A posztkommunista átalakulás gazdasági, szociális feszültségei olyan mértékűek, hogy a társadalom nehezen tudja elviselni őket, nincs fölkészülve rájuk. A jelenségek, amelyekkel szembe kell néznünk, a politikai és a társadalmi közeg, amelyben működnünk kell, ezekkel a feszültségekkel terhes. Az átalakulást értékelve még azok is különböző hangsúlyokat használnak, akik lényegében hasonlóképpen vélekednek róla.
Az igazi veszély
Magyarországon 1989-ig a kelet-európai régióhoz képest különlegesen szerencsés helyzet alakult ki. Ebben az időszakban viszonylag sokat le lehetett építeni a kommunista diktatúrából. Az 1990-es választások révén és után természetesen sokkal távolabb kerültünk a kommunista diktatúra maradványaitól, mint korábban. Ugyanakkor azonban a változások a régió általános feltételeihez képest nem voltak kiemelkedően kedvezőek: a kormány emiatt elmarasztalható. 1989 előtt a kommunista kormányok viszonylag jók voltak, és megérdemlik a dicséretet. Elmarasztalásuk azonban sokkal súlyosabb: kommunista kormányok voltak, Németh Miklóssal bezárólag. A viszonylag jó kommunista kormányokkal szemben az Antall-kormány antikommunista kormány, az átalakulás kormánya. Ebben a funkciójában azonban viszonylag rossz kormány, elmarasztalást mint ilyen érdemel.
Mi a mai helyzet főveszélye? Ma a politikai pártok, beleértve az MDF-et, de sajnos a Szabad Demokraták Szövetségét is, viszonylag kis politikai erőt jelentenek. Az igazi kérdés és az igazi veszély ma az, hogy ki tud-e alakulni egy olyan antidemokratikus, antiparlamentáris rendszer, amelyet némelyek diktatúrának neveznek, én azonban inkább féldiktatúrának mondanék. Az igazi veszélynek tehát én nem Csurkát látom, akit gyönge politikai erőnek tekintek. De maga Csurka se fogalmazza meg a fasiszta átalakulás tervét, legfeljebb avval vádolható, hogy érvei ilyen irányba mutatnak. Az igazi veszély az, hogy Magyarországon egy, a Horthy-rendszerhez hasonló féldiktatúra alakulhat ki, egy olyan társadalmi-szociális struktúra merevedik meg, amely ahelyett, hogy megteremtené a polgári piaci gazdasági fejlődés lehetőségét, tartósítja a kommunizmus örökségéből származó félfeudális viszonyokat, a társadalom lemaradását. Ez az elmaradás hosszabb távon valóban létrehozhatja a fasiszta fordulat veszélyét. A féldiktatúra veszélye igazi, reális veszély, mert az efelé vezető politikát a mostani kormány és utódai sikeresen is folytathatják. Nagy feladat ezt a kedvezőtlen tendenciát megakadályozni.
Illúziók politikája
Azok a politikai erők, amelyek ezzel a politikával szemben szerveződnek, sajnos általában illúziókra építenek. Illúziókra építi a politikáját szövetségesünk, a Fidesz is, mikor azt mondja, hogy az alkotmányosság, a piaci rend megteremtése és az, hogy a kormányban domináló szerepet ők fognak játszani, akik nem vétkesek a múltban, elegendő ahhoz, hogy az ország sikeres legyen. Valójában tehát nem fogalmazzák meg azokat a kínos feladatokat, amelyeket a kormánynak, a következő kormányoknak végre kell hajtaniuk. A Köztársaság Párt politikájában az illúziók különösen könnyen tetten érhetők. Ők sem fogalmazzák meg, hogy mi a nehéz, hogy mi az, amit csak fájdalmak árán lehet megoldani. Ehelyett azt gondolják, ha a legjobb művészek és a legjobb vállalkozók politikusokká lesznek és kormányt alakítanak, akkor minden egy csapásra megváltozik, s a sült galamb az ország állampolgárainak a szájába repül.
De nem tetszik nekem az MSZP politikája sem. Nem az a fő kérdés, hogy rokonszenvesek-e politikusai, hogy rokonszenvesek-e azok az emberek, akik a városokban, falvakban az állampárt tisztségviselői voltak, és ma hatalommal rendelkeznek – mert azok nyilvánvalóan nem rokonszenvesek –, és meg kell mindent tenni, hogy a hatalmuk csökkenjen. A kérdés az, hogy az MSZP meghirdetett politikája elfogadható-e, s a válasz egyértelmű, de sok szempontból erősen bírálható. Elsősorban azért, mert ugyancsak illúzióra épül. Arra ugyanis, hogy akkor, amikor a szovjet birodalom még állt vagy még csak ingadozott, és itt Magyarországon még a kommunista viszonyok uralkodtak, akkor az államosított kommunista világ hatékonyabban működött, mint a jelenlegi, a posztkommunista összeesés után kibontakozó piacgazdaság, mint a kibontakozó polgári társadalmi rend; 1988-ban, ’89-ben az életszínvonal is magasabb volt, mint most. Ez igaz, de az akkori kedvezőbb helyzetet ők sem tartósíthatták volna éppen azért, mert kimerült a szocializmus rendszere, már nem tudott működni a gazdasága.
Ma, aki ezeket vagy hasonló illúziókat táplál, aki azt hirdeti, hogy megfelelő szakértelemmel egykettőre rendbe lehet hozni a gazdaságot, s akkor megint olyan lesz, mint régen, előnyökre tehet szert a választásokon, mert a lakosság nem szívesen néz szembe a tényleges nehézségekkel. Ezért olyan nehéz ma gazdasági programot írni, ezért nehéz ma felkészülni a választásra egy olyan pártnak, amely sikerét nem akarja illúziókra építeni. Mégis igazuk van mindazoknak, akik azt mondják: egy programnak, az embereket, a társadalmat foglalkoztató kérdésekre kell gazdaságilag megalapozott, konkrét ötleteket, javaslatokat tartalmazó válaszokat adni: hogyan lehet kezelni a munkanélküliséget, hogyan lehet gyorsabban, hatékonyabban átalakítani a tulajdonviszonyokat, és így tovább.
