Skip to main content

Ki győzött?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Nem vagyok túl optimista a gátügyben, hiszen befejezett tények vannak, a folyót elterelték” – jelentette ki Antall József miniszterelnök az EK és a visegrádi csoport londoni csúcstalálkozóján októberben. „Ha a vízmennyiség változatlanságában, hajózási kérdésekben, a munkák leállításában meg tudnánk egyezni, és mindenki elfogadná a nemzetközi bíráskodást, akkor eredményre juthatnánk” – tette hozzá sokat sejtetően a magyar kormányfő. Nem véletlenül, hiszen, mint később a bősi tárgyalásokat vezető Martonyi János külügyminisztériumi államtitkártól megtudhatták az újságírók: „sikerült megtalálni alapelemeiben azt a rendszert, amelynek révén a gátvitát rendezni lehet”. Az Európai Közösség támogatásában bízó diplomata, óvatosan bár, de túltett Antallon. „Mérsékelten optimista vagyok, feltéve, hogy minden fél ésszerűen viselkedik, és előnyben részesíti a jog uralmát. Mi mindent megteszünk a megegyezés érdekében, ha nem sikerül, az nem a mi felelősségünk.”

A nyilatkozó politikusok ekkor már tudták, amit a közvélemény még nem, hogy a tárgyaló felek és az EK egyaránt elfogadták azt a jegyzőkönyvet, amely „új fejezetet” nyitva a Duna-vitában megállapodott a „Duna elterelésének jogosságát vizsgáló” tárgyalások folytatásáról. Azt viszont a politikusok sem sejtettek – bár minden jel erre vallott –, hogy a londoni megállapodásként aposztrofált és túlságosan is szenzációs elemeket tartalmazó megállapodás csupán újabb blöff és – legalábbis szlovák elképzelések szerint – újabb nyerő lépés a Duna-játszmában.

De „győzelem” volt ez a lépés a magyar diplomácia számára is. Mert az elterelés sokkja után a kormánynak sikerült demonstrálnia azt a „meg nem alkuvó” magatartást, amelyet az „ökológiai elvek”; az „ország szuverenitása” és „a közvetlenül érintett lakosság érdekei” védelmében elvártak tőle. A megállapodásokat „természetesen” nem tartották be a szlovákok, nemcsak azért, mert másképp értelmezték, vagy a szövetség szétválása után nem tartják magukra nézve kötelezőnek, hanem mert eszük ágában sem volt betartani, és nem is kényszeríti őket erre semmi.

A Duna elterelése nemcsak eredménytelen és hosszas tárgyalások egyre kevésbé fontos eseményévé vált, hanem erkölcsi győzelemmé szépült. A Szigetköz pusztulásának egyre drámaibb folyamata pedig előrevetíti a következő „kényszerlépést”, a vízlépcsőrendszer feltétel nélküli elfogadását, vagyis a Duna elrekesztésének legalizálását. Nem véletlen, hogy a kormány visszavont minden nemzetközi kezdeményezést, amely a jogsérelem megtorlására irányulna, és habozik a hágai bírósághoz fordulni az ügyben.

Miközben az Antall-kormány csendesen kivitorlázik a vízlépcső által keltett politikai konfliktus veszélyesnek ítélt csatornájából, a másik hajózóút tovább épül, és a szigetközi Duna-ágak éppoly kevés vizet kapnak, mint az emlékezetes október 24-i elterelést követő napokban. A legutóbbi brüsszeli tárgyalások fiaskója után nem valószínű, hogy a szlovák politikusok komolyan vennék azokat a szakvéleményeket, amelyek készítését éppen az említett londoni jegyzőkönyv írta elő. Minél tovább húzódnak a tárgyalások, és fennáll annak az illúziója, hogy létrejön egy mindenkit kielégítő egyensúly, ez annál tovább késlelteti, hogy a kormány beismerje: eddigi tevékenysége sikertelen volt.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon