– Mi a benyomásod, mennyire érti a sajtó, hogy mi folyik itt?
– A mi sajtóebédünk nyomán sajnos nem jöttek le cikkek, bár nem is ez volt a közvetlen cél, inkább amolyan háttérbeszélgetés. De épp amikor kinn voltunk, több cikk is jelent meg a bősi problémáról a New York Timesban és a Walt Street Journalban. Nagyon tárgyilagosan látják, ami nem jelenti azt, hogy velünk értenének egyet, de nem is ellenségesek. Nagyon kiegyensúlyozott, tárgyilagos képük van, nekünk ezt el kell fogadni. Magyarország megítélése kedvező, bár kétségtelen, hogy az elmúlt hónapok eseményei sokat rontottak rajta, de még mindig általánosan elfogadott, hogy a térség legstabilabb országa.
– És az adminisztráció?
– A hivatalban lévők, akikkel találkoztunk, rendkívül felkészült, alaposan tájékozott emberek. Persze a döntéseket ők csak előkészítik, nem ők hozzák. Részletekbe menő pontossággal tisztában vannak az eseményekkel. Olyan kérdéseket tesznek föl, hogy zavarba jön az ember.
– Például?
– A Kisgazdapártról. Miközben az embernek az a benyomása, hogy nincs magyar ember, aki követni tudná, hogy most hány kisgazdapárt is van. Persze ez az adminisztráció lényeges döntést már nem fog hozni, úgyhogy ezek inkább akadémiai beszélgetések voltak. Különösen John Foxról beszélek, ő a Tervezési Osztály európai igazgatója – nagyon tehetséges, felkészült ember –, de hát megy ki a hivatalából, látszott, hogy ez inkább akadémiai érdeklődés már a részéről. Ami a hivatalba lépő új adminisztrációt illeti, ezek az emberek is nagyon tájékozottak, de azt még nem lehet látni, hogy mi lesz az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikája, mert akkor még a külügyminiszter sem volt meg, meg a nemzetbiztonsági tanácsadó sem – végül is Warren Christopher lett a külügyminiszter, akivel nem találkoztunk, de a környezetében meghatározó személyiségekkel igen. Az a benyomásom, hogy olyan emberek vannak, illetve lesznek nagy számban az adminisztrációban – ennek szociológiai okai is vannak –, akik a keleti partvidékről jöttek, és egy részük legalábbis kelet-európai származású. Ilyen okoknál fogva várható, hogy érzékenyek lesznek a térség iránt. Úgy tűnt a kérdésekből, az előismeretekből, sőt a nyelvismeretekből is. Ha mondjuk nyugati partvidékiek lennének, akkor inkább a csendes-óceáni térség értékelődne fel. Olyan emberekre lehet számítani, akik akadémiai múltjuknak és családi környezetüknek köszönhetően ismerik a mi környékünket.
Az biztos, ezt Clinton ki se mondta, hogy Oroszországgal szemben nem változik az amerikai politika. Jelcint fogja támogatni, mert „különben jön a káosz”.
– Milyen álláspont válható Jugoszláviával kapcsolatban?
– Az amerikai külpolitika lépéseit a közvélemény irányítja – s egyelőre nincs erős nyomás a beavatkozás mellett. Igaz, hogy ellene sem. De a tömegtájékoztatásból még nem ment ki elég megrendítő kép ahhoz, hogy a közönség igazán felháborodjék. A szomáliai ENSZ-akciót megszámlálhatatlan sokkoló tévéfelvétel előzte meg, aminek nyomán az amerikaiakat elöntötte a hivatástudat: ezt az igazságtalanságot, ezt a kegyetlenséget Amerika nem tűrheti. Boszniára még nem figyeltek föl eléggé, sajnos. A lebombázott házak képe nem elég.
– S neked, személy szerint nincsenek kétségeid az esetleges beavatkozással kapcsolatban?
– A genfi értekezlet javaslatait a tíz tartományról a szerbek nem fogják elfogadni, nem fognak feladni elfoglalt területeket, nem lesz más megoldás. S az, ha a világ beavatkozik, feltehetően precedensértékű lesz a térség többi etnikai háborús konfliktusában. A többiek is megértik, hogy nem csinálhatnak akármit büntetlenül. A világ egyszerűen nem tűri el.
– Beszéljünk egy kicsit a szabad demokratákról. Hogyan ítélik meg a pártot a térségi felelősök?
– Sokat javult a párt megítélése. Utoljára tavasszal voltam az Egyesült Államokban. Akkor a helyettes külügyi államtitkár, Ralph Johnston azzal kezdte, hogy ők igen nagyra becsülik Antall Józsefet. Bush elnök szokott telefonon beszélni Walesával is, Havel elnökkel is, de kevés kelet-európai politikus van, akinek a véleményét komolyan figyelembe veszi, s Antall József ezek közé tartozik. A helyettes államtitkár szükségesnek tartotta ezt már a bevezetőben tudtomra adni, mint a legnagyobb ellenzéki párt képviselőjének. Most más a helyzet. Azt kérdezték, hogy mi van Antall Józseffel, mi van a kormányával, mi van az MDF-fel. Az elmúlt hónapokban folyton Csurka nevét hallották, sajnos ma Csurka Amerikában a legismertebb magyar politikus. Az MDF válsága miatt eleve felértékelődtünk. De a Clinton-adminisztráció második vonalában több olyan politikus foglal majd helyet, akivel szabad demokrata politikusoknak egészen kitűnő kapcsolata van.
Például Brian Attwood, aki a külügyminisztériumi átalakítási csoport egyik vezetője, s várhatóan a USA segélyprogramjának az igazgatója lesz, az NDI (Nemzeti Demokrata Intézet) igazgatójaként a Liberális Internacionáléban képviselte a Demokrata Pártot. Onnan ismerjük jól egymást. Az NDI szervezett is a magyar liberálisoknak programokat. Tenn Kemble egy politikai alapítvány (Freedom House) egyik vezetője volt, s ebben a minőségében szorgalmazott programokat számunkra, most a Tájékoztatási Minisztérium egyik vezetője lesz.
– Nem ütköztetek-e össze a Lezsák–Kodolányi-féle MDF-küldöttséggel?
– Lezsák köreivel nem érintkeztünk, őt egy Liebermann nevű szenátor, talán még mint megjavítható csurkistát patronálta be arra a díszvacsorára, ahol vagy háromszázadmagával kezet foghatott Clinton elnökkel. Kodolányi Gyula, a kabinetiroda államtitkára járt inkább a mi nyomunkban. Igyekezett mindenkivel találkozni, akivel mi. Egy kicsit csodálkoztak is Washingtonban, hogy milyen agilisan szervezi ezt.
– S a magyar emigráció?
– Mi egyetlen emigránsszervezet, az Amerikai Magyar Koalíció képviselőivel találkoztunk, amelynek vezéregyénisége Koszorús Ferenc. Ez a koalíció igyekszik összefogni azokat, akik kiegyensúlyozottan, „magyar lobbyként” kívánnak tevékenykedni.
– Köszönjük a beszélgetést!
- Belföld [6]