A két világháború közötti Lengyelország történelmének meghatározó alakja volt Józef Pilsudski marsall, a lengyel szocialista mozgalom veteránja, az I. világháborúban szervezett lengyel légió főparancsnoka, aki az újjászületett Rzeczpospolita (köztársaság) politikai zavaraiba belefáradt lengyel társadalom nyugalom igényére alapozva építette ki sajátos hatalmi rendszerét, amely néhány alapvonásában a korabeli magyarországi rezsimre emlékeztetett: a parlamentáris rendszer külsőségeinek érintetlenül hagyása mellett a végrehajtó hatalom egyértelmű dominanciája jött létre úgy, hogy a hatalom tulajdonképpeni birtokosa, a rendszernek a hadseregre támaszkodó elsőrendű embere diszkréten a háttérben maradt.
A parlamentáris külsőségek hangsúlyozott tiszteletben tartása, az örökölt politikai funkciók (államelnök, miniszterelnök) megtartása és másokkal való betöltetése, az állam és társadalom „erkölcsi megújulásának” állandó hangsúlyozása klasszikus mintát juttat az eszünkbe: az ókori Róma princepsi méltósággal megelégedő imperátora, Augustus operált hasonló mértékletességgel.
Egy lengyel szocialista
Ki volt az újjászülető lengyel respublicának ez a vezetője, az állami hatalom külsődleges tényezőiről lemondó, működésében a hadseregre s saját vitathatatlan erkölcsi súlyára, tekintélyére támaszkodó diktátora?
Józef Pilsudski abból a litvániai lengyel kisnemesi rétegből származott, mely a lengyel függetlenségi gondolat talán leglelkesebb és legodaadóbb hordozója volt a felosztás másfél évszázada alatt. A Vilna mellett 1867-ben született Pilsudski – ahogy ez a párttörténeti kézikönyvek közhelyszerű fordulata előírja – már fiatalon, orvostanhallgató korában bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba, s egy cárellenes merénylet terve miatt öt évre Szibériába száműztek. (Eddig akár egy eszer vagy bolsevik vezér életrajza is lehetne, s a folytatás sem más.) Szibériából visszatérve Pilsudski 1892-ben bekapcsolódott az akkor szerveződő lengyel szocialista párt, a PPS (Parti Polska Socjalistyczna) tevékenységébe, hamarosan a központi bizottság tagja és a Robotnik (Munkás) című lap szerkesztője lesz (akár Sztálin- vagy Trockij-életrajzban is olvashatnánk!). A lengyel szocialisták azonban a nemzeti kérdésben vallott álláspontjukkal gyökeresen különböztek többi II. internacionálébeli elvtársuk felfogásától: ők már az 1890-es években sem tudták elválasztani egymástól a munkásosztály társadalmi és Lengyelország nemzeti felszabadításának gondolatát – programjukban együtt szerepelt a dolgozók kizsákmányolásának megszüntetése és Lengyelország államiságának helyreállítása, demokratikus köztársaság formájában. Ez a párt – mely nevének pontos magyar fordítása talán nem is Lengyel Szocialista Párt, hanem Szocialista Lengyel Párt, ahol a hangsúly nem annyira a szocializmuson, hanem a lengyelségen van – a maga antikapitalizmusával és hazafias forradalmiságával döntően alakította Pilsudski politikai arculatát. Az illegalitás körülményei között életbevágóan fontos konspirációs módszerek, a katonás fegyelem igénye és szükségszerűsége hamar felfedeztette Pilsudskival Marx és Engels mellett Louis Blanc-t és Blanquit, akiknek a forradalmi élcsapatról, a passzív, forradalmár vezetőkre váró társadalomról szóló tételei erősen befolyásolták Pilsudski politikai aktivizmusát. Így azután a századelőn a PPS-ben bekövetkezett frakciós szakadásban Pilsudski a „forradalmi frakcióhoz” csatlakozott, mellyel szemben jellemző módon nem a jobboldal, hanem a bal, a „Lewica” frakciója állott.
