Illés Iván

Nyomtatóbarát változat

Szegő Márta cikkét olvasván nehéz szabadulni attól a benyomástól, mintha két szerző cikkét olvastam volna. Az első felének kitűnő és éleslátásról tanúskodó elemzését a forint hivatalos külpiaci és nem hivatalos, hazai feketepiaci felértékelődésével a cikk második felében szakmailag vitatható következtetéseket, sőt – meg merem kockáztatni – néhol előítéleteket is tartalmazó fejtegetések követik. A cím parafrázisával élve, bizony ez a cikk „Elöl kemény – hátul puha”. Nézzük a „puha” pontokat.

Import és felértékelődés

1. A szerző arról ír, hogy a túlértékelt forint miatt „helybe jött a Kánaán”, rázúdult a hazai piacra a viszonylag kedvező árú import. A valós helyzet azonban az, hogy az import volumene nem nőtt, előzetes számítások szerint 1-2 százalékkal csökkent is, az import ára pedig – az exportot jóval meghaladóan – mintegy 80 százalékkal nőtt. Nem lehet megfeledkezni ugyanis arról, hogy 1991 a keleti kereskedelemben a rubelről a dollárra való áttérés éve volt. Ez önmagában óriási – a szovjet importhoz képest 2-3-szoros – árnövekedést jelentett. Ha ehhez még a forintot le is értékeltük volna – ami még inkább megdrágította volna a keleti imort kiváltását –, akkor olyan árrobbanás következett volna be, amely már a gazdaság teljes szétzilálódásának veszélyét idézte volna fel.

2. Szegő Márta kimutatja az összefüggést: a forint felértékelése az import – és ezen belül a fogyasztási import – növekedéséhez vezet. Érdemes azonban megjegyezni – nem tagadva ezt az összefüggést –, hogy az ok-okozati összefüggés fordítottan legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb: azaz a forint (pl. a feketepiacon) éppen azért vált értékesebbé, mert bővült az import és választéka. Lengyelországban is fel lehetett figyelni arra, hogy a belső konvertibilitás megteremtése és az import liberalizálása után folytatódott ugyan a rendkívül magas infláció, mégsem gyengült a zloty árfolyama, hanem erősödött. A pénz vásárlóerejét ugyanis nemcsak az határozza meg, hogy mennyiért, hanem az is, hogy mit lehet érte vásárolni. A zloty kezdett valóban általános egyenértékes lenni, nőtt a vásárolható termékek és szolgáltatások köre. Gyakorlagilag ugyanez történt a forintnál. A forint felértékelődése tehát legalább annyira eredménye, mint oka az import, a választék növekedésének. A pénz tehát éppen azért lett kívül kemény, mert belül keménnyé vált, és ez nem elsősorban az inflációval, hanem az általános egyenértékes funkció megvalósulásával függ össze.

„Többet fogyasztunk, mint termelünk”

3. Szegő Márta azt mondja, hogy a szocializmus kapcsán emlegetett „áruhiány” kategóriája  közgazdasági  téveszme, hiszen a volt szocialista országok fogyasztóközönsége csak azt kapta, amit megérdemelt. Ha az „áruhiány” erkölcsi vagy pedagógiai kategória lenne, talán volna e megállapításban valami, bár még akkor is vitatható  lenne  némileg. Az  áruhiány azonban éppenhogy közgazdasági kategória. Az országok, a gazdaságok egymástól nem hermetikusan elzárva léteznek, a fogyasztóknak tudomásuk van arról, milyen árukínálat van a világban. És ha a pénzükért sem mennyiségileg, sem minőségileg nem  kapják meg a kívánt árut, akkor nem a lelki önvizsgálat, hanem az áruhiány jelensége következik be.

4. És itt következik a cikk legkritikusabb pontja. Szegő Márta további következtetése ugyanis az, hogy a magyar lakosság, a magyar gazdaság még mindig túl sokat fogyaszt teljesítményéhez képest. Akarva-akaratlanul felötlik az emberben, hogy ugyanezzel az érveléssel indokolta az MSZMP és Kádár János a nyolcvanas évtizedben az újabb és újabb megszorításokat. „Mert hát elvtársak, az igazság az, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk.” És mondta ezt Kádár János akkor, amikor a 80-as években három olyan év volt, amikor a népgazdaság felhasználása meghaladta termelését, az összes többi évben többet termeltünk, mint felhasználtunk.

Annak ugyanis, hogy egy nemzetgazdaság többet termel vagy többet fogyaszt, nagyon egyszerű mérőszáma van: a bruttó nemzeti termelés mérlegében megjelenő kiviteli vagy behozatali többlet, amely a külkereskedelem, szolgáltatások és idegenforgalom egyenlegét egyaránt magában foglalja. Ha ez az egyenleg pozitív, akkor a nemzetgazdaság többet termel, mint amennyit felhasznál, ha negatív, akkor megfordítva. 1980 és 1990 között a nemzetgazdaság összesített egyenlege 214 milliárd forint kiviteli többlet. Ennyivel termeltünk többet, mint amennyit felhasználtunk.

