Berzsenyi Dániel – Palimpszeszt

Bodor Béla [1]

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a’ Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a’ füzes ernyein
A’ csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A’ hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a’ szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a’ kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illete(é?)m
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
[1804 után]

Dózerral letarolt, erdei kisvasút,
talpfák csonkjaiból sínszegek állanak.
nyálkás kőzuzalék s rajta megült korom
zsírján csúszik a sportcipő.

Nincs már symphonia, marlboro-csikkeket,
pall-mallt görget a szél, rongyokat és papírt;
ösvények kavicsán széttaposott koton
csillog, mint a csupaszcsiga.

Süppedt rönkfapadon morc kamionsofőr
trónol, vézna leány guggol a lába közt,
fázós, csutkahajú; hántja le gönceit…
Hadd csak, szopni fogol, picim.

Metsző északi szél sepri a friss avart,
baseballsapka, a pénz, óvszer, menetlevél,
mind röppen szanaszét; minden az ég alatt,
szellő elviszi, kaphatod.

Nyirkos pára, november köde már szitál,
megsűrül, hamarost ónos eső veri
útszélek remegő, tétova árnyait;
s ázik a bodza-benőtte sín.

Porrá ég az esőház is az ott feledt
tűzhely lángjaitól, pusztul a lucfenyő,
szénvázán arabeszk-lomb: gyönyörű korom.
Aztán elfödi mind a hó.

Palimpszesztus (gör., szó szerint: újból lesimított), azoknak a kéziratoknak a neve, melyekben az eredeti szöveget gondosan kivakarták, vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen irni (innen latin neve: codex rescriptus). A papirusz, hártya és egyéb iróanyagok drága volta miatt ezt már az ókorban megtették, de fokozott mértékben a középkorban, midőn az ókori klasszikusok műveit is el lehetett tüntetni és szövegükre evangeliumokat és egyéb vallásos tartalmu könyveket irni. Ha aztán az átragasztás és vakarás dacára kicsillámlott az eredeti (alsó) szöveg, akkor a jelenkori filologusok s paleografusok figyel­mesek lettek rá és alkalmas vegyi szerekkel a felül ragasztott papirosréteget, vagy a vakarás fölébe irt szöveget el­tá­vo­lítván, gyakran rendkivül becses leletekre akadtak. Igy jött nap­fényre: Cicero, De re publica, Frontonis orationes et epistolae, Gaii institutiones stb.
(Pallas Nagy Lexikona)

• Vers [6]