vesznek fel – mintha éppen arra lennének „beállítva” –, hogy az élet létrejöhessen. A finom jelzőt az indokolja, hogy a természeti állandók aktuális értékei a szinte végtelen lehetőségek spektrumának hihetetlenül pontosan „kiszámított” helyére esnek. A gravitáció és a mikrofizika erőit 36 nagyságrend választja el egymástól, és ha ezen az elképzelhetetlenül tág spektrumon az erők csak kevéssé is más értéket vennének fel, akkor lehetetlen volna az atomok, a bolygók és az élet létrejötte.
A jelenségnek a megnevezésére, majd – sokan ezen túllépve – magyarázatként hivatkoznak az ún. antropikus elvre.5 Az antropikus elv – S. Hawking megfogalmazásában – „azon elképzelés, amely szerint a Világegyetem azért olyan, amilyennek látjuk, mert ha más lenne, akkor nem létezhetnének benne olyan lények, akik képesek megfigyelni”.6 Az elvnek két eltérő következményű – az ún. erős és az ún. gyenge típusú – értelmezése ismert.7 Az erős antropikus elv azt mondja ki: a világ szerkezete azért olyan, amilyen, mert valaki – éppen az élet (és az ember) létrejövetelének érdekében – éppen ilyenre formálta. Ebben a logikában az Univerzum pontosan arra a célra lett tervezve és kialakítva, hogy az értelmes megfigyelő létrejöhessen. Az erős értelmezés – még óvatos megfogalmazásban is – egyértelműen az „értelmes tervezésre” utal.8 Sőt, vannak, akik még innen is tovább lépnek, felkínálva az antropikus elv egy ún. „végső” változatát (final anthropic principle), amely azt állítja, hogy az intelligens életnek létre kell jönnie, és ha egyszer létrejött, soha nem halhat ki.9 Ezt a fajta érvelést a legtöbben a teológiai magyarázat alig maszkírozott változatának tekintik. A gyenge antropikus elv mindössze azt állapítja meg, hogy a kozmikus állandók megfigyelt értékei hihetetlenül pontosan olyanok, amelyek egyedül teszik lehetővé az élet kialakulását. Ez a rendkívül valószínűtlen, mégis létező finomhangoltság magyarázatot követel.
A világ „istenes” modelljei
Ezekben az „istenes” világmagyarázatokban az a közös, hogy a létezés oka, az anyagi világ teremtője, a fő mozgató, a változások mögött álló dinamikus elem – Isten. Ő a létezés oka, a törvények forrása, a történések meghatározója és a világban levő szépség alkotója. A nekünk megjelenő anyagi világ az Ő folyománya. Ám fokozatosan három – közös tőről fakadó, az idők folyamán mégis elkülönülő – modellje alakult ki ennek a koncepciónak. E három, időben egymást követően kialakult modell – némi túlzással – az emberi megismerés lépcsőfokait tükrözi, az absztrakció egyre fejlettebb szintjeit jeleníti meg. Ez a három modell: a Biblia Istene, a Filozófusok Istene és a Kozmológusok Istene.
Az első modell az átlagember lelkéhez leginkább közel álló, mindenható szellemi lény: a Biblia (vagy más szent könyvek) istene. Ez az Isten mindent tud, mindent előre megtervez, minden részletet eleve elrendez, mindenért felelősséget vállal, és mindennek értelmet ad. Ez a sokakban a felnőtt korig élő gyermek istenének modellje: bölcs, öreg, megértő, megbocsátó, de szigorú apa, akihez a bajban segítségért, tanácstalanság esetén útmutatásért fordulhatunk. Jutalmazó és büntető hatalma mindennapi életünk része, befolyásolva a hívő viselkedését. A miértekre választ adó teremtéstörténete meseszerű, átélhető, hihető és könnyen befogadható. A hitetlenkedő ember meggyőzésére az Isten néha a hétköznapi tapasztalattal, majd a természeti törvényekkel nem magyarázható eseményeket – csodákat – produkál. Előbb felfüggeszti, majd kedve szerint újra visszaállítja a törvények hatalmát. (Az persze elgondolkoztató, hogy a tudomány előrehaladtával egyre kevesebb az isteni és egyre több a tudományos „csoda”.)
