– Az 1990. évi XXX-as törvény a jogalapunk – mondja bevezetésképpen. – Ez a rendelkezés nem támaszt a kártérítésre vonatkozóan semmi előfeltételt.
– Hogyan keletkeztek a károk, s milyen természetűek?
– A tényleges károk jelentős része 1985 után keletkezett. Ekkor hozta be ugyanis a szovjet légierő a MIG–23-as bombázókat, majd az ennél is újabb típusú harci gépeket, s akkor kezdődtek a négyes, ötös, hatos kötelékben történő repülések is. A környékbeli házakban a rezonancia következtében különböző károk keletkeztek, s sokaknál hallás- és idegi károsodás is fellépett. El lehet képzelni, hogy a környékbeli óvoda gyereklakói milyen körülmények között nevelkedtek.
– Akkor mi akadályozza a kártérítést?
– Az állam ma mind a jogalapot, mind a kártérítés összegét tagadja.
– Milyen indokokra hivatkozva?
– A legkülönbözőbbekre. Az egyik verzió lényege az, hogy megpróbálják az önkormányzatra hárítani a kártérítést. Létezik ugyanis egy régi rendelet, miszerint katonai objektumról bizonyos távolságra csak a honvédség engedélyével lehet építkezni. S mivel ezt az engedélyt az akkori tanács nem kérte meg, tehát a bűnbak ott keresendő, vagyis fizessen az önkormányzat. A másik álláspont képviselői nehezményezik, hogy az emberek nem fordultak az azóta megszűnt, de akkor még létező szovjet–magyar vegyes bizottsághoz panaszaikkal. Na de kérdezem én, előrukkolhatott-e ilyesmivel mondjuk 1986-ban egy magyar állampolgár?
A legújabb változat egy sajátos „nullamegoldás”. Azt mondják: mióta elmentek a repülők, a környék ingatlanainak értéke megnövekedett, s a lakók tekintsék ezt kompenzációnak. Ez az érvelés azért sántít, mert a telkek s a házak értéke nem megnövekedett, hanem reálissá vált. A jogalapot pedig azért vitatják, mert a honvédségi felmérés szerint a károk nem hozhatók összefüggésbe a repülésekkel. Ez a vélemény pedig, attól tartok, nem tekinthető pártatlannak. Olyan független szakértőket viszont, akik értenek á repüléshez, csak külföldről lehetne felkérni. Erre pedig nyilvánvalóan nincs pénz.
– Ezek a kibúvók. De vajon miért keresik a kibúvókat?
– Ez szerintem egyértelműen presztízskérdés, mert a kormány úgy gondolja, ha Debrecen pert nyer, lavinát indíthat el, csőstül jönnének az igények más városokból is. Ám nincs igazuk, hisz egyetlen város sincs ezenkívül, mely ilyen közel volt katonai repülőtérhez. Presztízsharc ez anyagi szempontból is, mert az átlagban ötven és százezer forintos kártérítési igények igazán nem nevezhetők horribilisaknak. Olyannyira nem, hogy maga az egész eljárási költség jóval magasabb lesz, mint az összes igény együttvéve. Többek között azért is, mert a felperesek jelentős hányada 5-6 ezer forintból él, s így az ő pertérítésüket az állam fizeti.
Az emberek pedig igazán toleránsak, hiszen arra is lenne jogalapjuk, hogy az egészségkárosodás alapján úgynevezett nem vagyoni kártérítést is követeljenek. Erről inkább lemondanak, tekintettel a várható nehézkes bizonyítási eljárásra, hogy a halláskárosodás valóban összefügg-e a repülésekkel. S még egy érdekes adalék a presztízshez: a Ferihegy környéki házak esetében gond nélkül megítélték a kártérítést, noha a polgári gépek korántsem olyan hangosak, mint a harciak, és a házak is messzebb vannak.
– Mikorra várhatók pereredmények?
– Előreláthatóan két év múlva születhetnek meg az elsőfokú ítéletek. Aztán pedig nyilván jönnek majd a fellebbezések…
– De hiszen akkor már javában folynak majd az újabb választás kampány csatái. Nem lehet, hogy a politika megint belejátszik az ügybe?
