Könyvek négyszemközt
Útban van hozzánk
A magyar közönség tíz-tizenkét éve a Vígszínház Operett-előadásában találkozott Gombrowiczcsal. Az előadás meglehetős siker volt, azóta más darabjait is játszották, és drámái kötetben jelentek meg. Regényei úgyszintén: egy szűk kör (majdnem szekta) titkos Ferdydurke-rajongó; ha a hatvanas években olvashatjuk, Örkény-szerű hatást tett volna tán a magyar prózára is.
Hosszú évekkel ezelőtt a Nagyvilág már közölt Naplójából részleteket, s akkor mintha a teljes Naplót is ígérték volna: hiába várjuk. Gombrowicz tehát részben olvasható magyarul, s mégsem lett súlyához méltón olvasott szerző nálunk. Néhány jel talán arra mutat, lassanként egyre inkább az lesz.
Az Operettka most harmadszor látható magyar előadásban. Az RS9 színház saját régebbi előadását újította fel. A gondolataival és színpadi igényeivel egyaránt nagyon nehéz darab különösen a második részben különbözik a Vígszínház-féle változattól. Az eredeti szöveget erősen, olykor túlságosan lerövidítették. A Rumbach Sebestyén utcai fiatal színészek halványak (bár igyekvőek), az előadás viszont rendkívül fegyelmezett és kemény, jól koreografált. A Víg előadása a meztelenség utópikus boldogságígéretét sugározta, az RS9-é a meggyalázott, bemocskolt meztelenség zokogásával fejeződik be.
Egyre inkább ismert lesz tehát Gombrowicz mifelénk is. Nem elsősorban vagy csupáncsak a „tudásunk” (ismereteink), inkább érzékenységünk, befogadási képességünk érik meg ahhoz, hogy mondjon nekünk valamit. Engedtessék meg egy saját emlékem.
„Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. A Naplóról beszélt, s a jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam… Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. A könyvet áthálózó bonyolult lengyel történelmi és kulturális összefüggéseket persze valóban nem mind értettem, s ha a bő lábjegyzetekből megtanultam is, holt lexikonanyag maradt, nem élő és érzelmeket, indulatokat keltő átélt tudás – de a dallamot, a hangot, a szokatlanul görcsös humort, a szöveg dühös „bukfenceit”, az ámulandót tehát igen, azt felfogtam. A szolidaritásos fiatal lány tévedett.
Magánepizódom, úgy érzem, általános tanulságú: ezer és ezer nemzeti utalás, a nemzeti történelem mítoszaiba zárt titkok és követhetetlen részletek nem ismerete sem lehet akadály egy átütő erejű, rendkívüli jelentőségű író vagy mű befogadásához és „értéséhez” – tanulság a „soha meg nem értett” magyar irodalom panaszszavához. Határ Győző, akinek szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, többször elmélkedett már Gombrowiczhoz hasonló módon a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni ingerlő bumfordi bájáról. A világ végén, a nemzeti kultúra akolmelegétől minél távolabb erős és önálló irodalmat lehet teremteni. Sőt, csak így lehet, hivalkodik Gombrowicz. Tagadhatatlan viszont, hogy ha nincs Párizsban lengyel emigráns folyóirat, ha annak nincsenek a francia irodalom hangadó köreihez vezető kapcsolatai, sokkal később s nehezebben „fedezik fel”, így is főként csak halála után kezdenek megbarátkozni tagadhatatlan fölényével. Párizsban a lengyel „kevesek” már rég tudták.
A Testamentum magyar változata Dominique de Roux-nak először Beszélgetések Gombrowiczcsal címen – később némileg kibővítve a mostani címmel – először franciául s csak utána lengyelül kiadott kötete nyomán készült. Dominique de Roux-nak nagy érdemei vannak: őt tekinthetjük Gombrowicz francia prófétájának, ami becsülendő és érdemdús státus, hiszen ez a finom tollú francia szerző katolikus, konzervativizmustól sem mentes kritikus, Gombrowicz pedig (bár maga is ilyen körben nevelkedett) a fenti gondolkodásmód ellen egész életében kalimpálva és jeges türelemmel, dühödten és harsányan, udvariatlanul küzdött.
A „Bunuel-párhuzam”
Szembeszökő rokonság van a két alkotó szelleme között, sőt, még életsorsuk is hasonló kanyarokat vett. Úgy tudom, erre eddig a bő szakirodalomban senki sem figyelt fel. Műveik szemléletmódjában pedig nagyon sok a rokon vonás. Magánmitológiájukban is. Bunuelnek García Lorcához és Rafael Albertihoz fűződő barátsága sokban hasonló Gombrowicz és Bruno Schulz kapcsolatához. A bohócmagatartás kegyetlen komolysága, a hasonló dühök, az elutasítások, az eredetiség megharcolt igénye és kínja teszik e két alkotót rokonná.