A második Isten-modell az újkor ismereteinek szintjén formálódott ki: ez a newtoni mechanika elvein nyugvó Órásmester Isten.10 A filozófusok istene racionális lény: az általa teremtett világ ésszerű – és megismerhető – törvényeknek engedelmeskedik. A világ szerkezet: abszolút szükségszerű okozatok és következmények egymásba kapcsolódó hálója. A konstrukció kezdetben óraszerűen mechanikus, azután cseppfolyósan kémiai, végül élően organikus, de ezzel együtt szerkezet. Ám az ember – miközben teste szerkezet – tudata és alkotóképessége túlmutatni látszik a mechanikán, azzal nem magyarázható. Ezt a valamit – az érző és gondolkodó lelket – Isten adja hozzá. Isten megtervezi a világ fő vonalait, aztán „beindítja”, és hagyja azt működni. Nem avatkozik bele az általa megalkotott törvények által kormányozott világ történéseibe. Madách ezeket az első szavakat adja az Úr szájába: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.” Ez a felvilágosodás istenképe. Ez az egyre többet tudó, mind biztosabb ismeretekkel rendelkező, a törvények hatását megismerő, saját sorsát formálni akaró, de a végső kérdésekben bizonytalan ember világképe. A Biblia Istene „főállású”: folyamatosan intézi a „dolgokat”. A filozófusok Istene „mellékállású”: időnként beavatkozó karbantartó.
A harmadik Isten-modell a XX. század közepétől folytatott kutatások eredményeként formálódott ki – a kozmológusok Istene. A modell elfogadja, bár szinte a felismerhetetlenségig „elkeni” az Isten létét. Már sem a részletek, de még a világot mozgató sokféle erő sem tartozik hatókörébe. Pusztán néhány kozmikus állandó – erre utal Martin Rees Csak hat szám című könyve11 – értékének a beállítása a Teremtő feladata. A kozmológusok Istene tehát már „csupán” a létezésért magáért, valamint a természet néhány állandójának értékéért és kapcsolatáért felelős. A Teremtés ezek meghatározása, s ezzel azután minden elintézettnek tekinthető. A világ a továbbiakban a maga törvényei szerint működik addig, ameddig. Az élet és a tudat lehetőségét/lehetetlenségét (de nem konkrét formáját) az anyag szerkezetét „kifeszítő” alapszámok „teremtéskori” értékeinek „beprogramozása” szabja meg. Ezt az Istent a konkrét dolgok esetleges és véletlenszerű formái hidegen hagyják. Nem érdeklődik teremtménye iránt: vagy más világokkal törődik, vagy csak saját magával törődik. Némi túlzással mondhatnánk, hogy úgy viselkedik, mint aki nyugdíjba vonult. Ez az olyan ember istenképe, aki meg akarja ismerni a világot, nem kételkedik abban, hogy a világot mozgató törvények meg is ismerhetők, de vágyik valami végső magyarázatra.
A világ „istentelen” modelljei
Az Isten nélküli világmodellek abból indulnak ki, hogy a létezés önmaga oka, és a jelenségek a világból magából meghatározhatók. A világ nem kaotikus a szónak abban az értelmében, hogy bármi megtörténhetne benne. A lehetséges történéseket különféle törvények korlátozzák. Mindegyik modell abból indul ki, hogy a természeti jelenségek – ide értve a világegyetem alapvető szerkezetét, az életet, az embert és a tudatot – magyarázatához nem kell a világon kívül álló, azt mozgató és meghatározó, és ebben az értelemben természetfeletti létezőt feltételeznünk.
Az alapvető azonosságon belül a végső szerkezetre vonatkozó három modell különbözik is. Az első – a végtelen világok véletlen modellje – tulajdonképpen nem kívánja magyarázni, hogy mi az oka a világ „épp így” szerkezetének, mert úgy gondolja, nincs ilyen, vagy nem tartja fontosnak. A második megoldás feltételezi, hogy a végső miértek visszavezethetők egy – ma még nem ismert, de elvileg megismerhető, bár lehet, hogy a maga teljességében mindörökké feltáratlanul maradó – nem pusztán leíró, de megmagyarázó elméletre. Végül, a harmadik modell feltételezi, hogy van olyan természeti törvény – mondjuk, az evolúció –, amely magyarázatot szolgáltat világunk szerkezetének végső miértjeire, éppígy létére.
