Argentínában elnöki periódusom alatt zajlott le a demokráciába való átmenet, ami hatalmas kihívást jelentett az egész társadalomnak és vezetőinek egyaránt. Nem könnyű demokráciát teremteni ott, ahol a politikai kultúrát és a polgári habitust a tekintélyuralom megfosztotta rangjától. Még nehezebb gazdasági válság közepette, amelyet súlyosbít az előző diktatúra alatt felhalmozott és elpazarolt hatalmas külföldi adósság visszafizetésének kényszere.
Társadalmunkban a demokrácia felépítését nem lehetett pusztán helyreállítási folyamatnak tekinteni; lényegében új intézmények létrehozásának, új rutinok, új szokások, az emberi együttélés új formái kialakításának folyamata volt. Nem arról volt tehát szó, hogy visszaállítsunk egy rendszert, ami addig jól működött, amíg a tekintélyuralom meg nem szakította, hanem egy autentikus demokratikus rendszer alapjait kellett leraknunk, olyasmit elérnünk, ami korábban sohasem sikerült.
Argentínában hagyomány volt, hogy a bukott önkényuralmi rendszer által elkövetett törvénysértések büntetlenséget élveznek. Az én kormányom volt az első, amelyik egy nyomatékos etikai parancsnak engedelmeskedve megnyitotta az igazságszolgáltatás csatornáit, hogy egy független jogi testület kivizsgálhassa és megítélhesse mind a forradalmi terrorizmus, mind pedig az állami terrorizmus által az emberi jogok terhére elkövetett bűnöket. Úgy gondoltuk, hogy a hatalmasok büntetlenségének korszakát így lehet lezárni.
Köztiszteletben álló személyiségekből létrehoztunk egy bizottságot az „eltűntek” sorsának kiderítésére; elvégezvén fáradságos munkáját, a bizottság felvilágosította a közvéleményt a végbement tragédiáról. Ugyancsak eltöröltük a katonai diktatúra által hozott amnesztiát, és létrehoztunk egy igazságszolgáltatási rendszert, amelyik a jogszerűség, a méltányos eljárás alkotmányos alapelveit tiszteletben tartva ítélkezik azok felett, akik a leginkább felelősek a múltban elkövetett förtelmes bűnökért.
Elsősorban nem az volt a szándékunk, hogy büntessünk, hanem az, hogy egyértelművé tegyük: ami megtörtént, soha többé nem fordulhat elő a jövőben; hogy többé ne történhessen meg az, hogy egy argentin polgárt az állam képviselői éjszaka elhurcoljanak otthonából, és megkínozzák vagy megöljék.
Számtalanszor megismételtük, hogy nem az a célunk, hogy minden rosszért elégtételt vegyünk, hanem hogy megakadályozzuk azok későbbi előfordulását oly módon, hogy széles körben tudatosítjuk: semmilyen csoport, legyen bármilyen nagy hatalmú is, nem helyezheti magát a törvények fölé.
E cél elérése érdekében figyelembe kellett vennünk azt, hogy biztosítsuk a fegyveres erők lojalitását a demokrácia iránt, lévén a demokrácia megőrzése az emberi jogok védelmének legfőbb garanciája. Ezért különbséget kellett tennünk a terrorizmus elleni nyílt és jogszerű harc és a kínzások, titokban végrehajtott gyilkosságok között, amelyeket mindenütt törvényteleneknek tekintenek.
Ezzel a törekvéssel – amely az emberek döntő többségének támogatását élvezte – természetesen szemben álltak azok, akik a forradalmi terrorizmus és az állami terrorizmus közötti harcban csak az egyik felet látták vétkesnek, a másik felet pedig idealisták olyan csoportjának tartották, amely legfeljebb néhány bocsánatos túlkapást követett el. Ezek a pártoskodók azt követelték, hogy mindenkit vonjanak felelősségre azok közül, akiket a priori elítéltek, vagy – ahogy az eddig történt Argentínában és másutt – mindenre a feledés fátylát kívánták borítani.
A törvénykezési eljárások kivitelezése során számos jogi és gyakorlati akadályt kellett leküzdeni. Továbbá az óvatosság azt diktálta, hogy három fontos megszorítást tartsunk szem előtt: korlátozni kellett a vizsgálat és az eljárások okozta társadalmi felfordulás mértékét, időbeli határt kellett szabni a perek megindításának, végül korlátozni kellett azok körét, akiket bűncselekményért felelősségre lehet vonni. Ezért tettünk különbséget a választási kampány során is azok között, akik kitervelték az akciókat, és utasították az állam elnyomó apparátusait, akik a parancsok végrehajtása során túlkapásokat követtek el, illetve azok között, akiknek a tévedés és a kényszer légkörében volt döntéshozói hatalmuk, de csupán a kapott parancsok végrehajtására korlátozták magukat.
