A csurkizmusnak három értelmezése van forgalomban. A domináló értelmezés a modernizációra adott egyik – elutasító – válaszként fogja fel a csurkizmust. Mivel Magyarország a modern Európa perifériáján található, a magyar politikát két egymással versengő imperatívusz határozza meg: az európai centrummal való lépéstartás imperatívusza és azon sajátos magyar kultúra megőrzésének imperatívusza, amely, sokan úgy érzik, áldozatul eshet a nyugatosító törekvéseknek. Ellen Comisso, Kelet-Közép-Európára szakosodott politológus véleménye szerint ez nemcsak Magyarországra, hanem az egész térségre érvényes. Míg Nyugat-Európában az állampolgár a baloldaltól a jobboldalig húzódó spektrumon belül választ politikai pártok között, Kelet-Közép-Európában a politikai spektrum a hagyományos nemzeti-közösségi értékek és az individualisztikus, nyugatias értékek között kínál választást.
Ebben a megközelítésben Csurka modernizációellenes ideológus, aki szerint az individualisztikus és nyugatias liberalizmus („urbánusság”) dekadens és idegen érdekek szolgálatában áll, míg a népi-nemzeti eszmeiségben benne van minden, ami a magyar nemzeti jellemben jó és tisztességes.
A második értelmezés szerint a csurkizmus az átalakulási folyamatra és az ezt kísérő elszegényedésre adott demagóg válasz. Míg az első értelmezés szerint Csurkának az nem tetszik, hogy sötét erők megpróbálják felvizezni a büszke és különleges magyar nemzet kultúráját, ez az értelmezés arra koncentrál, hogy Csurka szerint ugyanezek a sötét erők maguknak kaparintják meg a nemzet vagyonát, miközben rendes magyar honpolgárok nyomorognak. Ez az értelmezés abból indul ki, hogy nagy az olyan elégedetlenek száma, akik vevők ügyes politikai vállalkozók nemzeti feltámadást ígérő demagógiájára. Az elégedetlenek közé tartoznak a városi szegények és lumpenek (munkanélküliek, tanulatlanok, fiatalkorú bandák stb.), konzervatív vidéki rétegek, valamint az a néhány tízezer idős ember, aki az elmúlt negyven évben szenvedéseknek, üldöztetésnek volt kitéve, akinek élete a múlt rendszerben szerencsétlenül alakult, és a rendszerváltásnak lelki és anyagi kompenzáció reményével nézett elébe. Tehát a második értelmezés szerint Csurka politikai vállalkozó, aki az 1994-es választásokra kacsingatva a társadalom elégedettleneit akarja saját politikai bázisává szervezni.
A harmadik értelmezés szerint a csurkizmus a politikai intézményrendszer éretlenségének, illetve épphogy elindult érési folyamatainak tünete. Csurka azért kerülhetett a politikai élet homlokterébe, mert nem léteztek intézményes szűrők, amelyek az alkalmatlanokat kívül tartották volna. Másrészt az érés és a normalizáció jele, hogy a sietve ősszeeszkábált kelet-közép-európai pártok szétesnek vagy két–, háromfelé szakadnak, s hogy új pártok alakulnak. A Csurka-jelenséget ebből az intézményi perspektívából is lehet magyarázni. A Magyar Út Alapítvány ebben az értelmezésben vagy az MDF meghódításának trójai falova, vagy pedig pártcsíra, amely addig fog élősködni az MDF-en, amíg nem lesz képes saját lábára állni.