A véletlenre alapozó modell végső válasza az, hogy mivel végtelen számú világ létezhet, így bármi megeshet (megeshetett vagy meg fog esni), hiszen a világok valamelyikében bármi – a szó szoros értelemben minden – megtörténhet. A valóságot – az összes lehetséges könyvet tartalmazó a Borges-könyvtárhoz12 hasonló – „kozmikus tájként” (Cosmic Landscape) kell elképzelnünk, amely az összes elvileg lehetséges Univerzumot tartalmazza.13 Ebben a modellben emberi létezésünk alapja – az univerzális állandók különös egybeesése – valószínűtlen ugyan, de végső soron lehetséges. A bennünket körülvevő világ azért olyan, amilyen – azért léteznek napok és bolygók, a bolygók egy részén különös geológiai feltételek, ezeken bioszféra, majd értelem –, mert a végtelen számú lehetséges Valóságok egyik konkrét szegletében a helyi feltételek – a Nagy Bummok és Nagy Reccsek végtelen sorozatában – véletlenszerűen, de éppen az életre-hangoltság konkrét értékeit kiformálva rendeződtek újra. A bibliai Isten szerepét egy véletlenszám-generátor veszi át. Ha „ez” kialakította az induló feltételeket, akkor innen kezdve a természeti folyamat szükségszerűségével fut végig az eseménysor egészen a létező törvények meghatározta végig. Majd a véletlenszám-generátor új természeti állandókat létrehozva új világegyetemet alkot, amely új fejlődésvonallal és új végkifejlettel jellemezhető.
Az „istentelen” megoldások másik lehetősége a „Minden elmélete”, amely néha egy Világegyenlet (esetleg egyenletrendszer) formáját ölti.14 Egyes kutatók reménye szerint egy ilyen egyenlet világossá tenné, miért éppen ilyenek a létezést meghatározó állandók. Ez az egyenlet/elmélet – legalábbis azok számára, akik bíznak benne és kutatják – elvileg nem egyszerűen leírná a világ szerkezetét, hanem egyben magyarázatul is szolgálna arra, hogy miért ilyen és nem más az általunk érzékelt létezés (és ami még e mögött van) struktúrája.15 Ebből a mindent magyarázó egyenletből/elméletből választ kaphatnánk arra, miért annyi dimenziós a világ, mint amennyi, miért éppen olyanok a fizikai állandók értékei, mint amilyenek, esetleg miért éppen ezek az alapvető állandók, stb.
A harmadik – sokak szerint – szóba jöhető megoldás: az evolúciós modell alkalmazása a Valóság egészére.16 Az evolúciót gyakran a miértek tudományának is szokták tekinteni. Ez a jelző arra utal, hogy a biológiában – de egyre több tudományterületen is – valamely első pillantásra érthetetlen – néha kifejezetten értelmetlen – jelenség miértjére a választ egy evolúciós történet bemutatása adja meg. Ez az evolúciós eseménysor részleteiben tárja fel és mutatja meg az „éppen-így-lét” történelmi kialakulását, a véletlen és törvényszerű hatások egybefonódását. Az evolúciós modell működéséhez meghökkentően kevés dolog szükséges: a létezést generáló minta, a változatosság és a szelekció. A változatosságot többnyire az öröklődés és a mutáció hozhatja létre. A zsiráfnyak hoszszúságának magyarázatához tehát elegendő, hogy a zsiráfnyak öröklődik, a zsiráfpopulációban a nyakak nem egyformák, a hosszabb zsiráfnyaknak adott környezetben bizonyos versenyelőnye van, így a környezet nyakhossz szerint (is) szelektál.
Tessék választani...
A végső miértekre választ keresve lényegében mindenki ezekből a modellekből válogat. A választás azonban nem szükségképpen a tudományosan igazolt tények meggyőző voltától függ. A kérdés az, mi meggyőzőbb a választ kereső személy számára: a biztosként hirdetett, de bizonyítatlan hit vagy a bizonyítható (sőt, kísérletileg is ellenőrizhető), de folytonosan megkérdőjelezett, így végső bizonytalanságot magában rejtő válasz. Sokan vannak, akik – miként a pápa legutóbbi megnyilatkozásaiban – elismerik ugyan a tudomány eredményeit, de számukra nem jelent megnyugvást a tudomány minden addigi eredményben való kételkedése. Érzékelik a hit korlátait, ezzel együtt a végső dolgokban való abszolút bizonyosság érzését megnyugtatóbbnak érzik, mint a tudomány önmagát (és legnagyobb alakjait) sem kímélő folyamatos kritikáját.
