Antal László

Nyomtatóbarát változat

1990-et minden ellentmondása ellenére sok szempontból sikeres évnek kell tekinteni. A szovjet–magyar kereskedelem nem várt mértékű drámai összeomlása közepette – szintén rendkívüli mértékben – javult a gazdaság konvertibilis exportképessége. A teljes rubelelszámolású export – rubelben mérve – 26 százalékkal, míg az import 18 százalékkal csökkent. A rubelpiacon kiesett kereslet önmagában 20 százalék körüli mértékben csökkentette a hazai ipar értékesítési lehetőségeit.

A keleti piacok dezorganizációjának ismeretében a bruttó hazai termék (GDP) 4-4,5 százalékos csökkenése nem meglepő. Ugyanakkor a konvertibilis export 18 százalékos (összehasonlító áron 10 százalékos) növekedése, az exporttöbbletet meghatározó tényezője a gépek, berendezések 10 százalékot meghaladó exportnövekedése; ez pedig arra utal, hogy a szovjet piacról kiszoruló vállalatok – a monetáris politika szigora, a rubelexport engedélyezési rendszerének megkeményedése hatására és az exporttámogatások visszafogása ellenére – képesek voltak exportjukat viszonylag kedvező struktúrában és a fejlett országok piacára koncentrálva fokozni.

Pénzügypolitikai eredmények

Az árfolyampolitika az export–import alakulásában semleges szerepet játszott. 1990-ben mindössze 5 százalékos leértékelésre került sor, ami az előző évi devalváció áthúzódó hatásaival együtt sem haladta meg a 16 százalékot. Ehhez még hozzáadódott a keresztárfolyamok szintén leértékelődést okozó ingadozása. Együttesen – az MNB számításai szerint – 21 százalék volt a forint nominál effektív leértékelődése. (Ezen belül a márkablokkal szemben némi forintleértékelődés, a dollárban elszámolt kereskedelemben viszont némi forintfelértékelődés ment végbe.) Ezzel szemben a hazai termelői árszint emelkedése 1990-ben 22 százalék volt.

Kedvezően alakult a turizmus devizaegyenlege is. Így a fizetési mérleg pozíciója az előző évhez képest rekordmértékben, 1,5 milliárd dollárral javult (de az előzetes feltételezéseket is mintegy 700 millió dollárral meghaladta). Ez azért is figyelemre méltó, mert az importliberalizáció foka ugrásszerűen emelkedett – a liberalizált termékkör részaránya 30 százalékkal bővült, s ez néhány ágazatban nehéz versenyfeltételeket okozott a hazai vállalatoknak.

A pénzügypolitika összességében eredményes volt. Ha olykor improvizált intézkedésekkel is, de sikerült a költségvetés deficitjét az elhatározott korlátok között tartani, a pénzmennyiség bővülése pedig nem haladta meg a bruttó hazai termék nominális bővülését, miközben a kamatok emelkedése tovább folytatódott. Míg 1989-ben a reálkamatok (rövid lejáratú kihelyezések kamatai) fokozatosan csökkentek, 1990 egészében reálkamat-emelkedésre került sor, s az év végére a reálkamatok már elérték a magas, 8-9 százalékos színvonalat. A vállalati betétállomány 1990. december 31-re 35 százalékkal nőtt, miközben a vállalatok hiteltartozásának növekedése nem érte el a 20 százalékot sem. Valószínű, hogy a csődtörvény módosítása növelni fogja a vállalati pénztartási hajlandóságot.

Még áll a forint

Nem hozott változást viszont – mint köztudott – 1990 abból a szempontból, hogy tovább folytatódott az infláció gyorsulása. A havi átlagos árszintemelkedés 1987-ben még 0,8 százalék, 1988-ban már 1,3 százalék, 1989-ben – alig van változás – 1,4 százalék, míg 1990-ben 2,6 százalék. Nincs változás – a támogatásleépítési erőfeszítések ellenére – a költségvetési újraelosztás visszaszorításában sem. Az államháztartás kiadásainak aránya a bruttó hazai termékhez ma is eléri 64 százalékot, és ezen a téren aligha lehet fordulatra számítani (ami illuzórikussá teszi az adószint csökkentésére irányuló meg-megújuló nyomást). Nem következett be érdemi előrelépés a pénzügyi fegyelem erősítésében, amit a csődeljárások körüli bizonytalanság és a sorban állások változatlanul magas szintje illusztrál. Továbbá, bár sor került a lakossági betéti kamatplafon emelésére, a lakosság forintmegtakarításai reálértékben csökkennek, miközben a lakossági devizabetétek látványosan emelkednek – nagyságrendjük ma már meghaladja az 1,1 milliárd dollárt.

E feszült helyzet ellenére minden jel arra mutat, hogy a hazai piacon a forint változatlanul képes betölteni a pénzfunkciókat, a kettős pénzrendszer kialakulásának ilyenkor kísértő veszélye csekély, a feketepiacon a forint helyzete messze stabilabb, mint bármelyik másik kelet-európai valutáé. (Diszázsiója a schilling-feketepiacon 15 százalék körüli, míg a viszonylag jó helyzetben lévő cseh koronáé is meghaladja a 30 százalékot.)

Az állami nagyvállalatok súlyos dekonjunktúrával találják szembe magukat, teljesítményük visszaesik, jellemző a fokozatos vagyonfelélés, a vállalati források magánszektorba (vagy „korszerű” társasági formába) való kimenekítése. Eközben a kisvállalkozások gazdasági teljesítménye 2,5-szeresére emelkedett, s hasonló arányban nőtt a számuk és az általuk igénybe vett hitelek volumene. A vállalatok – ebben a kérdésben nincs különbség nagyok és kicsik között – a bizonytalan gazdasági környezetben és inflációs világban nem kívánnak befektetni, ami a recesszió további mélyülésének talán a legbiztosabb jele.

Összefoglalva: a rendkívül kiélezett feltételek, a keleti piacon nem várt mértékű visszaesés ellenére sikerült elkerülni a legnagyobb veszélyeket:

– a politikai nyomások hatására kialakuló további külső eladósodást;
– a forint belföldi piacon betöltött pénzfunkcióinak gyengülését;
– a visszalépéseket a liberalizációs programban.

A piacgazdaság intézményeinek kiépítésében is sikerült megőrizni az ország helyzeti előnyét a többi kelet-európai országhoz viszonyítva. Eközben a privatizáció a parttalan politikai viták miatt vontatottan haladt előre, a költségvetés rátelepedése a gazdaságra csak lassan, buktatókon keresztül építhető le, a befektetési kedv mérsékelt, és az is fog maradni, alapvetően a gazdasági instabilitás és a valóságos helyzetnél is pesszimistább vállalati és háztartási várakozások miatt. A pesszimista várakozások változására – legalábbis a közeljövőben – nem lehet számítani.

Kilátások 1991-re

Az 1990-ben bekövetkezett kiugró fizetésimérleg-pozíció javulása, majd a létrejött hároméves IMF-megállapodás, valamint a többi nemzetközi pénzügyi intézménnyel megkötött szerződések lélegzetvételhez juttatták az országot. Mindenekelőtt az azonnal bevonható külső források, továbbá az év első hónapjaiban is rendkívül kedvező konvertibilis kereskedelmi egyenleg hatására a devizatartalékok szintje az 1990-et jellemző, az év csaknem egészében kritikusnak mondható helyzet után ma eléri a 2 milliárd dollárt.

A keleti kereskedelem dollárra való átállítása viszont súlyos feszültségeket okoz (igaz, ezt a tényt az IMF-megállapodás figyelembe veszi). A kormányzati előrejelzések – amelyek az IMF-program alapjául szolgáltak – eleve 1,1–1,2 milliárd dollár fizetésimérleg-hiányra, 1,5 milliárd dollár cserearányromlásra és – korántsem kizárólag a dollárelszámolási rendszer bevezetésének következményeként – 78 milliárd forintnyi (azaz a külső eladósodással durván egyenlő) államháztartási pozícióromlással számoltak. Valószínű, hogy az árveszteség ennél az értéknél lényegesen kisebb lesz, míg egyelőre nehezen felmérhető következményekkel kell számolni a fizetőképesség hiánya miatti forgalomszűkülés miatt.

Az első két hónapban a kereskedelem gyakorlatilag megbénult – miközben az ellentételezés nélküli rubelelszámolású exportszállítások átmenetileg tovább folytak (nagyságrendjük már eléri az 500 millió rubelt), a bizonytalan szovjet fizetési pozíciók miatt pedig nem tudni, mikor juthatnak hozzá a kihelyezéseikhez. A Magyarországon rövid idő alatt felhalmozódott szovjet exportra szánt készletek nagyságrendje február elején már eléri a 160 millió dollárt. A rendelésállománnyal lefedezett, fizetési kötelezettségvállalással (akreditívvel) azonban nem alátámasztott kereslet nehéz döntések elé állítja a kormányzatot és az üzleti bankokat egyaránt. Semmi sem támasztja alá azt a feltevést, hogy a partner majd néhány hónap múlva fizetni fog, de senki sem szeretne csődeljárást indítani (kezdeményezni) olyan vállalatok ellen, amelyek összeomlása tömeges visszaesést és jó néhány további csődöt vonna maga után. Akik el akarják kerülni a robbanást, azok e tömeges összeomlás társadalmi költségével – munkanélküli segély, tb-bevételkieséssel – érvelnek, miközben nyilvánvalóak a szabályok fellazításának konzekvenciái is. (A rubelszállítások ténye épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a központi apparátusok még azokon a pontokon sem feltétlenül képesek megvédeni az állam pozícióit, ahol érveik meglehetősen egyértelműek.)

A jelenlegi helyzet ismeretében nem lehet kizárni, hogy a szovjet forgalom akár 50 százalékkal is csökken (a hivatalos prognózisok 20-30 százalékos visszaeséssel számoltak). Mivel azonban a cserearányromlás valószínűleg számottevően kisebb lesz a keleti kereskedelemben, mint ahogyan ez az előzetes számításokból kitűnik, nem kell feltétlenül arra építeni a prognózist, hogy a helyzet sokkal rosszabb lesz. A valószínű az, hogy fél éven keresztül a keleti kereskedelem sokkszerű visszaesése, megbénulása megy végbe, de ezt egy lassú regenerációs folyamat követi maja, akkor persze, ha a magyar kormányzati szervek kibírják ez elkövetkező néhány hónap fokozódó vállalati nyomásának (és a szovjet partner hűvös tartózkodásának) a szakítópróbáját. A többéves recesszió után ez nem lesz könnyű.

A feszültséget csak növeli a barterkereskedelmet tiltó – pontosabban szűk körre visszaszorító – szovjet elnöki rendelet, mely a köztársaságok önállósodási törekvései ellen irányul, mégis nehezíti a magyar–szovjet kereskedelem kialakult pozícióinak tartását, sőt a tisztes visszavonulást is. (A keleti turistaforgalom befagyasztását eredményező, a nemzeti valuta használatát megtiltó beavatkozások is hasonló következményekhez vezetnek.)

Az év elején a vártnak megfelelően (annál egy parányit kisebb mértékben) nőtt az inflációs ráta. A havi áremelkedési index januárban 7,5 százalék, sokkal magasabb, mint a korábbi évek átlagos havi indexe, de némileg kisebb, mint a szokásosan év elejére koncentráló központi intézkedések szerint januárra tervezett áremelkedés. Van esélye tehát a fogyasztói árindex 40 százalékon belül tartásának, jóllehet a kérdés tulajdonképpen nem ez: vagy sikerül bizalmat teremteni abban, hogy a jegybank és a kormányzat ura a helyzetnek – akkor így is lesz –, vagy megindul a pénzügyi egyensúly előbb-utóbb visszafordíthatatlanná váló felbomlása.