– Minden lehetséges. Borotvaélen táncolunk, mert a parlament, a kormány egyetlen tollvonással semmissé teheti az igényt. Az adu az ő kezükben van…
– Itt húztak el mindig felettünk a gépek – mutat fel a levegőbe Mikó András, a számtalan kárvallott egyike. Nem kell belőle harapófogóval kihúzni a szót.
– 1970-ben költöztünk ide – mondja –, akkor még csak kis, duplaszárnyú gépek repkedtek, alig lehetett őket hallani. A nagy bombázókat csak 1984–85 tájékán hozták ide. Ha akkor egyetlen egy olyan is elrepül felettünk, eszem ágában sem lett volna itt házat venni…
– Milyen károk keletkeztek, s milyen mértékben?
– Folyamatosan jelentkeztek a hajszálrepedések a tetőszerkezeten, a palatetőt is állandóan javítani kellett, mert újra és újra kiújultak a sérülések. Az pedig, hogy kitörtek az ablakok, szinte hétköznapi jelenségnek számított. A kiteregetett ruhákat folyton újra kellett mosni, mert a kerozin üzemanyag folyton beszennyezte. Nem tettek jót ezek az anyagok természetesen a termőföldnek, a gyümölcsösnek sem. Jártunk mi annak idején a tanácsnál is, de ott azt mondták: minek költöztünk ide?
– Mennyi lenne a kárigénye?
– Százezer forint. Úgy gondolom, ennyi kijárna a tényleges károkon kívül az állandó idegbajért. Tudja, azt hittem, már sose lesz vége. Nem elég, hogy átéltem kisgyermekként Debrecen bombázását, az ötvenhatos megszállást, még ráadásul itt repültek a fejem fölött évekig hatos kötelékben a bombázók. Higgye el, nem volt megnyugtató érzés, ígértek nekünk kilencvenben fűt-fát, kártérítést, aztán még mindig semmi nem történt. Illetve ha történt, abból csak a baj van. Én május óta munkanélküli vagyok, a fiam – most végzett karosszérialakatos – szintén az. Mi lesz velünk így, uram?
– Képzelje, azt mondta nekünk Pesten az ügyésznő, hogy mi fillérekért jutottunk hozzá a telkünkhöz, és most az államon akarunk nyerészkedni – mondja hangjában nem csekély felháborodással Radványi Lajosné. Meg tudom mutatni az akkori adásvételi szerződésünket, ugyancsak kemény pénzt tettünk mi le az asztalra. Nem adták ezt a földet semmivel sem olcsóbban, mint más hasonló fekvésűt. Gondolja el, 137 ezer forintba került ez a még félkész állapotú ház 1966-ban, amikor a férjem fizetése 1600 forint volt!
– Milyen kifogások hangzottak el még a Fővárosi Bíróságon?
– Úgy is érvelnek „odafönn”, hogy soha senki eddig nem panaszkodott. Ez sem igaz! Én csak tudom, hiszen boldogult férjem két cikluson keresztül is tanácstagja volt ennek a körzetnek. 1983 óta nem volt egyetlen olyan ülés, összejövetel sem, ahol az emberek ne vetették volna fel a problémát. Ezeken az üléseken jegyzőkönyv is készült, amiknek meg kellene lennie.
– Önnek milyen kára keletkezett?
– Megkérdezte tőlem az ügyésznő, megvannak-e a rongálások nyomai. De kérdezem én, miféle háziasszony az olyan, aki ebek harmincadjára hagyja a portáját? Folyamatosan kellett és kell ma is javítgatnom a házat az újra és újra előbukkanó hajszálrepedések, a beázások miatt. A legnagyobb tatarozásom 137 ezer forint volt egy összegben. Azóta a megsérült palatetőt cserélgetem szinte egyenként, mert nincs pénzem egyszerre az egészre. Nekem egyetlen palát száz forintért tesznek fel. Sőt még nekem azt is a szememre vetették, miért palából, miért nem cserépből csináltattam annak idején a tetőt? Jó kérdés. Azért, mert az volt az olcsóbb, mert nem volt annyi pénzem, hogy sarokházat vegyek magamnak a Nagyerdőn. Egyszóval nem ilyen cinikus hozzáállást vártam.
– Mit gondol, mi lesz ennek az ügynek a vége?
– Nem vagyok optimista. Minket már annyiszor becsaptak…
- Belföld [6]