„Két pogány közt”
Pilsudski gondolatvilágában a központi helyet a társadalmi felszabadítás helyett egyre inkább a nemzeti felszabadulás, Lengyelország helyreállítása, a „Restitutio Poloniae” foglalta el. Ennek megfelelően mindenütt kereste az alkalmat a fő elnyomó, a cári Oroszország gyengítésére, s ezért utazott 1904-ben a messzi Tokióba, hogy az oroszokkal hadban álló japánokat egy lengyel felkelés támogatására bírja – de a japánok már akkoriban is szenvtelenül gyakorlatias emberek voltak, s a kalandos terv csak vágyálom maradt.
Pilsudski ezért kevésbé egzotikus támogatókat keresett: tevékenységének színterét a Lengyelországot felosztó hatalmak közül a legkevésbé elnyomó Ausztria földjére, Galíciába tette át. Itt megkezdte a PPS forradalmi frakciója katonai szárnyának, a lövészeknek (Strzelcy) szervezését. E paramilitáris egységek létrehozása során építette ki azt a kapcsolatrendszert, mely későbbi pályafutása során sok segítséget jelentett számára. A lövészcsoportokra támaszkodva kezdte meg 1914-ben a központi hatalmak mellett harcoló Lengyel Légió toborzását. Eredeti elképzelése: az Orosz-Lengyelországba betörő lengyel légionáriusok általános felkelést robbantanak ki – nem sikerült, a várt felkelés elmaradt, s Oroszország zavartalanul felvonulhatott Galícia és Kelet-Poroszország elleni offenzívájára. (Az már a történészek ahistorikus játéka, hogy felteszik a kérdést: mi lett volna, ha sikerül Pilsudski felkelése, s a németek minden erejüket a nyugati fronton, a Marne-nál összpontosíthatják?) Pilsudskinak várnia kellett, míg a központi hatalmak elfoglalták Varsót és Vilnát is, s 1916-ban saját elhatározásukból proklamálták az Oroszországtól elfoglalt területeken létrehozott Lengyel Királyságot, élén az általuk kinevezett régenstanáccsal. E tanács katonai bizottságának élén hősünk állt, aki itt is figyelemre méltó előrelátásról és állhatatosságról tett tanúbizonyságot: 1917-ben megtagadta, hogy az általa irányított egységek „az örök német–lengyel fegyverbarátságra” is felesküdjenek, s emiatt a varsói kormánypalotából a magdeburgi várbörtönbe került, így amikor 1918 őszén elérkezett a várva várt történelmi pillanat, s az összeomló három kelet-európai császárság romjain feltámadt a független Lengyelország, Pilsudski a lengyel szabadság oroszok és németek által is üldözött mártírjaként térhetett haza, a győztes antanthatalmak is elfelejthettek korábban a németeknek és az osztrákoknak tett szolgálatait. (Pilsudski 1917-es bátorságára, mellyel a börtönt is vállalta a várható vesztessel való szembeszálláskor, az újkori magyar történelemben nem találunk párhuzamokat: talán erre is figyelniük kellene historizáló politikusainknak és politizáló történészeinknek, amikor Trianon és Jalta miatt siránkoznak.)
A patriarchális államelnök
Pilsudskit a varsói régenstanács 1918 novemberében utolsó rendeletével államfővé nevezte ki, s ezt megerősítette 1919 februárjában az időközben megalakult alkotmányozó nemzetgyűlés is. Pilsudski ezenkívül a hadsereg főparancsnoka volt, s így politikusi és katonai minőségében is megpróbálkozhatott régi külpolitikai álma, az egykori lengyel–litván unió modernizált változatát jelentő lengyel–litván–belorusz–ukrán konföderáció létrehozásával. Ez a korabeli szóhasználattal „Jagellói irányvonalnak” nevezett koncepció eredményezte az 1920 tavaszán kötött szövetséget Semion Petljurával, a nyugat-ukrajnai köztársaság vezetőjével, s ez vezetett a lengyel-szovjet konfliktushoz is, melynek végén 1921-ben Lengyelország az 1919-ben etnikai határként megállapított Curzon-vonaltól jóval keletebbre húzódó határt kapott. Így Lengyelország többnemzetiségű állammá vált. Ez beleillett Pilsudski terveibe: lángoló oroszellenes hazafisága nem jelentett türelmetlenséget a szomszéd népekkel szemben, ő az 1772 előtti nemesi köztársaság patriarchális, prenacionalista lengyel szupremáciáját szerette volna a litván, belorusz és ukrán nacionalizmusnak tett engedményekkel újraéleszteni a Balti- és a Fekete-tenger közötti térségben. E vonatkozásban is felülmúlta vetélytársait, főleg a soviniszta nemzeti demokratákat.
