Konjunktúrája van mostanában Magyarországon a magyar lapoknak. No nem a standokat elárasztó hazai kiadványoknak, hanem sokkal inkább azoknak, melyeket a környező országok magyarlakta területein élő újságírók és szerkesztők készítenek a környező országok magyarlakta területein élő olvasóknak.
Jó egy hónappal ezelőtt, június végén–július legelején három napon át Miskolcon találkoztak Erdély, Kárpátalja és a Felvidék magyar újságjainak képviselői egy regionális sajtókonferencián, hogy megbeszéljék közös gondjaikat, és hogy felhívják az anyaország figyelmét a kisebbségi sajtó helyzetére. Azon a találkozón akkor nyolc romániai, öt szlovákiai, öt ukrajnai és – vendéglátóként – hat kelet-magyarországi szerkesztőség képviselői vettek részt.
Lapozgató ismerkedés
A tanácskozás végén egy Memorandumot is megszövegeztek, mely többek között kimondja:
„A résztvevők kiemelték, hogy mennyire fontos az anyaországi és a határon túli magyar sajtó sokoldalú kapcsolatait szervezetten kiépíteni… igényelték, hogy a határon túli magyarság sajtójának támogatására képes fórumok hozzanak létre egy olyan céget, amely biztosíthatja a kisebbségi magyar sajtó magyarországi importját, terjesztését…
Határozott kérésként merült föl, hogy a magyar Országgyűlés által a határon túli magyar sajtó támogatására elkülönített anyagi eszközök felhasználása a nyilvánosság ellenőrzése mellett, az illető lapok, illetve szakmai szervezetek konzultálása mellett történjen.”
A mostani hétvégére Budapestre pedig elvileg már minden, a környező országokban működő magyar nyelvi szerkesztőséget meghívtak a szervezők. A MÚOSZ és a MÚK elnökeinek egymást váltó protokollköszöntői után Czine Mihály bevezetőjében elmondta: a hatvan határokon túli magyar szerkesztőség jó része élt is a meghívás adta lehetőséggel, hogy bemutassa lapjait a nagyközönségnek, a magyarországi kollégáknak és egymásnak. Főleg és leginkább azonban csak egymásnak, merthogy ezen a szép, meleg nyári szombaton bizony sem az olvasók, sem pedig a hazai kollégák nemigen törték magukat az ismerkedéssel; a hatszázhúsz magyarországi redakció közül mindössze hét küldte el képviselőit az – egyébként valóban meglehetősen „titokban” megszervezett – illusztris eseményre.
A „nagyközönség” pedig leginkább csak a Feneketlen-tó partján sétálgató nyugdíjasokból, néhány érdeklődő szakmabeliből és jó barátból állt, akik szívesen lapoztak bele ugyan egy-egy, általuk már ismert vagy még ismeretlen kiadványba, ám az átlagosan ötvenforintos lapárakat meghallva, vásárlás helyett általában meg is maradtak a lapozgatásnál.
Feneketlen zsebek
Maradt tehát az egymással való ismerkedés, amire a legjobb helyet a napsütötte, forró sátrakon kívül a parkszínpad árnyékos büféje nyújtotta; leginkább tehát csak itt, egy-egy korsó habzó sör mellett panaszolták a kisebbségi lapok készítői egymásnak a mindannyiuk számára oly ismerős nehézségeiket. Ahogy Ágoston Hugó, a Bukarestben megjelenő A Hét című kulturális hetilap főszerkesztő-helyettese – aki a miskolci találkozónak is résztvevője volt – mondta: „Már megint ugyanaz történik, mint mindig; magunk között vagyunk, és sírunk.”
Merthogy sírnivaló persze akad bőven. A Hét például megint több mint két hónapja nem tud bért és honoráriumot fizetni munkatársainak; ami azonban még ennél is nagyobb baj, hogy a Román Kulturális Minisztérium által megnyirbált támogatásból már a nyomdaszámlára sem futja. A lap ezért – az elmúlt fél évben immár másodszor – június végén leállt a megjelenéssel. Most ugyan szereztek némi pénzt, így július végétől ki tudják adni három, már nyomdakész számukat, ám utána újabb kényszerszünet következik. S hogy meddig? Nem tudni. A lap részére érkező adományok, alapítványi pénzek, az innen-onnan kikunyerált támogatások összege ugyanis a minisztérium feneketlen zsebébe vándorol. A lapnak ugyanis nincs önálló bankszámlája, hogy arra gyűjthesse a kizárólag neki szánt segélyösszegeket. Éppen ezért most megpróbálnak – „fedőszervként” – létrehozni egy baráti kört, amely jogi személyként talán nyithat egy önálló folyószámlát.
Kizárólagos megváltók
Gálfalvi György, a marosvásárhelyi irodalmi lap, a Látó főszerkesztő-helyettese más irányban próbálkozik: vállalkozásba kezd. Mint meséli, hosszas utánajárás, könyörgés eredményeképpen sikerült szereznie Magyarországról egy használaton kívüli „elfekvő” nyomdát, amelynek segítségével odahaza részben saját könyveiket állítanák elő (első munkájukat, az Egyed Emese verseit tartalmazó, igazán elegáns kis kötetecskét már el is hozhatta magával a mostani találkozóra), részben pedig bérmunkát végeznének, hogy így keressék meg a lap további kiadásához szükséges pénzt. Így akár azt is gondolhatnánk, hogy minden rendben van, csakhogy amint Gálfalvi mondja, amekkora örömöt szerzett ott, akkora viharokat kavart itt a Magyarországon használaton kívüli nyomda határon túli használatba helyezése. A nyomdát átadó minisztert és államtitkárt ugyanis éppen azok támadták a legélesebben, akik egyébként maguk is a kisebbség sorsának megjavításán fáradoznak. „Mindenki segíteni akar rajtunk – mondja a főszerkesztő-helyettes –, ám azt senki sem szívesen tűri el, hogy valaki más is segítsen. Úgy tűnik, mindenki kizárólagos megváltó akar lenni.”
És folyik tovább a panasz mindenkiből, jött légyen bár Csíkszeredából vagy Nagyváradról, szerkessze bár a komarnói Dunatájat vagy a lendvai Népújságot. A határokon túli lapok között az egyedüli lényeges különbség ugyanis alighanem leginkább csak abban van, amit Ágoston és Gálfalvi közösen így fogalmaz meg: „A Látó a romániai írószövetség lapjaként a szövetségtől, míg A Hét a minisztériumé lévén a minisztériumtól nem kap támogatást…”
- Belföld [6]