A világ modelljeire vonatkozó helyzet a régi korok építészetének problémáját idézi. Sokáig, a technológia fejletlensége miatt, az épületek kupolájának legtetejére beillesztett zárókő – amely összefogja és stabillá teszi az egész építményt – nélkülözhetetlen volt. Ha ezt elhagyták vagy kiemelték volna, az egész építmény összeomlik, ezért is ragaszkodtak hozzá. Ám a technológia fejlődött, és így a zárókő elhagyhatóvá vált, bár az építmény folyamatos rekonstrukcióra szorul. Egyre többen vannak – bár meglehet, még mindig kisebbségben –, akiket a tény, hogy az épület folyamatosan re-konstrukció alatt áll, nem különösebben izgat. Számukra megnyugvással szolgál, hogy bármely, nem megfelelőnek minősülő tégla, gerenda, sőt fontosabb tartóoszlop kiemelhető és kicserélhető egy tartósabbal. Egy ilyen építményt biztonságosnak és stabilnak éreznek. Isten sokaknak zárókő – összetartja a világot, és végső magyarázatul szolgál. Az ilyen embereknek a tudomány minden újonnan felmerülő kérdéséről mindig ugyanaz jut eszükbe – a kérdésre a válasz Isten léte. Mások meg – mint magam – úgy tekintenek ezekre a kérdésekre, mint a tudomány segítségével megoldandó problémákra.
Ki-ki a világmodellek egyikét vagy másikát tartja a maga számára elfogadhatónak, logikusnak, elképzelhetőnek és valószínűnek. Van, aki többet is összekombinál, és az is megesik, hogy valaki kénye-kedve szerint válogat belőlük. Azt gondolom, nem kérdőjelezhető meg az emberek joga, hogy maguk alakíthassák ki saját világmodelljeiket. A végső modellekre is érvényes: ízlések és pofonok különbözők. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a világmodell-választásnak következményei vannak. A Biblia Istenének – az Írás betűi szerinti – modelljét elfogadva szükségképpen kerülünk szembe a tudomány eredményeivel. Ennek az Istennek nincs szüksége evolúcióra, sőt, az evolúció zavaróan szorítja ki Őt a természet és a társadalom bizonyos szféráiból. Emellett a Biblia antropomorf Istene túlságosan korlátozza a modern társadalom emberének – legalábbis egy részüknek – személyes szabadságát. Megvonja azt a felelősséget, amit sokan vállalnának, és elveszi azt a döntési jogot, amit sokan nem szívesen engednek át másnak.
Ebből adódik, hogy aki viszont elfogadja az evolúciót, az „legfeljebb” a filozófusok Isten-modelljét vallhatja. Az Öreg Órásmester Isten már „kiadhatja” a változások generálását az evolúciónak. A newtoni Isten-modell összeegyeztethető a tudomány eredményeivel, és megfelel a polgári társadalom szabadságképének is. Ez a Teremtő felelős mindazért, ami létezik, de nem korlátozza végletesen a cselekedeteket. Még az is elképzelhető, hogy „átad” számunkra erkölcsi elveket, és fenntartja magának a jogot, hogy a „végén” ítélkezzen. Ám egészében békén hagyja teremtményeit, alakítsák saját kedvük szerint sorsukat. Ami a tudományt illeti, a végső kérdések kivételével nem korlátozza a kérdezés jogát, és szabad utat enged a tudomány fejlődésének, beleértve az evolúciót.
A kozmológusok Istene is szabad utat enged a tudománynak, amely talán csak egyetlen kérdésre nem tud válaszolni: miért a lét van, miért nem a semmi. Ám ez az Isten a legtöbb ember számára elképzelhetetlenül absztrakt. Az, hogy az Intelligens Teremtő csak néhány természeti állandó konkrét értékét „állította be”, ezzel elintézte az egész Teremtést, majd örökre magára hagyta a világot, hadd fejlődjön saját alapján, ez – bocsánat a fogalmazásért – kissé snassz.
Az Isten nélküli világmodellek között a – kizárólagosnak tekintett – véletlen-modellt – személy szerint – elégtelennek érzem. Túl ad hocnak tűnik Világunk születésének a véletlenek sorozatán alapuló megoldása. Hiányérzetet kelt bennem a világ, az élet létrejöttének vagy a tudat kialakulásának csupán az események esetlegességén alapuló megoldása, illetve az a magyarázat, hogy ha elég sok időt várok, akkor megtörténhet minden, és persze mindennek az ellenkezője is. Ettől persze még lehet igaz. A magyarázatként felkínált modell tulajdonképpen úgy érvel a miért mellett: miért ne? Vagyis azzal magyarázza a valóságot, hogy nincs, ami a létezését kizárná. Nem szükségszerűként, hanem lehetségesként értelmezi. A véletlenre alapozó modell valószínűtlenné teszi azt, amit szükségszerűvé vagy legalábbis törvényszerűvé kellene tenni.
