Antal László

Nyomtatóbarát változat

A nagybankok fokozatosan teret vesztettek a középbankokkal szemben: 1987-ben a nagybankok aránya még közel 60 százalék volt (a mérlegfőösszegek alapján), 1991-ben már alig több mint 40 százalék. A bankszektor igazán dinamikusan fejlődő tagjai, a vegyes bankok nem részesedtek a vállalati partnerek (és adósságok) szétosztásából, de nem is nehezedett rájuk olyan állami nyomás, amely bizonyos hitelcélok finanszírozását, olykor állampapírok vásárlását szorgalmazta; ugyanakkor e vegyes bankok többnyire alacsonyabb forrásköltségekkel dolgoztak.

A fordulat

Veszélyjelzéseket már 1991 folyamán érzékelni lehetett. Romlott a nagybankok helyzete, megkezdődött, majd felgyorsult a kétes és rossz kinnlevőségeik növekedése.

A nagybankok kétes és rossz kinnlevőségei 1991 végén

Romlani kezdett a bankok jövedelmezősége is, ez azonban 1991-ben még nem volt feltűnő (amit mutat az is, hogy a sajtó, tömegkommunikáció sem foglalkozott túlságosan sokat a bankok helyzetével). Egyfelől ugyanis a banki jövedelmezőség még így is feltűnően magas maradt – miközben a vállalkozói szektor átlagos profitszintje radikálisan csökkent –, másfelől pedig a jegybank, egészen a múlt év végéig, erősen likviditásszűkítő politikát folytatott, ami önmagában is érthetővé tette a jövedelmezőség romlását. E politika szellemében növelte a jegybank a kötelező tartalékrátát, mégpedig nemcsak (és nem is elsősorban) a tartalékképzés százalékos arányának emelésével, hanem a vetítési alap kiterjesztésével is.

A kamatcsökkentési kampány jegyében bevezették azt a rendszert, amelyben a jegybank kamatot fizet kötelező tartalék után. Később viszont ezt a kamatot – most már nem pénzmennyiség-, hanem jövedelemszabályozási indítékból – fokozatosan csökkentették. E változások összességükben egyértelműen növelték a kereskedelmi bankok forrásköltségeit. 1991 végén a jegybank megkezdte a kamatszint lenyomására irányuló politikát az inflációs spirál megtörése érdekében.

A likviditási feszültségek átterjednek a bankszektorra

1991 vége és az 1992-es év számos lényeges változást hozott a monetáris politikában, a kereskedelmi bankok helyzetében és magatartásában, továbbá a vállalatok feltételeiben és reagálásában is.

A pénzügyi feszültségek növekedését most nemcsak a piacvesztés (a keleti piacok összeomlása) és az ehhez való alkalmazkodás sajátos motivációi okozzák, hanem a pénzintézeti és a csődtörvény is. Az új szabályozások elvileg racionálisak, bár erősen vitatható, hogy az öncsőd kötelezettségét összeghatár nélkül mondták ki. Az egyszerre életbe lépő új törvények hirtelen, nagy erővel és további feszültségeket generálva hozzák felszínre a gazdaság látens pénzügyi feszültségeit. A vállalatok most hamarabb kerülnek kritikus helyzetbe, a bankok pedig hamarabb vonulnak ki az ingatag helyzetű vállalatok finanszírozásából.

A vállalatok valószínűleg valamivel hamarabb kapták a durva figyelmeztetést. A piacszűkítő sokkhatások – amelyek persze nemcsak a keleti piacról kiszoruló vállalatokat érintik, hanem beszállítóikat, sőt egyre inkább a hazai piacra beruházási javakat szállítókat is – nem azonnal sodorják nehéz vagy egyenesen képtelen helyzetbe a vállalatokat, hanem több-kevesebb időkésleltetéssel. Az alkalmazkodáshoz idő kell, ezen kívül az első reakciók többnyire nem a gazdasági szempontból racionális megoldást, hanem a konfliktusok (pl. a szükséges létszámleépítés) halasztásának vagy legalábbis csillapításának lehetőségeit keresik. Az ilyen típusú reakciók a későbbiekben többnyire súlyosbítják a helyzetet, nehezítik a szükséges változások végrehajtását.

A gazdaság e látens feszültségeit az új pénzintézeti és csődtörvények (elsősorban a merev csődrendelkezés) felerősítették. A gazdaság különböző részterületeinek pénzügyi egyensúlyhiányai most nem fokozatosan, nem időbeli késleltetettséggel, hanem azonnal és robbanásszerűen hatnak egymásra. A vállalatok növekvő pénzügyi zavarai, a szaporodó kétes kinnlevőségek, a vállalati csődök megrendítik a bankok helyzetét. A bankok portfóliója romlik, tartalékképzési kötelezettségük nő. Ez ugrásszerűen csökkenti a bankok adózás előtti eredményét, és így a költségvetés adó- és osztalékbevételeit is. A pénzintézeti szabályozás is növeli a bankok helyzetének bizonytalanságát, bár az Állami Bankfelügyelet módosult előírásai némileg lazítják az előírt szigorú kötelezettségeket.