Litvánia?
A választásokra előretekintve, manapság sokan emlegetik azt, ami Litvániában történt. A litván történet azt mutatja, hogy egy és kezdetben igen népszerű, de aztán erőszakos, diktatórikus módszereket alkalmazó, a társadalom átalakulását fékező, mert a társadalmi kérdéseket bátortalanul fölvető nacionalista kormány – megbukhat. És akkor megtörténhet, hogy egy, az elmúlt hatalmi struktúra bélyegét magán viselő átalakuló, de a múlttal nem teljesen leszámolt párt kerül, demokratikus választások révén, hatalomra.
Az első tanulság ebből számunkra az, hogy Magyarországon is nyilvánvaló: igen, az a politika, amelyet a jelenlegi kormány folytat – megbukhat. A második az, hogy jó lenne, ha ebből a bukásból, ha bekövetkezik, nem az MSZP és semmiesetre sem elsősorban az MSZP húzna hasznot. (Nem mintha az lenne a véleményem, hogy az MSZP vagy a Litvániában kormányra került Demokratikus Munkapárt voltaképpen kommunista párt lenne, és igazából a régi rendszert kívánná visszaállítani. Aki ilyet állít, butaságot beszél.)
A harmadik és számunkra legfontosabb tanulság pedig az, hogy a liberális erőknek fel kell készülniük a bekövetkezhető fordulatra. Litvániában nem voltak liberális erők, illetve a Prunskienie asszony által képviselt liberálisnak mondható vonal gyönge volt. Nálunk azonban vannak olyan liberális erők, amelyek győzhetnek a választásokon. Ezért nem is indokolt a litván fordulattal való ijesztgető példálózás. Nálunk a liberális közép pártjai elég erősek, és ezért képeseknek kell lenniük arra, hogy vezető politikai erővé váljanak. Ha ez nem sikerülne, az baj lenne. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem kell a mostani kormányt megbuktatni vagy ne kellett volna a Sajudis kormányt megbuktatni Litvániában. Hanem azt jelenti, hogy jobb lenne úgy megbuktatni, sőt, egyedül csak ez kívánatos, hogy a választások után ne a régi kommunista hatalomból itt maradt, átalakulóban lévő és bizonytalan struktúrájú szocialista párt játsszon vezető szerepet.
1994 felé
Ehhez azoknak a táborában is szavazókat kell szereznünk, akik illúziókat kínáló politikai programokat várnak. Nem tehetjük meg azonban, hogy túlígérjük magunkat, mert a populista ígéretekkel tönkretesszük kormányzási lehetőségeinket. Meg kell mégis nyernünk azokat a választókat, akik a szebb jövő reményében szavaznának ránk. Ezek a szavazók nem fogják elfogadni ha azt mondjuk, hogy a szebb jövő tíz év múlva kezdődik. Olyan reális gazdasági programot kell tehát csinálni, amely nem csodákat, de gazdasági biztonságot, fokozatosan növekvő gazdasági biztonságot ígér.
Ahhoz, hogy egy ilyen programot ki tudjunk dolgozni és végre tudjunk hajtani; ahhoz, hogy 1998-ban is átütő sikerről számolhassunk be, és az akkori választáson is esélyes politikai erőként jelenhessünk meg; ahhoz, hogy az ehhez szükséges nagyon keserves intézkedéseket meg tudjuk tenni, nagy erőre, jó szövetségi politikára és megfelelő taktikára van szükség. Ha túlfeszítjük a húrt, vagy ha – ellenkezőleg – nem vállaljuk a feladatokat, nagyot bukhatunk.
Ma még nem fogalmazhatók meg egyértelműen, melyek azok az erők, amelyek a kormánykoalíció bukása után képesek velünk együtt kormányt alapítani. Az MDF mint párt valószínűleg nem fogja elviselni a politikai vereséget, és szét fog esni. De lesznek olyan körök, amelyek ma az MDF és koalíciós partnerei politikáját támogatják, s amelyekkel majd együtt lehet működni. S nem kell attól sem tartani, hogy politikánkat támogató erők kialakulhatnak az MSZP vidékén is.
A pártokkal, az új politikai csoportosulásokkal való együttműködésnél nem kevésbé fontos az együttműködés más társadalmi erőkkel, a szakszervezetekkel, a válságövezetek, a válságágazatok szakszervezeteivel, vagy az olyan szervezetekkel, mint a Létminimum Alatt Élők Társasága. Mert 1994-ben nemcsak Csurka István tud utcára vinni embereket az új kormánytöbbség ellen, hanem a baloldal is. És ha sokan és sokszor az utcára viszik az embereket, az megbénítja az országot.
A választásokig tehát a magunk liberális elveire építve úgy kell politizálnunk még a kampányban is, hogy ne zárjuk be a kaput egyetlen potenciális szövetségesünk előtt sem. Ehhez nem tompítanunk kell, hanem ellenkezőleg, meg kell őriznünk belső vitáink élességét többek közt akkor is, ha politikai mozgásterünkről, pártkapcsolatainkról vitázunk. De arra kell törekednünk, hogy vitáinkban a konkrét kérdésekre, a tartalmi kérdésekre kerüljön a hangsúly. Hogy a közvélemény is vitatkozó, de nem bizonytalankodó pártnak lásson bennünket.
- Belföld [6]