A diszkrét és hatékony vizsgálat végrehajtása érdekében létrehoztuk az Eltűnt Személyek Nemzeti Bizottságát, amely nagyrészt köztiszteletben álló és politikailag független személyiségekből állt, a kiemelkedő író, Ernesto Sabato vezetésével, aki országunk talán leginkább megbecsült értelmiségije. Eredetileg úgy terveztük, hogy a bizottságban legyenek parlamenti képviselők is, de az ellenzéki pártok, különösen a peronisták, ezt ellenezték.
Közismert, hogy a bizottságban helyet foglaló hazafiak milyen rendkívüli munkát végeztek. Tanúk ezreit kérdezték ki, és az ország minden részébe ellátogattak. Az elkészült jelentést, amely „Soha többé” címen került nyilvánosságra, számos nyelvre lefordították, és jelentős nemzetközi hatást ért el. A bizottság munkája cáfolhatatlanul tanúsítja a lezajlott tragédia nagyságát, és egyben hozzájárult ahhoz, hogy a feltörő feszültségeket a jog keretein belül lehessen kezelni.
A büntetés elvei
A múlt bűneivel kapcsolatos igazságra és igazságosságra való törekvésünk a következő alapelvekre épült:
1. A 70-es években az Argentínát vérbe borító erőszakot a baloldali terrorizmus kezdeményezte. Ezek a baloldaliak a társadalmi átalakulásról alkotott elitista nézettől vezérelve őrült terveik megvalósítása érdekében a legsúlyosabb bűnök elkövetésétől sem riadtak vissza.
2. A fenyegetés mértékével arányban álló fegyveres harc a baloldali terrorral szemben erkölcsileg és jog szerint igazolható volt; az emberrablás, a kínzás, az önkényes kivégzések azonban nyilvánvalóan nem. A terror módszereinek alkalmazása a terrorral szemben semmiképpen sem elfogadható, mivel végső soron azokat az elveket semmisíti meg, amelyek védelmében fellép.
3. A legkirívóbb jogsértésekben, bármelyik oldalon is követték el azokat, független bíróságnak kell eljárnia, és akiket bűnösnek találnak, azokat meg kell büntetni. Ez segíthet annak bizonyossá tételében, hogy a jövőben semmilyen csoport se hihesse azt, hogy pusztán azért, mert fel van fegyverezve, fölötte áll a törvényeknek, és büntetlenül dönthet polgártársai életéről vagy haláláról.
4. Tudva, hogy az igazságtétel mögött álló egyetlen erő a társadalom morális eltökéltsége, a célt úgy kellett elérni, hogy az ne veszélyeztesse az argentin demokratikus intézmények stabilitását, mivel ezek biztosítják a leghatékonyabban azt, hogy a jövőben hasonló események ne forduljanak elő. Ez vonta maga után, hogy a perek megindításának időbeli határt szabjunk, és korlátozzuk a felelősségre vonható személyek körét.
Ezek után világos, hogy a felelősség megállapítását, valamint a perek beindítására és korlátozására egyszerre irányuló kezdeményezéseinket a leszögezett célkitűzések határozták meg: nevezetesen, hogy úgy előzzük meg a korábbi évtized brutális epizódjainak megismétlődését, hogy ugyanakkor ne sodorjuk veszélybe azoknak az intézményes kereteknek a stabilitását, amelyek a legbiztosabb védelmet nyújtják ezzel a fenyegetéssel szemben.
Érdemes szem előtt tartani, hogy az emberi jogok megsértése által okozott problémák elméletileg csupán három lehetséges módon oldhatók meg:
1. A teljes felejtéssel vagy amnesztiával, vagy pusztán azzal, hogy nem teszünk semmit. Eddig, különösen a latin-amerikai országokban, szinte mindig ezt az utat követték.
2. Minden közreműködő személyt felelősségre vonnak. Erre még soha nem került sor, mivel ez gyakorlatilag és jogilag is lehetetlen.
