A Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának alapelvei elfogadásával az Országgyűlés történelmi jelentőségű dokumentumot alkotott. Az ország újkori történetében először került sor arra, hogy saját, önálló biztonságpolitikát dolgozzunk ki, s alapelveit országgyűlési határozat rangjára emelve törvénybe iktassuk.
Az Alapelvek összefoglalja, „szentesíti” a kormány eddig folytatott politikáját, meghatározza fő princípiumait – reményeink szerint a 90-es évekre is –, s egyúttal további fontos döntések (Honvédelmi alapelvek és más dokumentumok elfogadásához) teremt alapot. Jelentőségét növeli, hogy kidolgozásában a parlamenti pártok képviselői közvetlenül is részt vettek, így a szövegezésében nemcsak a kormány, illetve a kormánypártok véleménye tükröződik, hanem valamennyi parlamenti párté, sőt – nagy valószínűséggel állítható – valamennyi magyarországi demokratikus erőé is. Ez biztosíték időtállóságára és egyben végrehajthatóságára is.
Biztonságunk: Európa
Biztonságunkat csak az Európával és szűkebb térségünkkel való együttműködés garantálja; az Alapelvek elutasítja a biztonság elszigetelődésen vagy szembenálláson alapuló formáit. Integrálódás a fejlett Európába és a szoros együttműködés térségünk országaival, mindenekelőtt szomszédainkkal, s ez a két követelmény végigvonul a dokumentumon. Biztonságunkat csak ebben a két dimenzióban biztosíthatjuk, e kettő nincs ellentmondásban; ellenkezőleg: csak együttesen érvényesülhet.
A dokumentum abból indul ki, hogy a biztonság komplex kategória; napjainkban a katonai erő szerepe háttérbe szorul, és ezzel párhuzamosan előtérbe kerülnek a biztonság más, politikai, gazdasági, emberi jogi, kisebbségi, környezeti aspektusai. Ez fejeződik ki abban a megállapításban, hogy a Magyar Köztársaság biztonságát mindenekelőtt az Európai Közösséghez való csatlakozás garantálhatja. Emellett azonban szükség van más politikai és intézményi garanciákra is. Ilyen a NATO-val való együttműködés, illetve a NATO-tagság feltételeinek megteremtése, az EBEÉ-ben és az Európa Tanácsban kínálkozó lehetőségek kihasználása.
A dokumentum a térség és benne Magyarország sajátos helyzetének megfelelően nagy figyelmet fordít a nemzeti kisebbségek problémájára. Egyértelműen kijelenti, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbségek helyzete meghatározó jelentőségű a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolataink szempontjából, és hitet tesz amellett, hogy a kisebbségek védelmét általában és a magyar kisebbségek védelmét kiemelten is fontos biztonsági kérdésként kezeljük. Megerősíti, hogy a nemzetközi élet kialakuló normáinak megfelelően a kisebbségek helyzetét és jogaik biztosítását a világ s így Magyarország nem tekinti az érintett ország kizárólagos belügyének, hiszen annak az egész térségre kiható biztonsági vonatkozásai vannak.
A veszélyes térség
Egy ország biztonságpolitikája beilleszkedik a nemzetközi politika fő áramlataiba. A közép- és különösen a kelet-európai térség el nem hanyagolható sajátosságai, hogy itt a katonai erő háttérbe szorulásának tendenciája ellentmondásosan érvényesül. Igaz, a nagyhatalmi szembenállás megszűntével a nagyméretű összecsapás veszélye jelenleg igen kicsi, de megnőtt a kisebb, helyi fegyveres konfliktusok eshetősége, s ez a térség országai – s köztük Magyarország – számára óriási veszélyt jelent. E tekintetben nem vigasz, hogy a konfliktus nem szélesedik világméretűvé. Bizonyos szempontból a helyzet aggasztóbb, mint korábban: éppen a kiszélesedés veszélyének hiánya vagy inkább a veszély fel nem ismerése miatt a világpolitika meghatározó szerepet játszó államai mintha kevésbé nyugtalankodnának e konfliktusok miatt. Mintha már-már elfogadnák, hogy az átmenet ebben a térségben fegyveres konfliktusokkal, háborúval jár, s gondjuk mintha csak arra lenne, hogy a konfliktust távol tartsák saját határaiktól. A válságok kezelésére azonban – közvéleményük megnyugtatására – csak humanitárius segítségnyújtással és (igen korlátozott mértékben) katonai békefenntartó alakulatokkal vesznek részt.