Az isten nélküli világképek másik végletének érzem a „Világ-egyenlet” megoldását. Ez szinte összecseng a Csak hat szám absztrakt Istenével. Innen nézve egy világegyenlet, onnan nézve egy abszolút absztrakt Isten. Egy kicsit panteista: a dolgok úgy és csakis úgy lehetnek, ahogy vannak, mert a világegyenlet belső összefüggései ezt követelik meg. Ez a megoldás kétségtelenül rendelkezik fontos előnyökkel. Ott van mindjárt a szépség. A tudósok szemében – és ez a hétköznapi emberek számára lehet meghökkentő – az egyenletek esztétikai szépsége sokszor a kísérleti tényeknél is fontosabb érv. Ám van egy – legalábbis számomra – komoly hátrány: az épp-így-létre nem érzem elegendőnek a magyarázatot. Ezt a panteista magyarázatot – a képlet esztétikumával együtt –, bár meg lehet szokni, szegényesnek érzem. Ugyanis véleményem szerint ez az Egyenlet sem magyaráz, csupán leír. Megmondja, hogyan történnek a dolgok, tisztázza a fennálló kapcsolat jellegét, de nem magyarázza a miértet.
Nekem személy szerint a legszimpatikusabb – nézzék el nekem, hogy olyan fogalommal élek, amelyet a tudományban nem illik használni – az evolúción alapuló modell. A tudomány fejlődése azt igazolja, hogy az evolúció alkalmas a különféle dolgok miértjét megmagyarázni. Az evolúció keretet ad a véletleneknek, és az új kifejlődését, ha nem is szükségszerűvé, de törvényszerűvé teszi. Nincs előre eldöntött végállapot, de vannak kivirágzó lehetőségek.
Az elmúlt évek érdekes új fejleményeket hoztak ezen a téren a kozmológiában.17 Kutatási tárggyá vált a Multiverzum-hipotézis18, amely szerint sok Univerzum létezhet. Ha feltesszük, hogy sok Univerzum létezik, és ezek a bennük lezajló folyamatokat – illetve az ezeket korlátozó fizikai állandókat – tekintve különbözők, akkor együtt van az a feltétel, amelyek keretei között az evolúció működőképes. Az új Univerzumok folyamatos születésében szerepet játszhat az evolúciós jellegű kiválasztódás. Lee Smolin elemzéseiben világosan utal a kozmikus természetes szelekció („cosmological natural selection”) jelenségére.19 A jelenlegi világegyetem struktúrája és folyamatai részben vagy egészében a Multiverzum struktúrájára vezethetők vissza. Ezzel egyébként kapcsolat teremthető a létező Univerzumok és a létrejövő új Univerzumok között, amely – mint a kozmikus „öröklődés” alapja – az evolúció harmadik fontos feltétele. Az evolúció nem más, mint az anyag azon tulajdonsága, hogy a létezők változatosságát a feltételek szelektálják. Így a létezők mintaösszetétele – esetünkben a természeti állandók és működési szabályok – folytonosan változik. Ennek során törvényszerűen jöhetnek létre antropikus tulajdonságú Univerzumok, sőt esetleg a Multiverzum feldúsulhat antropikus tulajdonságú Univerzumokban.
Az evolúciós modell talaján egyébként részben összekapcsolódhat a három „istentelen” modell. Az evolúciós pszichológia alapítói – Leda Cosmides és John Tooby – úgy szemlélik a valóságot, hogy abban a valóságosan létező struktúrák részben az evolúció által formált adaptációk, részben az adaptációk következményei („melléktermékek”), részben pedig az adaptációktól független véletlenek által formálódtak olyanná, mint amilyenek.20 Ebben az értelemben a Valóság evolúciós modelljében elképzelhetők bizonyos adaptációk (adott feltételekhez leginkább illeszkedő megoldások), ezeknek melléktermékei (vagyis ezekből következő törvények, struktúrák és dolgok), végül pedig a kozmikus véletlenek által kialakított egyedi törvények, struktúrák és dolgok együtt-létezése.
