„Ki lesznek lökvel!” – kiáltozza a felmérgesedett harlemi radikális, a híres fekete író, Ralph Ellison regényében és Bartos Tibor mesterművi fordításában.
Bizony jó néhányan akadnak, szűkebb környezetemben, és másfelé is, akik hasonló módon méltatják parlamentünk év végi hajráját, legutolsó médiaügyi nekifutását. Valencsik úr, a létminimum alattiak már egyébként is a törvényhozók menesztésén fáradoznak, s most még ez is…
Nem baj, újból neki kell menni, legközelebb majd jobban sikerül! Csak azok a megelőző, csúnya kormányoldali belemenések maradtak volna el! A politikai ellenlábas kriminalizálása, köztes bűnözővé gyanúsítgatása, a botrányos házkutatások – még pár lépés, és már kint is vagyunk a demokráciából…
Pedig én, elutazván és mit sem tudván ezekről a fejleményekről, már nyomdába is küldtem karácsonyhoz illő, fennkölt értekezésemet. A jobb- és baloldal barátságáról, kiegyenlítődéséről meg arról, hogy házasítsuk csak bátran össze az emerről jött fiút az amarról jött leánnyal… Az utolsó pillanatban még sikerült visszaszereznem a kéziratot. Erről talán majd máskor… Amikor éppen nem kutatják egymás lakosztályait.
Happy Secretary
Más, jelesebb személyek is megjárják azonban. Ők is nagyon szeretnének már valami jót, vidámat mondani, és nem jutnak hozzá. Híressé lett erről Katona Tamás úr, a tizenkilencedik század szerelmese. (De melyik tizenkilencedik századé? A Petőfié, Vasvárié? A Baché, Kempen főrendőré? Netán a Lambergé, Latouré, államtitkár úr?!…)
Víg kedélyű, mosolygós Antall-kormány kárpótol majd az ősz szomorúságáért – ígérte, még jó meleg nyáridőben, Katona úr. Ebből bizony semmi sem lett. Katona úr sem erősködik, inkább a dátumot változtatja. Az új esztendőre, farsangra, kitavaszodásra tette át a kormányvígság idejét. Persze, ezt is még akkor, mikor azt hihette, törvény szabályozza majd a médiumokat, ő pedig egyéb elfoglaltságok után nézhet…
Mert akik másfajta, médián kívüli elfoglaltságokat találtak maguknak, akár a legkeményebb gazdasági szektorokban is, azok valamivel jobb éves teljesítményt könyvelhetnek el. Az év eleji, fellendülést ígérő miniszteri jóslatokból ugyan szintén nem lett semmi – ez alkalommal nem azért, mert váratlanul széthullott a Szovjetunió, hanem mert rossz volt a jóslat –, de a legborúlátóbb hangok sem találtak meghallgatást. „Csökkenő haladvány” szerint hanyatlunk, mint a szakemberek mondják.
Úgyhogy amennyiben Katona úr mentesülne médiakötelezettségei alól, ezekben a szakértői megnyilvánulásokban akár szerény fogódzókat is találhatna legközelebbi optimista nekirugaszkodásához.
Új kisdolgozat
Jó lesz azonban sietnie! Mert később esetleg nem talál már gazdasági elemzőt és szakértőt. A legújabb, váratlanul mértékletes Csurka-dolgozat, etnikai megszorítások nélkül, a közgazdászok trónfosztását követeli. „Ha sikerülne a pedagógust a helyébe tenni – reménykedik a költő –, talán nem jönne ennyire nagyon be ez a mostani, ronda rablókapitalizmus! Nem élvezne ekkora nagy előnyt az előnyösebb helyről induló, nem szenvedne ekkora hátrányt a hátulról, versenyképtelen pozícióból előbotorkáló…”
Erről mondták régebben, hogy „romantikus antikapitalizmus”. Nem új dolog, a költő és a művész sosem kedvelte igazán a főkönyvelőt…
„Es lebe der König! Es lebe der Literat!” – deklarálta a fiatal német expresszionista, az első háború után. Ő sem tett engedményt a kapitalistának. Szóljon mentségére, hogy frissen jött a felgimnáziumból, és politikus drámaírónkkal ellentétben, nem vette teljesen komolyan magát.
De végül is, mit számít az, ki hogyan, meg ki hány éves… Inkább száz ilyenféle, expresszív és romantikus költőteóriát és dolgozatot, mint akár csak egyetlen másikat, melynek hatására aztán családjukat vesztett, öreg zsidó nénikék két marokkal szedik az idegcsillapítót… Üsse csak az ökonómust, szerkesztő úr!…
Cseresérelmek
Hiába vettük azonban vissza karácsonyi értekezésünket, olyan könnyen mégsem szabadulunk ettől a jobb- és baloldali problematikától!
Ásatag, sértett, kisstílű értelmiségiek, könyökvédős segédlevéltárosok. Amikor a sajtóban feltárt objektív igazsággal szembesülnek, feljelentik az újságírót.
Így Hegyi Gyula a szombati Magyar Hírlapban, a kormányról, élén személyesen dr. Antall Józseffel.
Meglehet, de a valóság mindig bonyolultabb.
Régente, ’90-ben, mikor még engedte az időbeosztás, sorok írója gyakran beült az uralkodó párt, az MDF sajtótájékoztatóira. Mondjuk, pofozni éppen nem pofozták őket. Mármint a győzedelmes politikusokat. Azok meg leginkább csak makogtak, nyekegtek, kifeküdtek. „Ne tessenek már annyira tekerni a füleinket! Honnét tudnánk ezt az államvezetést, amikor nem is tanultuk!”
„Jaj, kérem, ha nem tudják, akkor ne vezessék!” – szólottak könyörtelenül a sajtó emberei. Ebből persze rosszkedv és sértődés született. Hát még ha azt is tudták volna a kormányzatiak (egyébként tudták, miért ne tudták volna), mennyire másként kérdezgetik őket, mint Pozsgayt vagy Nagy Sándort vagy Horn Gyulát! A templom áhítatát, a gyászolónak járó részvét melegét élhette át, aki ilyen alkalmakon is megjelent. „Segíthetünk valamiben, asszonyom?”
Egyébként az MDF is megkapta volna ezt a segítő és oltalmazó sajtókezet, ha megmarad az eredeti, pozsgaysta nyomvonalán. Csak azután, dr. Antall vezényletével, túlságosan jobbra tért el. Idegen világ, idegen szépség ez már a Kádár alatt iskolázott újságírónak. Még akkor sem nagyon tudja követni, ha véletlenül akarja. Ennek következtében őt a keresztényi konzervatív veti meg mélységesen. „A másik oldalt miért nem tudja sértegetni? Annak a baját miért tudja megérteni?” – kérdezgeti az elégedetlen jobboldali.
A gyógyulást majd az idő hozza meg. Bizonyos értelemben már hozta is. S még inkább hozhatná, ha a kormány nem próbálna erőszakkal rátelepedni a médiumokra.
Mert hát tárgyilagosság nincs, nem lehet, kár is erőltetni. Sokkal feldúltabban megyünk át egyik oldalról a másikra, mint amit, mondjuk, az amerikai újságíró érezhet, amikor kijön a demokrata összejövetelről, és bemegy a republikánusra.
Na, de majd leszünk még mi is unottak, tompultak és alvajárók. Ez az állapot a tárgyilagos sajtó és professzionális politika titka…
- A hét üzenetei [6]