A csurkizmus negyedik olvasata
Mindhárom értelmezés közelebb visz bennünket a Csurka-jelenség megértéséhez. Nem is zárják ki egymást kölcsönösen, sőt, a legtöbb vélemény kombinálja a fenti három értelmezés elemeit. Mégis szeretnék egy negyedik értelmezési lehetőséget javasolni, mivel a három ismertetett megközelítési módnak van egy közös tévedése. Mindegyik győztesnek láttatja Csurkát, olyan férfiúnak, aki a felszálló ágban van, aki kijelöli, hogy miről legyen szó a magyar politikában, aki politikai csatákat nyer, politikai bázist teremt magának, és mindenkit halálra rémiszt azzal, hogy életképes történelmi alternatívának bizonyulhat Magyarország számára. Nagyon valószínű azonban, hogy ez a vélekedés nem kiegyensúlyozott politikai elemzésen alapszik. Értelmezésem központi tétele az, hogy Antall József kormánya átalakítási stratégiája révén olyan csoportokat látott el jogosítványokkal, valamint úgy építi át a politikai színpadot és határozza meg a játékszabályokat, hogy mindez Csurkának és a hozzá hasonlóknak a politika homlokteréből való kiszorulásához fog vezetni. Csurka István egyre inkább a rendszerváltás után kiemelkedett új politikai elit egyik vesztese.
Csurka nem Mona Lisa
Egy bizonyos értelemben Csurkában nincs semmi titokzatos: a fickó pontosan az, aminek hangzik. Tizennyolcezer szavas kiáltványa, amely közgazdaságtantól a genetikáig mindennel foglalkozik, vitathatatlanul náci ideológiai alapvetés, ahogy ezt Debreczeni József megfogalmazta. Csurka kétfrontos harcra hív a magyarság életterének kiszélesítéséért és a nemzetközi bankárok ellen, akik egy New York-ból, Párizsból és Tel-Avivból irányított magyarságellenes cionista összesküvés katonái. Ezt nem lehet félreérteni.
Ahhoz képest, hogy milyen harsányan utasítja el mind a nyugati típusú kapitalizmust, mind pedig a szovjet típusú szocializmust, Csurka meghökkentően gyenge, amikor alternatív gyakorlati megoldásokat kellene javasolnia. A Népszabadságnak adott egyik interjújában bírálta az agrárpolitikát, de meg sem próbált konstruktív javaslatot tenni, mivel, mint mondta, nem tudja, mi a teendő, hiszen nem mezőgazdasági szakember. Amikor megkérdezték tőle, hogy miként javítana az általa rossznak tartott adórendszeren, kijelentette, hogy a szegények pártján áll, de beismerte, hogy nem tudja, miként kellene az adórendszert megváltoztatni, hiszen nem közgazdász. A munkanélküliséggel kapcsolatban kijelentette, hogy a munkanélkülieken segíteni kell, de beismerte, hogy nem tudja, miként. Amikor a lakáshelyzet javítása került szóba, ugyanilyen őszintén és önmagát ismételve vallotta be: „Nem tudom, hogyan.”
Morális és politikai gazdaságtan
Csurka nem megoldásaiból és azokból a kellemetlen impulzusokból, melyeket magából ad, ki lehet desztillálni egyfajta morális és politikai gazdaságtant. Morális gazdaságtana szerint ma Magyarországon az a fő baj, hogy a nómenklatúra és mindenféle nem magyarok (zsidók, külföldiek) kapják meg az állami vagyont. Más szavakkal: azok, akik Csurka szerint a kádárizmus alatt jól jártak, most is jól járnak. Ez sérti történelmi igazságérzetét. Szerinte ezeket az embereket el kell mozdítani pozíciójukból, és igazi magyarokat kell a helyükbe ültetni. Így majd valahogy kialakul egy magyar középosztály, amely a magyar nemzeti karakterre jellemző erkölcsösségből elkötelezi magát az alsóbb néposztályok mellett, akikre jelenleg senki sem figyel. Csurka elemzése ahhoz a morális imperatívuszhoz vezet, hogy egyfelől a nómenklatúrát meg kell fosztani politikai jogaitól, másfelől pedig a reménybeli középosztályt befolyásosabbá kell tenni.