A vázolt veszély elhárítása reális, sőt a feltételek most kifejezetten kedvezőek. Magyarország lépéselőnyben van a piacgazdaság intézményrendszerének kiépítésében a kelet-európai országokkal szemben. Szerencse a bajban, hogy a keleti kereskedelem leépítésére – ellentétben Csehszlovákiával vagy Bulgáriával – itt már sor került. 1988-ban még 42 százalék, 1989-ben 38 százalék és 1990-ben, a rubelkereskedelem szétesésekor már csupán 28 százalék volt a rubelkereskedelem részaránya. Ez évben a volt szocialista országok részesedése az összforgalomból aligha lesz több 21–22 százaléknál. A romboló hatások tehát minket sokkal kisebb mértékben érnek, mint kelet-európai kis ország partnereinket.

Ezzel szemben a Nyugatra irányuló konvertibilis export – dollárban nézve – még merész optimizmussal is aligha nőhet jobban mint 10 százalék. Így valószínűleg a bruttó hazai termék továbbra is nyomasztó mértékben, 5–5 százalékkal zsugorodik, ami maga után vonja a belföldi felhasználás 6–6,5 százalékos szűkülését. A korábbi tendenciákat előrevetítve ez a lakossági fogyasztás 4–4,5 százalékos csökkenését jelenti ez évben, miközben a beruházások visszaesése 7,5-8 százalékos lesz.

Kérdőjelek

Kritikus évre kell számítanunk. A bizonyára növekvő feszültségeket csak akkor lehet meghaladni, ha

– az intézményi reformok felgyorsulnak;
– a privatizáció megszabadul a politikai és az államigazgatási befolyástól;
– ha sikerül tompítani az adott helyzetben a menthetetlenül növekvő társadalmi feszültségeket, a rendelkezésre álló – igencsak szerény – erőforrásokat jobban a rászorultsághoz igazodva elosztani, ugyanakkor;
– ha mértéktartó, józan bérpolitikával tompíthatok a költséginflációs tendenciák;
– ha a kormány képes ellenállni a pénzügypolitika fellazítására irányuló (többnyire vonzó jelszavakon alapuló) nyomásnak.

Minderre most van reális esély, de egyelőre szó sincs bizonyosságról.

A bizonytalanság háromféle tényezővel magyarázható. Először: a kelet-európai kereskedelemben a dollárelszámolásra való átállás – amely megfelelő devizatartalékok hiányában és a nemzetközi pénzügyi, banki kapcsolatok előzetes kiépítése nélkül történt meg – ma még megbízhatóan nem előrejelezhető mértékben veti vissza a régión belüli külkereskedelmi forgalmat, mindenekelőtt azoknak a feldolgozóipari vállalatoknak a létét veszélyeztetve, amelyek csak nagy visszaesések, súlyos veszteségek árán és több év alatt lehetnek képesek piacot váltani. Kérdőjel a központi irányító apparátusok várható magatartása is: mennyire lesznek képesek ellenállni a növekvő nyomásnak, amely a szovjet piacról kiszorult vagy végletesen veszélyeztetett helyzetben lévő vállalatok megtámogatására, védelmére irányul, elkerülendő a munkanélküliség hirtelen növekedését és a dominóelv logikája szerint terjedő csődeljárásokat.

Másodszor, nehéz megítélni azokat az intézményi reformoknak (mindenekelőtt a privatizációnak) a hatásait, amelyektől a gazdaság pozitív hajtóerőinek működésbe lépését várják. Számos hosszabb ideje vitatott, mindmáig lezáratlan kérdés teszi ugyanis kétségessé, hogy ezek a reformok valóban olyan intenzív hatást fejtenek-e ki, amely ellensúlyozhatná a gazdasági teljesítmények visszaesését kikényszerítő változásokat, mindenekelőtt a szovjet gazdasági kapcsolatok összeomlását és a hazai kereslet szűkítését.

Harmadszor pedig a vállalati, vállalkozói várakozások – amelyekre ma érthetően elsősorban a bizonytalanság, instabilitás jellemzőek – egyre erősebben befolyásolják a gazdaság menetét. A központi irányítás már jó ideje nem tudja a folyamatokat közvetlenül kézben tartani, de még nem áll rendelkezésére olyan kifinomult eszközrendszer, amely a várakozások befolyásolására alkalmas lenne.

• gazdaság