Ha ez a tendencia hosszabb távon is érvényesülne, súlyos következményei lennének. Egyrészt a térségben nem érvényesülne az általános fejlődési folyamat, amelynek során a biztonság szavatolásában háttérbe szorul a katonai erő. Ennek következménye a védelem nacionalizálása, regionális fegyverkezési verseny kibontakozása, a régió további destabilizálódása. Másrészt: a térségben még nagyobb mértékben vesztenék hitelüket a demokrácia értékei; széles tömegek látnák bizonyítottnak, hogy a nyugati típusú demokrácia és jogállam nem nyújt biztonságot Közép- és Kelet-Európában. Ez – együtt az átmenet nehézségeivel – könnyen a totalitáriánus rendszerek visszatérésének veszélyét idézné fel. Egy ellenségeskedő, a Nyugat értékeit elutasító Kelet-Európa kialakulása azonban a Nyugat biztonságát is veszélyeztetné, s azt később sokkal nehezebben lehetne garantálni, mint most.
Az integráció feltételei
A Magyar Köztársaság ezért is törekszik arra, hogy a lehetőségek határain belül fokozottan erősítse kapcsolatait a nyugat-európai integrációs szervezetekkel. Biztonságunk ügyében a döntő változást teljes jogú tagságunk elnyerése fogja jelenteni az Európai Közösségben, hiszen akkor a politikai és gazdasági integrálódás olyan mértékben köti majd Magyarországot Nyugat-Európához, hogy biztonságunk is elválaszthatatlanná válik a Nyugatétól. Ennek legkésőbb akkor intézményes következményei és biztosítékai is lesznek: az EK-tagság egyben a Nyugat-európai Unióban való tagság lehetőségét is kínálja, az pedig nem képzelhető el NATO-tagság nélkül. A gazdasági integráció feltételeinek kialakításához idő kell, azt már most fontos hangsúlyozni, hogy a politikai integráció halasztásának semmi okát nem látjuk. A politikai rendszerek kompatibilitásához már most sem férhet kétség. Az EK és a Magyar Köztársaság közti politikai konzultáció folyamatos egyeztetéssé fejlesztése napirenden van: konkrét előrelépésre van szükség, de lehetőség is már a legközelebbi jövőben, azaz mindenképpen még a teljes jogú tagság elnyerése előtt.
A magyar biztonságpolitika igazi dilemmája azonban éppen az, hogy hogyan garantálja az országa biztonságát ebben az átmeneti időszakban. Leegyszerűsítve, minden biztosítékot meg fogunk kapni akkor, amikor arra már nem lesz rájuk igazán szükségünk, ellenben most, amikor szükségünk lenne a garanciákra, nem kapjuk meg őket sehonnan.
Ebben az összefüggésben figyelemre méltó, hogy az Alapelvek szerint a teljes jogú NATO- és NYEU-tagság elnyeréséhez szükséges feltételek kialakítása sürgős feladat. Ez annak az elismerését is jelenti, hogy a tagság feltételeinek megteremtése érdekében nemcsak a fogadókészség megteremtésében, de a saját biztonságpolitikai-védelmi rendszerünkben is komoly előrelépésre van szükség. Addig is konkrét együttműködési formák kiépítésével kívánjuk erősíteni biztonságunkat. Ez azt jelenti, hogy a tagság kívánatos, de jelenleg nem reális lehetőségének nem alternatívája, hanem az ahhoz vezető út első lépései az együttműködés a nyugat-európai védelmi integrációkkal. A közvetlen katonai kapcsolatok kiépítése ebben elsőrendű szerepet játszik, még akkor is, ha a magyar fegyveres erők átalakulásában a kompatibilitás megteremtéséhez szükséges döntő lépések még hátravannak. Ezen túl kiemelkedő jelentőségűek az együttműködés olyan formái, mint az AWACS-repülésekben és különösen a békefenntartó tevékenységben létrejövő kooperáció.
A fegyveres erők: lehetőségek és akadályok
A biztonságpolitikai alapelvek természetesen nem részletezik a megvalósítás konkrét lépéseit. Annyi azonban világos, hogy a békefenntartásban való együttműködés egyedülálló, mintegy kísérleti lehetőséget kínál a magyar fegyveres erők reformjának elindítására. A békefenntartásra kialakítandó egységek második generációjának jellemzője, hogy kiképzésük, felszerelésük, struktúrájuk és alkalmazásuk elvei gyakorlatilag megegyeznek a magyar haderőreformban fontos szerepet játszó gyors reagálású erőkkel. A kiképzésben, felkészítésben és alkalmazásban való együttműködés a NATO(NYEU)-országok hadseregeivel s a részvétel e szervezetek megfelelő szerveinek munkájában az első, akár döntő lépés is lehet az integrálódási folyamatban. A vonatkozó magyar kezdeményezések rendkívül pozitív külföldi visszhangja is* azt mutatja, ez az a terület, ahol áttörhetőnek látszik az egyébként még mindig érezhető elzárkózás, és megkezdhető a tényleges, gyakorlati együttműködés.
Erre az együttműködésre igen nagy szükség van, hiszen a térségben ma elengedhetetlen, hogy a biztonságpolitika végső eszközeként fennmaradjon egy olyan fegyveres erő, amely hiteles visszatartó erővel bír. Magyarország, amely a térségben az egyik legkisebb és technikailag legelmaradottabb hadsereggel rendelkezik, természetesen nem érdekelt abban, hogy a fegyveres erő fontossága a biztonság garantálásában növekedjék. Ez azonban nemcsak rajtunk múlik, s pillanatnyilag – tetszik vagy nem – tényként kell elfogadnunk a megfelelő fegyveres erő fenntartásának szükségességét.
A magyar fegyveres erők azonban elkeserítő helyzetben vannak. S nemcsak azért, mert jelenlegi helyzetük olyan, amilyen, hanem elsősorban azért, mert a társadalom lehetetlent követel tőlük: az ország megbízható védelmét, de úgy, hogy közben még a szinten tartáshoz szükséges anyagi és egyéb eszközöket sem bocsátja rendelkezésükre; hogy a hadseregnek az új, demokratikus társadalomba való beilleszkedése és hatékony működése jogi-törvényi feltételeit sem teremtette meg; hogy katonailag végrehajthatatlan feladatokat szab számukra, és a reform elmaradását is kizárólag a katonák számlájára írja. Tudomásul kell vennünk: lehetetlenre a katonák sem képesek. Ha megfelelő védelmet kívánunk tőlük, ahhoz legalább a minimális feltételeket a „civil” társadalom oldaláról is biztosítani kell – de ez már egy másik cikk témája.
A jó szomszédság feltételei
A Magyar Köztársaság biztonságának másik kulcskérdése a régió országaihoz – s mindenekelőtt a szomszédos országokhoz – fűződő viszony, tekintettel az ottani magyar kisebbségek helyzetére is. A kapcsolatok rendezése alapvetően kétoldalú keretekben képzelhető el; ezt egészíthetik ki a visegrádihoz hasonló regionális együttműködési formák. A kulcskérdés azonban a reálszférában kialakuló kapcsolatok, a gazdasági, kulturális, emberi kapcsolatok, az összefonódás, amelyek minden állami deklarációnál jobban összefűzik az országok népeit és magukat az országokat. A kétoldalú alapszerződések legnagyobb eredménye – az alapkérdések rendezésén túl –, ha sikerül ezeknek a kapcsolatoknak megfelelő kereteket teremteni, amelyeken belül az államok nem gátolják, hanem segítik, ösztönzik, bátorítják és támogatják a helyi kapcsolatok fejlesztését.
Létezik egy valós ellentmondás több szomszédos országhoz fűződő kapcsolatunkban: biztonságunk érdekében a kapcsolatok minél radikálisabb javítása az érdekünk, de a magyar kisebbségek helyzetének rendezetlensége néhány szomszédos országban ezt igen problematikussá teszi. A dilemma azonban távolról sem feloldhatatlan – s nem is csak magyar: a kisebbségek helyzetének rendezése, jogaik biztosítása és érvényesítése egyre inkább a nemzetközi jog és a szokásjog részévé válik. Ebben az összefüggésben a magyar kisebbségek helyzete nem különbözik más kisebbségekétől, s a világnak éppúgy oda kell(ene) figyelnie védelmükre, mint más kisebbségek esetében. A térségben zajló konfliktusok egyik (pozitív?) hatása, hogy a világ – meghatározó szerepet játszó – hatalmai ma már tudatában vannak a kisebbségi probléma biztonsági jelentőségének, holott korábban hallani sem akartak kisebbségi jogokról, és a külpolitikát, amely e jogok biztosításának szükségességét hangoztatta, még két-három évvel ezelőtt is igen komoly kétkedéssel figyelték. A helyzet úgy alakult, hogy ma már több nemzetközi dokumentum – főként az EBEÉ és az ET keretében – elismeri a kisebbségek (kollektív) jogait, s egyes konkrét esetekben (délszláv, moldovai válság) a kisebbségek helyzetének megoldására az autonómia lehetőségét is felveti. Sajnálatos módon a nemzetközi jog kodifikációja nem tartott lépést a valóságos problémákkal, s ma még nincs általánosan elfogadott normatív szabályozás a kisebbségek helyzetének rendezésére. Ezért számos esetben őszinte, jó szándékú törekvések és az ezeket támogató ugyanilyen őszinte és jó szándékú politika is kétes fényben tüntethető fel.
Ugyancsak túlment volna a koncepció keretein annak a részletes taglalása, hogyan lehetne a kisebbségek helyzetét rendezni. Ebben az összefüggésben is talán a legtöbb félreértésre – vagy félremagyarázásra – az autonómiatörekvések adnak okot, amelyeket sokan az adott állam területi integritásának aláásásaként, burkolt határigények álcázásaként tüntetnek fel. Az autonómia ezzel szemben kétoldalú garancia: garancia a kisebbség számára, hogy jogait érvényesítik, de garancia az adott állam számára is, hogy a kisebbség kisebbségi jogait az állam területi integritásának tiszteletben tartása mellett kívánja érvényesíteni, nem elszakadási törekvések révén. Amennyiben ezt nemzetközi garanciák is megerősítik, nem túlzás azt állítani, hogy egy ilyen autonómia a legstabilabb megoldás a térség talán legfontosabb problémájára, a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének rendezetlenségéből, a jogaik durva megsértéséből adódó konfliktusok megelőzésére, illetve kezelésére.
A Magyar Köztársaság biztonságának garantálása az Alapelvek elfogadása után sem lesz egyszerűbb feladat. Továbbra is nemzeti konszenzusra támaszkodó közös erőfeszítésekre lesz szükség a környezetünkben zajló válságok hatásainak távol tartására s mindenekelőtt saját belső stabilitásunk megőrzéséhez. Ebben egy dokumentum önmagában nem segíthet. Az Alapelvek kidolgozásának körülményei, a munka folyamatában és a dokumentum jóváhagyásában is megnyilvánuló nagyfokú egyetértés azonban garanciát jelent arra, hogy a nemzet mindent meg fog tenni ennek érdekében, s energiáit nem belső vitákra fogja fordítani, hanem arra, hogy biztonságát közös erőfeszítésekkel biztosítsa. S végül is ez az ország biztonságának legfőbb garanciája.
* Itt elsősorban Jeszenszky Géza külügyminiszternek az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsban tett javaslatára gondolok, amelyben a békefenntartó erők kiképzésével megbízott tisztek közös magyarországi felkészítését javasolta, illetve Csáti György képviselőnek az ezen némileg túlmenő gondolatára, amelyet az Észak-atlanti Közgyűlésben ismertetett.
- Belföld [6]