De ez már politikai gazdaságtan. Csurka úgy látja, hogy a külföldi tőke segítségével és felbujtására ördögi szövetség van létrejövőben a régi nómenklatúra és az új pártok között, beleértve saját pártja liberális szárnyát is. Ezek az erők maguk között osztják fel a gazdasági és politikai tortát. Ha eltekintünk a felháborító és gyűlölködő fecsegéstől, amellyel „tanulmánya” tele van, ez Csurka mondandójának veleje.
Hová lett a hatalom?
A hatalmi struktúrák átalakítása még nem fejeződött be Magyarországon. Annyi azonban már most is látható, hogy a rendszerátalakítás során előtérbe kerültek olyan közszereplők, akik másoknál több hatalommal rendelkeznek a magyar politikai, társadalmi és gazdasági élet alakításához. Csurka nincs benne a tőkének, a végrehajtó intézményeknek és a választott tisztségviselőknek abban az egyelőre még nagyon képlékeny, új (de régi elemeket is tartalmazó) konfigurációjában, amely a befolyást politikai hatalommá alakítja át.
Noha sokan panaszkodnak, hogy az átalakulás lassan halad előre egész Kelet-Közép-Európában, a magyarországi változások meglehetősen jelentékenyek. Az Antall-kormányt ugyan sok bírálat érte azért, mert nem halad elég gyorsan, vagy túl gyorsan halad, vagy rossz irányba halad, mégis dicsekedhet néhány stratégiai győzelemmel. Igaz, hogy a kormány politikájáról el lehet mondani, hogy programszerűen eklektikus, hogy sok benne a véletlenszerűség, hogy sok minden próba szerencse alapon történik, és hogy a kedvező kimenetel gyakran a jótékony hatású nemtörődömség eredménye, de az is igaz, hogy a kormány általános stratégiája elég következetesen számol három központi jelentőségű, elkerülhetetlen és örökölt ténnyel: azzal, hogy 1. a kapitalista átalakulás drága, és Magyarország nem rendelkezik hozzá elégséges hazai forrással; 2. a magyar ipar – ha jobb állapotban van is, mint a szomszéd országok ipara – nem versenyképes Nyugaton; 3. a belső piac sokkal kisebb annál, hogy önmagában európai életszínvonalat tudjon biztosítani.
E körülmények folytán a magyarországi átalakulás sikere rendkívüli mértékben függ a világgazdaságtól. Ezért bármely átalakítási stratégiának figyelembe kellene vennie a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusát, de különösen gazdasági aspektusát. A kormány stratégiája figyelembe veszi ezeket. Jogos az a vád Antall-lal szemben, hogy nem határolta el magát elég határozottan Csurkától. De azt nem hagyta szó nélkül, hogy Csurka olyan tapintatlan kijelentéseket is tett, amelyek alkalmasak a külföldi befektetők Magyarországba vetett bizalmának megingatására.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendkívüli szerepe olyan trendeket indított el a magyar kormánypolitikában, amelyek kezdik meghatározni, hogy az átalakulás szempontjából melyek a legfontosabb minisztériumok. Jelenleg a Külügyminisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma a leghatalmasabb. A Magyar Nemzeti Bank is a nyertesek közé tartozik. Érdemes megjegyezni, hogy mind Bod Péter Ákos, az MNB elnöke, mind pedig Kodolányi Gyula, Antall külpolitikai tanácsadója nyíltan azonosította magát az MDF liberális szárnyával.
Ma Magyarországon a politikai hatalom a magán- és állami pénzügyi intézmények, az ipari szektor versenyképesebb része és az olyan politikai intézmények körül sűrűsödik össze, amelyek a politika külgazdasági komponenséért felelősek. Ez idáig ezek a területek voltak a legsikeresebbek, és – mivel semmi sem olyan vonzó, mint a siker – mágnesként hatnak a tehetségekre, valamint az állami és magánerőforrásokra. Noha a klientelizmus és nepotizmus mind a magán-, mind az állami szektorban erős, a kompetencia számít.