Tudomány és/vagy hit
A tudományban nem ritka, amikor egy jelenség – gyakran az élet vagy a természet szembetűnő célszerűsége vagy tervszerű volta – kiváltotta az egymással szemben álló értelmezések vitáját. Ilyen eset volt, amikor a múlt század első felében sérülni látszott az energiamegmaradás a mikrofizika egynémely jelenségében. Voltak, akik feláldozták volna a megmaradási elvet, mások inkább arra következtettek, itt valahol egy eltűnő és nehezen kimutatható részecskének kell lennie. Az utóbbiaknak lett igazuk. Rendre előfordul, hogy a kutató az addigi modellekkel megmagyarázhatatlan vagy csak értelmezhetetlen jelenséggel szembesül. Gyakori, hogy ilyenkor sokan, köztük tudósok is – bár a későbbi vitában többnyire világossá válik, nem annyira a tudós, inkább a tudósban megbúvó hívő – Istent kiáltanak. No lám csak, ez kizárólag deus ex machinával magyarázható. Sőt, éppen ez az a jelenség, amely Isten létének végső és megdönthetetlen bizonyítéka. Azután a kutatók elkezdik elemezni, kísérletekkel faggatni a természetet, és idővel magyarázatot találnak a korábban érthetetlen jelenségre.
Ami korunkat egyedivé teszi, az az, hogy a tudomány elvezetett a világ alapkérdéseinek problémájához. Még ha egyes tudós akarná is, a tudomány egésze nem gyakorolhat önmegtartóztatást a végső kérdések kutatásában. Ezért van beleprogramozva a tudomány és a hit együttélésébe a kölcsönös tisztelet alapján folyó párbeszéd mellett az éles vita. A tudomány nem mondhat le arról, hogy minden korábbi választ – bárki és bármilyen módszerrel adta is – megkérdőjelezzen, és minden új kérdésre a valóságon alapuló választ keressen. Vannak sokan, akik a tudomány gyengeségének tekintik, hogy folyamatosan megkérdőjelezhető, sőt megkérdőjelezendő eredményeket produkál az örök, változatlan és megkérdőjelezhetetlen állítások helyett – én ezt erényének gondolom. Az a tény, hogy válaszai ellenőrizhetők, a kialakított kép fokozatosan finomítható, azzal kecsegtet: végül megalkotható az a modell, amelyről elmondható, nemcsak hisszük, de tudjuk is.
Jegyzetek
1 The New York Times, 2006. szept. 13.
2 Martin Rees (2001): Csak hat szám. Vince.
3 Daniel Dennett (1998): Darwin veszélyes ideája. Typotex.
4 Steven Weinberg (2005): Csillagokra látni. HVG Könyvek.
5 Stephen Hawking (2005): A mindenség elmélete. Kossuth, 135.
6 Stephen Hawking (2001): A világegyetem dióhéjban. Akkord, 202.
7 B. Carter: In Confrontation of cosmological theories with observation. (1974) Ed. M. S. Longair. Reidel, Dordreich, 291.
8 Richard Swinburne (1998): Van Isten? Kossuth, 78–80.
9 John D. Barrow és Frank J. Tipler (1983): The Anthropic Cosmological Principle. Oxford, 22–23.
10 John D. Barrow (1994): A fizika világképe. Akadémiai, 104–110.
11 Martin Rees (2001): Csak hat szám.Vince.
12 D. Dennett (1998): Darwin veszélyes ideája. Typotex, 114–115.
13 Leonard Susskind (2001): The Cosmic Landscape. Little, Brown, and Co.
14 Lee Smolin (1997): The Life of the Cosmos. Oxford University Press.
15 A tudomány legújabb jelöltje a húrelmélet. L. Brian Green (2003): Az elegáns univerzum. Akkord. Ám a legújabb hírek szerint – lásd Science, 2005. dec. – mintha újra távolodna a közelinek remélt megoldás.
16 D. Dennett (1998): Darwin veszélyes ideája. Typotex.
17 Geoff Brumfiel (2006): Outrageous Fortune. Nature, Vol. 439, Jan. 5., 10.
18 Michio Kaku (2005): Parallel World: The Science of Alternative Universes and Our Future in the Cosmos. Allen Lane/Doubleday; Charles Seife (2004): Physicas enters the Twiling Zone. Science, Vol. 305, July 23., 464.
19 Lee Smolin (2001): The Life of the Cosmos. Oxford, 204.
20 Lélek és evolúció (2001) Osiris. Szerkesztette: Pléh Csaba – Csányi Vilmos – Bereczkei Tamás. 324.
- Messzelátó [6]