1991-ben valóban fordult a helyzet, a nemzetgazdaságban igen nagy – 80-90 milliárd forint – behozatali többlet keletkezett. Nem azért, mintha a felhasználást gyorsan növeltük volna – ellenkezőleg, mind a fogyasztás, mind a beruházás nagymértékben visszaesett –, hanem azért, mert a rubel–dollár-átváltás hatalmas cserearány-veszteséget okozott az országnak.

Ellentmondani látszik a nyolcvanas évek hatalmas többletének, hogy ugyanezen időszak alatt az ország adóssága duplájára nőtt. Pedig nincs ellentmondás. Ezek az adósságok a korábbi adósságok kamatai miatt és főleg a kamat- és árfolyamváltozások miatt halmozódtak fel. A magyar gazdaságban megforgatott deviza mennyisége ugyanis ma már akkora, hogy a kedvezőtlen nemzetközi árfolyam- és kamatváltozások akár egy évben nemzeti termékük 8-15 százalékát elvihetik. Ha számba vesszük, hogy a következő években a legoptimistább becslések szerint is csak 2-4 százalék növekedéssel számolhatunk, akkor beláthatjuk, hogy – legalábbis rövid távon – a nemzetközi pénzpiac mozgásai nagyobb hatással lehetnek sorsunkra, mint saját erőfeszítéseink. Ez persze semmiképpen nem ment fel bennünket a megteendő lépések és erőfeszítések alól.

Kinek hiteleznek a megtakarítók?

5. Vannak kisebb, tárgyszerűen vitatható megállapítások. Szegő Márta azt írja, hogy a beruházások visszaesése miatt az exporttal kitermelt devizát elfogyasztjuk. Mivel 1991-ben a fogyasztás majdnem ugyanolyan mértékben esett vissza, mint a beruházás, ezzel az erővel írhatta volna azt is, hogy a fogyasztás visszaesése miatt az exporttal kitermelt devizát beruházzuk. Az igazság az, hogy se el nem fogyasztottuk, se be nem ruháztuk, hanem árveszteségeink egy részének kompenzálására fordítottuk.

Azt is írja, hogy a társadalmi megtakarítások és a magyarországi devizabetétállomány a külföldnek hitelez, és nem a hazai felhalmozás célját szolgálja. Helyesbíteni kell ezt a megállapítást annyiban, hogy a hazai megtakarítások döntő hányada a költségvetésnek, és nem a külföldnek hitelez, elsősorban a 114 milliárd forintos költségvetési hiányt finanszírozza. A devizabetét-állomány bizonyos értelemben valóban a külföldnek hitelez, de ha leértékeljük a forintot, úgy ez a devizabetét-állomány valószínűleg – a forintban megrendülő bizalom miatt – még tovább nőne. Az indokolatlan leértékelés továbbá nemcsak hitelez a külföldnek, de ingyen és véglegesen jövedelmet is juttat neki, hiszen – ahogyan a cikke elején Szegő Márta ragyogóan leírja – ugyanazért a devizamennyiségért többet adunk szolgáltatásainkból és termékeinkből.

6. Végül hadd jegyezzem meg, hogy különösnek tartom azt az összefüggésrendszert, amit Szegő Márta a devizaműveletek, a forintműveletek és a kamatok között vél felfedezni.

Mert való igaz, hogy a pénzkiáramlás jelentős hányada az elmúlt évben – és az azelőttiben is – bankok devizaletétei ellenében történt. Többek között emiatt bizony enyhült 1990–91-ben a központi bank pénzkibocsátási politikájának szigora. Ez hiba, de devizabetét ellenében viszonylag kedvező feltételű hitelkibocsátás – a hitelkínálat növekedése révén – éppen a kamatláb csökkenéséhez, és nem növekedéséhez kellett volna hogy vezessen. Hogy a kamatok mégsem csökkentek, annak oka e körön kívül keresendő. Egyrészt a már említett költségvetési deficitben, amely lenyelte a hazai megtakarításoknak és részben a külföldieknek is nagy részét. Másrészt az inflációban, az inflációs várakozásokban, amely 1991-ben nem is igen adott lehetőséget alacsonyabb kamatokra.

---

Az elmondottak korántsem a jelenlegi és megelőző kormányok gazdaságpolitikája apológiájának szándékával íródtak. Jómagam nagyon kritikusan szemlélem ezt a gazdaságpolitikát, és a hibák, következetlenségek hosszú listáját lehetne összeállítani. De annak nincs értelme, hogy ott is hibát keressünk, ahol nincs, és főleg annak nincs értelme, hogy önmarcangolóan ott is saját felelősségünket keressük, ahol teljesítményünk figyelemre méltó, de teljesítményeink realizálását a világgazdaság pénzügyi folyamatai meghiúsították.

• gazdaság