Mindez a bankokat óvatosságra készteti. A csődhelyzetben lévő vállalatok esetében már nem nagyon tudnak mit tenni, keresik az elviselhető veszteséggel járó egyezség lehetőségeit. Ha látnak némi esélyt, belemennek az adósság–tulajdonrész–csere kockázatos üzletébe (ami persze látványosan javítja az érintett vállalat jövedelmezőségi pozícióit). Az új hitelek vagy garanciák vállalásakor azonban már mérlegelik a megnövekedett kockázatokat. Hitelezési politikájuk erősen visszafogottá válik, ez pedig olyan vállalatoknál is a feszültségek növekedéséhez vezet, amelyeknek egyébként reális esélyük lenne a súlyos pénzügyi zavarok elkerülésére. Hozzájárul mindehhez a bizalmatlanság is, amely amiatt támad, hogy a csődeljárás beindításakor a számlavezető bank kiszolgáltatott helyzetbe kerül.

A folyamat elkerülhetetlen végeredménye a csődhullám kialakulása, a pénzügyi közvetítő rendszer alapvetően defenzív magatartása, továbbá a költségvetési deficit növekedése. A gazdaság különböző pontjain keletkező feszültségek most nem némi késleltetettséggel, áttételesen hatnak egymásra, hanem azonnal erősítik egymást.

Így nem csoda, hogy 1992-ben a bankszféra pozíciója – a bankok jövedelmezősége, a portfóliók minősége – gyorsuló mértékben romlott.

Veszélyben a bankrendszer stabilitása


1992 vagy inkább 1991 vége (a töréspontokat sohasem lehet pontosan meghatározni) más téren is hozott fontos változásokat. Az MNB feladta a korábbi kemény pénzszűkítő politikáját, s az év folyamán kifejezetten likviditásbőség keletkezett. A monetáris politika markáns, sőt talán meghatározó vonása volt az infláció letörésére irányuló – ez ideig sikeres – törekvés, amely a fogyasztói árak emelkedését több mint 10 százalékkal, a termelői árakét pedig több mint 20 százalékkal lassította le.

Miközben a monetáris politika alapállását a pénzbőségteremtés és az infláció-ellenesség átmenetileg összeegyeztethető szempontjai határozták meg, az államháztartás egyre nagyobb és egyre reménytelenebb deficittel küszködik. A központi költségvetés deficitje immár eléri a GDP 8 százalékát is. (Ehhez képest az az egy évvel korábban, decemberben lejátszott parlamenti színi jelenet, amikor a honatyák szilveszterbe nyúló viták után megszavaztak egy olyan költségvetést, és benne egy olyan deficitet, amelynek irrealitása már akkor világos volt, szertefoszlatja a legszerényebb illúziókat is a parlament valóságos ellenőrző szerepéről.)

A költségvetési deficit növekedése csaknem korlátlan keresletet teremtett a pénzpiacon, mert a bankok számára gyakorlatilag a költségvetés az egyetlen kockázatmentes kihelyezés, ellentétben a rohamosan növekvő kockázatú vállalati hiteligényekkel, így durván érvényesül a kiszorítási hatás. A költségvetés kereslete 1991-ben még csak kissé, most azonban már durván fölfelé nyomja a vállalkozási hitelkamatokat. A nominálkamatok csökkennek ugyan, de közben – és ez a lényeg – a reálkamatok emelkednek. Az éven belüli vállalkozói kihelyezések reálkamata ma 15–20 százalék között mozog, így egy szilárd pénzügyi pozícióban lévő, életképes vállalkozás sem igen képes hitelre alapozni expanzióját.

A vállalkozásoknak nyújtott éven belüli reálhitelkamatok
(termelői árindex alapján számítva; augusztusi adatok)

Eközben a betétek reális hozama – figyelembe véve a forrásadót is – negatívvá változott. A bankok minősített kinnlevőségei ma már elérik a mérlegfőösszeg 20–25 százalékát. A már megképzett kockázati céltartalékok meghaladják a 60 milliárd forintot. A nyereség csökkenésének tendenciája pedig tovább folytatódik, elképzelhető, hogy lesz veszteséges nagybank is (vagy lesznek veszteséges nagybankok). A céltartalék-képzési kötelezettség arányos részének ugyanis akkor is eleget kell tenni, ha eközben a bank veszteségessé válik. (A vegyesbankok hitelpolitikája sokkal jobb, mint a nagybankoké. Elsősorban a nagybankok kénytelenek viselni a gazdaságban tovaterjedő pénzügyi feszültségek bankrendszerre háruló terheit.)