A marsall tervei azonban nem realizálódtak: jobboldali ellenlábasai, a nemzeti demokraták, félve elnöki befolyásától, 1921-ben olyan alkotmányt fogadtattak el, mely a hatalom súlypontját a törvényhozó testületre helyezte. Pilsudski ennek láttán minden méltóságáról lemondott, s visszavonult.
A hadsereg és a szakszervezetek élén
Jól számított: a lengyel parlamentarizmus a kiegyensúlyozatlan pártstruktúra (néhány nagyobb párt mellett kicsinyek sokasága a szejmben is) miatt áttekinthetetlen pártharcok színtere lett. A válság 1926-ban tetőzött: egy igen széles alapokon álló koalíciós kormány, Skrzynski gróf kabinetje (benne a konzervatív nemzeti demokraták, a centrista agrárius Piast-párt és a szocialisták is) éppen a részt vevő pártok sokfélesége miatt vált akcióképtelenné: míg a nemzeti demokraták restriktív, deflációs gazdaságpolitikát kívántak a szociális kiadások megnyirbálásával, a szocialisták inkább a hadsereg és rendőrség költségvetését kívánták kurtítani. Így gyanakvóvá, ellenségessé váltak a szakszervezetek, de a hadsereg is a kormánnyal szemben S amikor 1926 áprilisában a konzervatív pénzügyminiszter 20 ezer vasutas elbocsátását akarta, a szocialisták kiléptek a kormányból. A kormányválság idején a katonák puccsról, a szakszervezetek általános sztrájkról gondolkoztak. Kialakult egy olyan helyzet, melyben egy olyan politikus, aki bírja mind a hadsereg, mind a szakszervezetek rokonszenvét, nyerő lehet. S Pilsudski éppen ilyen politikus volt: szocialista múltja és katonai nimbusza elfogadhatóvá tette őt mindkét elégedetlen erő számára, bár azok érdekei éppen ellentétesek voltak. 1926. május 12-én Pilsudski elhagyta sulejówkai „remetelakát”, és a hozzá mindig lojálisnak maradt Varsó környéki helyőrségek élén Varsó Visztulán túli külvárosába, Prágába vonult. A demonstráció arra utal, hogy Pilsudski még nem volt teljesen tisztában az erőviszonyokkal, s politikai tervei sem lehettek egészen tisztázottak, ezért nem vonult azonnal a kormány központja ellen. Az világosan látszott, hogy a varsói helyőrség lojális Wójciechowski elnökhöz s a frissen kinevezett parasztpárti Witos miniszterelnökhöz. Ekkor kamatozott Pilsudski szocialista múltja: az elbocsátásokkal fenyegetett vasutasok kormányellenes sztrájkba léptek, s így megakadályozták, hogy az ország más részeiről kormányhű csapatok érkezzenek Varsóba. Pilsudski felfogta a pillanat lehetőségét, s 12-én este támadást rendelt el Varsó belvárosa ellen. A harcok három napig tartottak, s 300-an estek el, míg 14-én a kormány és az elnök megadta magát. Nyitva állt az út Pilsudski hatalomátvételéhez.
Alkotmányos egyeduralom
A puccs alatt tanúsított óvatosságát rendszere kiépítésekor is bizonyította. Megtehette azt, amire kevés diktátor képes: hatalma külsőséges fitogtatása, a protokoll szerint legfelső pozíciók megtartása nélkül is érvényesíthette akaratát. (Ehhez persze az is kellett, hogy jó politikusként csak annyit akarjon, amennyit elérhet.) Mindezt a lengyel társadalom széles rétegeiben élvezett tekintélye tette lehetővé. Kilenc évig (1926–1935) tartó uralma alatt csak két alkalommal (1926–1928 és 1930) volt miniszterelnök, különben megelégedett a hadügyminiszter és a hadsereg-felügyelő pozíciójával. Nem szüntette meg a többpártrendszert, a parlament továbbra is működött, még alkotmánymódosításra sem került sor. A különböző politikai erők egymást kioltó ellentéteire épített, egyúttal ügyesen kihasználta azt, hogy hívei szinte valamennyi pártban ott voltak. A pártok vetélkedését ügyes manipulációval állandóan bírálta, magát és kormányát pártok felettinek állította be. A pártpolitikai harcokba belefáradt lengyel társadalom vevő is volt a „szanációs rendszer” fő propagandatételére: a pártok torzsalkodásától tönkretett Lengyelország „erkölcsi megújítására”. Pilsudski ügyesen épített a „technokrata szakértelem” nimbuszára: miniszterelnöke, Bartel a Lvovi egyetem matematikaprofesszora, államelnöke, Moscicki ugyanazon intézmény elektrokémiaprofesszora volt. A kormány így egyik leghatékonyabb propagandaszólamát hangoztathatta: a lengyel társadalom és gazdaság „szanálásához” menedzser típusú szakértőkre van szükség, nem hivatásos pártpolitikusokra.