Az eljelentéktelenülés réme
Csurkát irrelevánssá teszi a legfontosabb politikai döntésekkel kapcsolatban önmaga által is bevallott tudatlansága a gyakorlati gazdasági kérdések területén. Ami Magyar Útját illeti, olyasmi sok tekintetben nincs is. Mivel az új játékszabályok betartása esetén csak veszíthet, pótkonfliktusokat kreál. Kiáltványában azért jelentette be uralmi igényét a kultúrára, a történelemre és a faji problémák megoldására, mert ily módon akarja újradefiniálni a játékszabályokat.
Az MDF-ben sok olyan értelmiségi van, akit a szovjet rendszerben képességei fontossá tettek, de most fel kell fedeznie saját eljelentéktelenedését, mivel az átalakulás befolyásolásához egészen más képességekre van szükség. A kulturális elit nagy része belenyugodott sorsába. Csurka nem, és azok nevében beszél, akik hozzá hasonlóan éreznek.
Ráadásul a másik oldalon ott vannak a „közgazdászok”. A kádári gazdasági rendszert patologikus egyensúlyhiány jellemezte, és ezért gazdasági karbantartók egész hadseregére volt szüksége. Ezek a közgazdászok minden politikai színben előfordulnak, de közös tulajdonságuk, hogy konvertibilis képességekkel rendelkeznek. Sokan közülük vagy együttműködtek, vagy pedig egyenesen tagjai voltak a régi nómenklatúrának. Most pedig ellenzéki pártok tagjai, de ők népesítik be az állami hivatalokat és az igazgatótanácsokat is. Csurka nem érti, hogy miért kell nekik ilyen jól járniok.
Mint látszik, szervezeti és intézményi fejlemények képezik a rendszer átalakításának motorját. E. E. Schattschneider írta, hogy a „politikai szervezetek minden formája részrehajló módon használ ki bizonyos konfliktusokat, és részrehajló módon lép fel más konfliktusok kihasználása ellen, mivel minden szervezet a részrehajlás mozgósítása. Bizonyos konfliktusokat politikává szerveznek, míg más konfliktusokat kiszorítanak a politikából”. Magyarországon a szervezeti fejlemények Csurka ellen dolgoznak. Más szavakkal: Csurkát szó szerint kizárják azokból a szobákból, amelyekben a nagy politikai döntéseket hozzák.
Az időzítés
Csurka nem most fedezte fel a liberál-bolsevik-cionista összeesküvést, hiszen egész életében fasisztoid volt. Felmerül tehát a kérdés, hogy mi a magyarázata kiáltványa időzítésének. Feltehető, hogy nemcsak szimbolikus okokból választotta augusztus 20-át kiáltványa nyilvánosságra hozatalára, hanem átfogóbb stratégiai megfontolásai is voltak.
Először is Csurka elég hatalmasnak érezte magát a párton belül, hogy ne tartson a kizárástól. Az a tény, hogy Antall nem tud elbánni vele, bizonyíték erre, hiszen nincs okunk feltételezni, hogy nem szabadulna meg szívesen náci párttársától. Másodszor Antall egészségi állapota problémává vált az MDF-ben, mivel nincs elfogadott második ember, aki Antall hirtelen halála esetén átvehetné a párt vezetését. Harmadszor Csurka az MDF közelgő kongresszusára is gondolhatott. Negyedszer a jövőtől való félelem – a mély és nagyon magyar pesszimizmus –, amely a gazdasági helyzet romlásának, a menekültek beáramlásának és a diaszpóra-magyarság sorsa fölötti aggodalomnak a következménye, esetleg soha többet nem lesz ilyen súlyos, vagyis Csurka szempontjából optimális atmoszférát biztosító. Egyes közgazdászok a jövő évre javulást jósolnak, tehát Csurka gondolhatta (bár ezt bizonyítani nem lehet), hogy itt a cselekvés ideje. Ötödszörre pedig vannak más olyan körülmények is, amelyek miatt Csurka úgy gondolhatta, hogy a pillanat alkalmas. A szélsőjobb (amellyel kapcsolatokat ápol) szerveződik, a baloldal egyre sikeresebb. A széles körben elterjedt politikaellenes hangulat és a parlamenti pártokban uralkodó káosz elhiteltelenítette a jelenlegi politikai színpadot.