Az 1992-es év új – nem váratlan, de gyakoriságában és mértékében mindenképp meglepő – jelensége volt számos kis- és középbank, valamint takarékszövetkezet tönkremenetele (Ingatlanbank, ÁVB, Ybl Bank, Gyomaendrőd és Vidéke, valamint Gávavencsellői Takarékszövetkezetek stb.). Ma is több középbank van fenyegetett helyzetben. Tény, hogy a bankcsődök nem kizárólag a recesszióval magyarázhatók, a bajba jutott bankok, takarékszövetkezetek esetében kimutatható a megalapozatlan terjeszkedés, a hazárd gazdálkodás és olykor a tulajdonosi csoportokat gátlástalanul meghitelező banki üzletpolitika. De a bankok tönkremenetele a bankrendszer egészébe vetett bizalom megingásához is hozzájárulhat.

Válaszreakciók

Ősszel tudatosult, hogy a bankszektor nemhogy nem termeli korlátlanul a profitot – a múltban ez terjedt el –, hanem a gazdaság igen problematikus (megkockáztatom, talán a legproblematikusabb) területe. A csődhullám csúcsán talán már túl vagyunk, de a folyamatban lévő eljárások száma még szaporodik, és a csődök egy része felszámolási eljárásba torkollik. Így a banki portfóliók tovább romlanak, a költségvetési hiány kiszorító hatása egyre durvább, a pénz- és tőkepiac fejletlen – mindez előrejelzi az 1992-höz hasonló, de talán még súlyosabb gondokat. Látni kell, hogy ezek feloldódása nélkül nemcsak hogy a bankok privatizációja nem mehet végbe, de a gazdaság stabilizálódása, az egészséges vállalkozások expanziója sem elképzelhető.

A most előkészítendő változások közül négy kérdéscsoporttal érdemes foglalkozni:

a) a pénzintézeti törvény módosítása;
b) változások a monetáris politikában;
c) a kockázatmegosztás (-csillapítás) új intézményei;
d) a banki portfoliók kipucolása (hitelkonszolidáció) állami segítséggel.

Sorra véve ezeket a területeket, a pénzintézeti törvény tervezett módosítása – úgy gondolom, hogy talán a bankcsődök nyomán kialakult egészségtelen reflexként – mértéktelenül megnöveli a bankfelügyelet diszkrecionális jogait, tág lehetőséget adva arra, hogy a tulajdonosok helyett döntsön az állam. Azt hiszem, ez még a bankprivatizációt is visszavetheti.

A monetáris politikában, úgy tűnik, erősen dominál a kereskedelmi bankok jövedelemszabályozásának szándéka. Legalábbis ezt tükrözik a likviditási mutatóval kapcsolatos változtatási elképzelések, amelyek nemigen segítik elő a bankszektor hatékonyabb működését, inkább a defenzív magatartás fennmaradásához járulnak hozzá.

Valamilyen módon a kockázatok ésszerű megosztását és a betétesek biztonságérzetének javítását segíti elő a Hitelgarancia Rt. létrehozása (3,5 milliárd forint alaptőkével), valamint a magán-kisbefektetők érdekeit védő kötelező betétbiztosítás (a korábbi állami garanciák jogutódja). Bár ezek az intézmények még nem működnek, mi több, még a működési rendjük sem teljesen tisztázott, mégis bizonyosra vehető, hogy javítják a növekvő hitelezői aktivitás esélyeit. Fordulatszerű változást azonban nem várhatunk tőlük.

A hitelkonszolidáció direkt vagy indirekt formában állami tőkeinjekciót jelent, vagy legalábbis enyhítést a bankok számára, tőkefeltöltési kötelezettségeik időbeni széthúzását. Véleményem szerint ez szintén nélkülözhetetlen a bankrendszer stabilizálásához, függetlenül attól, hogy milyen technikák (államkötvény, állami garancia, alárendelt kölcsön, esetleg biztosítási konstrukció és különféle törlesztési játékszabályok) segítségével valósul meg. Látni kell azonban a veszélyeket is: a kedvezményezett bankok mentesülnek a felelősség alól. Sőt a konszolidáció visszaélésekre is lehetőséget ad, mivel senki sem tudja (a pénzpiaci intézményrendszer fejletlensége miatt nem is tudhatja), hogy mennyi a gyenge követelések reális piaci értéke. Fennáll a veszélye annak is, hogy a hitelkonszolidáció valamilyen módon többletpénz-kiáramlást idéz elő, és hogy épp a legrosszabb bankok kerülnek kimagaslóan jó pozícióba. Tehát nincs ok a lelkesedésre, de most aligha van jobb megoldás a „segíts magadon” elvét átmenetileg felrúgó hitelkonszolidációs mechanizmusnál.

Ez az áttekintés korántsem adott teljes képet a tervezett szervezeti, jogi, intézményi változásokról (módosítások vannak készülőben például a csődtörvénynél is). De annyi talán nyilvánvaló, hogy a válaszreakciók nem egyértelműen kedvező hatásúak. Kétségtelen, hogy a korrekciók a jelenlegi helyzet végletes bizonytalanságát hivatottak csökkenteni. De emellett a bankok autonómiáját gyengítő, mozgásterüket szűkítő beavatkozásokra is bőségesen akadnak példák.

• gazdaság