Az 1928-as választásokon még nem jelentkeztek a kormány sikerpropagandájának eredményei: a kormány támogatására alakult Pártonkívüli Blokk a mandátumok mintegy negyedrészét szerezte meg. Maga a blokk a legkülönfélébb helyekről és irányokból állt össze: opportunisták, karrieristák, önjelölt nemzetmegváltók halmaza volt, mindenféle ideológiai kohézió nélkül. A ’28-as választások viszonylagos kudarca azért is meglepő, mert Pilsudskinak – mint annyiszor életében – most is kezére játszott a szerencse: hatalomátvétele idején robbant ki a nagy angol bányászsztrájk, mely nem várt kedvező exportlehetőséghez juttatta a lengyel szénbányászatot. A lengyel agrárexport is kedvező árakat kalkulálhatott, így sikerült a zloty stabilizációja, s a költségvetés is egyensúlyba került.
Ezeket a sikereket sodorta el az 1930 után Lengyelországot is elérő gazdasági válság. A kurzus keményítőssel reagált: a technokrata, katonai és pártpolitikai erők egyensúlyára építő Bartel-kormány helyét az „ezredesek kabinetje” vette át, ahol már kifejezetten a katonáké volt a döntő szó. A közigazgatás alsóbb szféráiba is egyre gyakrabban küldtek katonákat, s az 1930-as választásokon kifejtett kormányzati nyomás eredményeképpen a Pártonkívüli Blokk megszerezte a parlamenti többséget. Fokozódott a nyomás az ellenzéki pártokkal és a nemzetiségekkel szemben is, ezt kívánta ellensúlyozni a parasztpártok és a szocialisták középbal („Centrolew”) szövetsége. A demokratikus pártok 1930 júniusában Krakkóban a diktatúra túlkapásai elleni tiltakozásul létrehozták az Emberi Jogok Konvencióját, mely deklarációban foglalt állást a demokratikus jogok mellett. Tovább nem mentek, de az ezredeseknek ennyi is elég volt: a fő szervezőket 1930 szeptemberében a breszti erődbe vitték, s három év múlva (!) hosszú börtönbüntetésre ítélték.
Diktatúrák diktatúra ellen
Az öregedő marsall – akinek gondolatait egyre inkább a náci Németország felől jövő veszélyek kötötték le – egyre kevésbé avatkozott be a napi politikába. A szélsőjobboldali diktatúrák előretörése az ezredeseket is ösztönözte: 1935-ben új alkotmányt dolgoztak ki, melyet katonás céltudatossággal „hajtottak át” a parlamenten: bár az alkotmánymódosításhoz 2/3-os többségre lett volna szükség, a házelnök egyszerű szótöbbséggel is elfogadottnak nyilvánította, „gyakorlati szükségszerűségre” hivatkozva. Az új alkotmány életbe léptetését – mely biztosította a törvényerejű rendelettel való kormányzás jogát az elnök és a kormány számára – Pilsudski csak egy hónappal élte túl. Tanítványai, neveltjei mindenesetre túllépték mesterüket a diktatúra kiépítésében.
Halálát nemcsak párthívei s lengyel honfitársai gyászolták: az ukránok, beloruszok, zsidók a türelmes nemzetiségi politikust búcsúztatták, aki nem engedett a szélsőségeknek, sem nemzeti, sem vallási téren. 1935-ben az újszülött zsidó fiúk Lengyelországban leggyakrabban a Józef nevet kapták.
- Sorozat [6]