Tehát az a feltételezésem, hogy Csurka bábaként akarja alkalmazni az MDF-et, ki akarja használni legitim státusát, valamint növekvő szervezeti és pénzügyi erőforrásait annak érdekében, hogy az 1994-es választásokig olyan erővé váljék, amellyel számolni kell.
Az irrelevancia veszélyes hatalma
Ha érvényesülnek a magyar politikai élet fő tendenciái, akkor Csurka hatalomforrás nélkül marad. De ez nem jelenti azt, hogy Csurka veszélytelen. Schattschneider szerint a „konfliktusok más konfliktusokkal való helyettesítése a politikai stratégia legrombolóbb formája. (…) A politikában a világ legkatasztrofálisabb ereje az irrelevancia hatalma, azé az irrelevanciáé, amely az egyik konfliktust egy másik konfliktussá alakítja át, és minden szövetséget visszájára fordít.”
Aki érdekelt abban, hogy Csurka valóban hatalomforrás nélkül maradjon, hosszú távon tudomásul kell vennie a baloldal feléledését, hogy ne következzék be a baloldal természetes bázisának jobbratolódása. De rövid távon más megfontolások is fontosak.
Az ország első demokratikusan választott vezetőjeként Antallnak a tolerancia és észszerűség normáit is meg kellene határoznia. E tekintetben sajnos nem eléggé meggyőző. Jelei vannak annak, hogy Csurkával és hasonszőrű társaival szemben egy „ott üsd őket, ahol nincsenek” stratégiát dolgozott ki. Okunk van azt is feltételezni, hogy Antall egyre inkább a jobboldalról határozza meg a centrumot, hogy egyrészt onnan szélsőbalodalisággal vádolhassa az ellenzéket, másrészt pedig lehetővé tegye Csurkának – akivel mindenképpen meg van áldva – a gyűlöletből urnához járulók voksainak a begyűjtését.
Félhivatalosan az MDF vezetése azzal védelmezi Csurkával szembeni puhaságát, hogy egy saját párttal rendelkező, ellenőrzés nélkül maradt Csurka senki érdekeit sem szolgálná. Ezzel az érveléssel csak az a baj, hogy Csurka az MDF-en belül is ellenőrizhetetlen. Az egésznek nagyon opportunizmusszaga van, és Antallnak attól az egészségtelen (vagy túlfejlett, nixoniánus) vágyától bűzlik, hogy mindenáron megtartsa a hatalmat. Az MDF-en belül már van két szervezeti alternatíva, és ez a körülmény megkönnyíthetné a Csurkával való szakítást. Antall tudja ezt, mégis az ördöggel kel át a hídon. De ezzel az ördöggel nem érdemes ezen a jövőbe vezető hídon átkelni, mert ez a híd nem a jövőbe vezet. Ráadásul az MDF túlélése jelenlegi formájában Antall minden erőfeszítése ellenére sem valószínű. Komoly jelei vannak annak, hogy az MDF az 1994-es választásokon súlyos vereséget fog szenvedni. Épp ezért Antallnak a tiszteletre méltó alternatívát kellene választania, vagyis a liberálisok pártjára kellene állnia az MDF januári kongresszusán. Ha emiatt a párt kettéválik, és Antall elveszíti parlamenti többségét – legyen. Az MDF kiesne a hatalomból, de a demokrácia és a reformvívmányok megmaradnának. Csurka és hasonszőrű társai pedig a margóra szorulnának.
- Esszé [6]