3. Az emberi jogok paradigmatikus megsértését elítélik egyfelől azzal a céllal, hogy nyilvánvalóvá tegyék: senki nem élvez büntetlenséget, másfelől pedig azzal, hogy megelőzzék az emberi jogok ilyen megsértésének jövőbeli megismétlődését.
A választási ígéreteinkkel teljes összhangban mi ez utóbbi utat követtük. Megerősíthetjük, hogy sehol a világon – sem Amerikában, sem Európában, sem Afrikában – egyetlen ország sem követett hasonlóan elszánt politikát ez ügyben, mint Argentína a kérdéses időszakban.
Azok, akik bírálnak bennünket, mert korlátoztuk a pereket és a felelősök büntetésének mértékét, a teljesen megtorló jellegű büntetés fogalmából indulnak ki. Eszerint erkölcsi kötelezettség minden elkövetett bűnt megtorolni; ha ez elmarad, olyan igazságtalanság történik, amit semmilyen társadalmi haszonnal nem lehet ellensúlyozni.
Ezzel szemben számunkra – akik a büntetés ilyesfajta fogalmát egyfelől racionális szempontból nehezen vélik igazolhatónak, másfelől a társadalmi moralitás alapelveivel összeegyeztethetőnek – a büntetés csak akkor igazolható morálisan, amennyiben hatékonyan előzi meg azt, hogy a társadalom nagyobb kárt szenvedjen.
A józan ész alapján mindkét megközelítés elfogadhatónak látszik: az is, hogy a szándékosan elkövetett bűnökért büntetés jár, és az is, hogy a büntetés társadalmi következményeit is figyelembe kell venni. Értelmetlen lenne büntetést kiszabni, amikor annak következményei nemhogy nem akadályozzák meg a későbbi esetek előfordulását, de nagyobb kárt okoznak, mint amit maga a bűn okozott, vagy a büntetés elmaradása okozna. Azonban igazságtalan lenne büntetést kiszabni pusztán jövőbeli bűnök megelőzése érdekében, ha a büntetés kiszabásakor nem vesszük figyelembe, hogy a rossz tettet elkövető személy érdemel-e büntetést.
Amikor ezeket az általános megfontolásokat Argentína esetére alkalmazzuk, a Punto Final vagy az Obediencia Debida elnevezésű törvények erkölcsi megalapozottságát az fogja eldönteni, hogy társadalmilag hasznosnak bizonyulnak-e.
Nehéz mérlegelni az ilyen politikai intézkedések társadalmi következményeit. A büntetőintézkedések elrettentő hatása a jövőben, a tények bírósági úton történő tisztázása, a múlt atrocitásainak össztársadalmi elítélése, annak tudatosítása, hogy a törvények mindenkire vonatkoznak; mindezek kerülhetnek a mérleg egyik serpenyőjébe.
Az igazságtétel káros hatásai közé tartozik viszont, hogy bizonyos társadalmi csoportokkal – különösen a hadsereggel – szemben tápot ad ellenséges érzületeknek. Ez arra készteti ezeket a csoportokat, hogy elszigeteljék magukat a társadalom többi részétől, ami súlyos fenyegetést jelent a demokratikus rendszer fennmaradására.
A végső mérlegelés alapján elmondható, hogy a büntetés csak az egyik, de nem az egyetlen és nem is a legfontosabb eszköze annak, hogy elősegítsük a kollektív erkölcsi tudat fejlődését.
Az igazság feltárása pártatlan bírósági eljárás során és az ebből következő társadalmi megbélyegzés ugyanolyan jól szolgálja annak tudatosítását, hogy bizonyos magatartásformákat a társadalom nem hajlandó elfogadni, mint a büntetés kiszabása. Természetesen az is szükséges, hogy a büntetőtörvényeket legitimnek tekintsük; a legitimitásnak pedig aligha van más forrása, mint a demokratikus vita és döntéshozatal, amely biztosítja a pártatlanságot, valamint azt, hogy minden versengő érdeket és véleményt korrektül tekintetbe vegyük.
Nincs jobb biztosítéka az emberi jogok védelmének, mint az emberi méltóság tiszteletében gyökerező egyéni és kollektív erkölcsi meggyőződés. Az egyes országok törvényei és a nemzetközi erőfeszítések, különösen ha elősegítik ennek az erkölcsi meggyőződésnek a terjedését, értékes eszközei az emberi jogok védelmének, de nem helyettesíthetik magát az erkölcsi meggyőződést, ami ezeknek a jogoknak a végső biztosítéka.