Ügynökökről, akik voltak és vannak, ne essék szó, mondanánk legszívesebben, Kálmán király nyomán. Unjuk őket, elegünk van belőlük. 1990-ben sokkal kevesebb részlettel voltunk tisztában, de még pontosan tudtuk, miről van szó. Tudtuk, hogy az ügynök, a „III/III-as” nem kulcsfigurája, nem démona az elmúlt rendszernek, hanem – szánalmas vagy szánandó – kis csavarja. Ügynöktörvényre nem azért van szükség, hogy megbüntessük az ügynököket, hanem azért, hogy fontos és főképp választott tisztségeket ne tölthessenek be olyan emberek, akiknek nem ismerhetjük az igazi életrajzát, akiket meg lehet zsarolni a múltjukkal, a titkukkal. Megbüntetni, nyilvánosan felelősségre vonni pedig nem az ügynököket kell, hanem azokat, akik hatalmukkal visszaélve bűncselekményeket követtek el. Ilyen egyszerűnek tűnt ez akkor, a rendszerváltás kezdetén.
Aztán kiderült, hogy felelősségre vonni senkit sem lehet. Könnyű lenne most azt mondani az ellenzék miatt, az Alkotmánybíróság miatt. Csakhogy igazából felelősségre vonást a kormányoldalon se akartak. Nem vonták felelősségre az államadósság eltitkolóit, a nagymarosi gátépítés önkényes folytatóit – holott ezekben az ügyekben az ellenzék követelt vizsgálatot –, de a terrorista Carlos segítőtársait sem. Nem vonták kérdőre a rendőrtiszteket, akiknek a vezénylete alatt tüntetőket bántalmaztak, és nem firtatták a határőrök felelősségét sem, holott nemcsak a berlini falnál, de a magyar határokon is lőttek agyon embereket, szám szerint tizenkettőt, az elévülési időn belül.
Rendben, ez az alkotmányos forradalom ára. Minthogy pedig a bűnösök személye homályban maradt, a leleplezett (helyesebben: a miniszterelnök által kiszolgáltatott) ügynök afféle csodalénnyé vált: hívei között mártír lett, a tágabb közvélemény szemében Loch Ness-i szörny.
A múlt heti 168 órában döbbenetes interjút hallhattunk. Egy asszony, név szerint Endrődi Éva, a kistarcsai internálótáborban töltött hónapjairól beszélt. Az ismeretlen „vamzerről”, aki besúgta, miféle megjegyzést tett az egyik fogoly az ehetetlen ételre. A zúgolódót kurtavasra verték, másfél óra múlva nem tudott járni, nem tudta a karját mozdítani. De ki bánt el így vele? A riporter a vamzerről kérdezte, hiszen a műsor besúgókról, ügynökökről szólt. A kurtavas szinte természeti erőként jelent meg, kurtavas an sich. Pedig valakiknek fel kellett tenni a fogolyra, valakinek rendszeresítenie kellett a használatos fegyelmező eszközök sorában, vagy szemet kellett hunynia a szabálytalan használata felett. S annak, aki elrendelte vagy eltűrte, annak is volt parancsnoka, meg a parancsnoknak is volt felettese: ezek mind ott álltak a kurtavasban vergődő asszony mellett. Mert nem igaz, hogy Himmler nem tudta, mit csinál Mengele, és Hitler nem tudta, mit csinál Himmler. Mindenki mindent tudott, fel a vezérekig és le a szerelvényeket összeállító vasutasokig. Meg az újságírókig, akik megírták, hogy kemény kézzel számoltak le a néphatalom ellenségeivel.
Valljuk meg végre: hihetetlen károkat okozott, hogy a múlttal való szembenézést, akár 1945 után, ismét magába gyűrte a napi politika. Ahogy akkor minden józan ítéletű ember szembefordult a népbíráskodás mindenütt fasisztákat szimatoló dühöngésével, a jó ízlésű társadalom ma is viszolyog az igazságtevők ökölrázásától. A társadalom pedig ismét elringathatja magát abban a balhitben, hogy senki sem tehet semmiről, minden rosszat a németek és az oroszok tettek, ha nagyon muszáj, még a nyilasok meg az ávósok. És persze a kurtavas. Neve legfeljebb az ügynököknek van.
Senkinek semmiért nem kell felelnie. A kerepestarcsai kurtavas – rég volt. A lánchídi tömegoszlatás – ugyancsak rég volt, s komolyabb baja nem is esett senkinek. A IX. kerületi rendőrkapitányságon négy rendőr összevert, összerugdalt egy kínai fiatalembert. Ezért se felel senki. Ki tudja, ki tehette, hiszen annyi ott a rendőr. Meg aztán ez is rég volt. Már több mint egy esztendeje…
- Harmadik oldal [6]