S groteszk, de figyelemre méltó módon az életsorsuk is majdnem közös: mindketten 1939-ben kerülnek el kényszer és véletlen folytán Európából. Néhány évvel Gombrowicz után Bunuel szintén Latin-Amerikában telepszik le, holott, mint maga mondja, Mexikó olyan idegen volt számára, hogy ottani letelepedését mindig, élete végéig valószínűtlennek tartotta…
Ezt a párhuzamot a mára nagyon bő Gombrowicz-irodalom még mindig nem fedezte fel, eddig Eörsi István sem, aki pedig egykor írt néhány kritikát Bunuel-filmekről. Ezért is várjuk türelmetlenül Időm Gombrowiczcsal című munkanaplójának könyvmegjelenését: talán majd ott.
„Későn, halála után lett ismert” – írtuk. Csak négy év adatott meg francia otthonában, gondtalanul, Európa-szerte becsült íróként. Mikor a legnagyobb szükség lett volna rá, a hetvenes évek álságos konzervatív hullámakor, már személyével és új nevetőgörcseivel nem, csak addigi műveivel hathatott. Bizarr módon az életmű egyik főmotívumát, az „ifjúság mint a csábító butaság metaforáját” a külső valóság ekkor kezdte lemásolni: a fiatalság naiv butaságának nagy bolondbombája épp közvetlenül halála előtt, 1968-ban robbant fel.
Mintha a barikád diáklázadói olvasták volna Gombrowicz műveit. Vagy épp mintha nem olvasták volna. Gombrowicz csábos fiataljai gyógyíthatatlanul, tiszta naivsággal romlottak és ostobák. Szükségszerűen, végzetszerűen azok: épp ebben áll végzetes vonzerejük is. 1968 szájas és utópiáktól vezetett agyontanult ifjai bizonyára vonzerejüket vesztették volna, ha magukra ismernek a Pornográfiában vagy a Ferdydurkében. Vonzerejüket és hitüket aztán így is elvesztették: e füstösen sínylődő kiábrándulásról szól a francia 70-es évek, ennek nagy dokumentuma például – Eustache filmje, A Mama és a kurva.
Életének külső és belső fordulatairól, gondolkodásmódjának lassú vagy hirtelen jött változásairól sokat beszél a Testamentumban. Általában a beszélgetések egészen a hatvanas évek legvégéig végigkísérik az írót és művét. Témái tehát azonosak regényeinek, színműveinek, Naplójának témáival. Fontos szó esik például műveinek ismertetésén és fogadtatásán túl a különállásáról: utálkozó szembefordulásáról az elismert, híres vagy ünnepelt „személyiségekkel”. Borgesszel például, akit nagyon nem szeretett, márpedig Argentínában szeretni, de főleg áhítatosan csodálni illett. Nem szerette Sartre-ot, és divatnak vélte a strukturalizmust. (Értőktől kérdem, én nem tudom: a strukturalizmus volt maradandóbb vagy Gombrowicz?…) Megszívlelendő tisztánlátással fejtegeti a francia kultúra kettősségét, természetének taszító-vonzó ambivalenciáját s sok minden mást is.
E monológformába oldott vagy valóságos interjúszöveg azonban természetesen nem irodalmi mű, csak kommentár. Nem tévesztendő össze egyetlen alkotásával sem, azokat bizony el kell olvasni.
Ehhez, úgy érzem, sokat segít ez a kis könyv is. A jó fordítás örömét keseríti néhány apróság. A lengyel szavak és tulajdonnevek, a lengyel betűk helyesen vannak írva; a franciák általában helytelenül, csúf és balkáni hibákkal. Az, hogy minden francia ékezet rossz és hiányos, már megszoktuk a magyar könyvkiadásban. Egy helyen azonban a (következetesen) rosszul alkalmazott névalak durván félreérthetővé és zavaróvá teszi a szöveget: Montesquieu, olvassuk többször Proust kapcsán. Pedig nem a filozófusról van szó természetesen, hanem egy századfordulós főúri dandyról, aki Proust Gharlus bárójának modelljéül szolgált. Egy francia szakos egyetemista talán szívességből is elvégezné a lektorálást.
A morgolódás után hadd ismételjem örömmel és derűsen: bevezetőül a Gombrowicz-életműhöz hasznos olvasmány ez a kis könyv. Afféle érettségi eligazító, „vademecum”, rövid összefoglalás. Időnk Gombrowiczcsal? Ha a bevezetőn túl akarunk lépni, felsőbb osztályba, minél előbb a Naplóval kell megismerkednünk. Most már hamar.
- Kultúra [5]