Sértett szellemek voltak most az elsőhegedűsök, többek közt e tekintetben is elütöttek az egykor hol történelmi materialista, hol harmadik utas, hol protestáns fundamentalista, hol fajvédő szellemben szónokié ős-szárszóiaktól. Úgy is mondhatnánk: a „nemzethalál” szélsőjobbos víziója, amelynek elhessegetésére a „nemzetmegmaradás” szárszói jelszava irányul, voltaképp a hangadók igencsak fenyegető elföldelését lényegíti át.
Az áldozatok
Pozsgay például fölidézte a ’89-es népszavazás fájó sérelmét, mondván: kirekesztették a népet a köztársaságielnök-választásból. „A nép én vagyok!” – állította ezzel, a Napkirály után szabadon. Miután bekövetkezett a nagy pech, Antall is hátat fordított neki; az így kapott sebet most ekként tárta föl: „Ne forduljon elő még egyszer, ami most fordult elő ebben a három-három és fél esztendőben: hogy a politika boltjánál más a cégér, és mást árulnak benne! (Vastaps.)” Ugyanis, fűzte hozzá, a liberálisoknak kellett volna meghagyni a liberális gazdaságpolitikát. Für Lajos honvédelmi miniszter elértette a cégéres sértést, megsértődött, s otthagyta Szárszót. De amíg ott volt, halhatatlan történészi tannal gazdagította a tábort: Für szerint, ha Trianon nem lett volna, most nem 12,5, hanem 20 millió magyar élhetne a Kárpát-medencében.
Bő három évvel Pozsgay után következett a Csurkáékkal való leszámolás. Lezsák Sándor, aki Fürhöz hasonlóan a centrumot választotta az MDF januári gyűlésén, de a mostani konferenciától Fürrel ellentétben távol tartotta magát, csak üzent Lakitelekről, elítélve a kormány lejáratására irányuló kísérleteket. Ilyen kísérletekben pedig az MDF-szakadárok érdekeltek voltak. A kormány sajtója (Pesti Hírlap, Új Magyarország) igencsak méltatlankodott, amiért megosztják a nemzeti erőket, a liberálisok malmára hajtva a vizet. A szárszói sátor alatt viszont nem kis erők „Csur-ka Pis-ta!” ütemes tapssal kísért kiáltásokkal adtak hálát a robusztus vezérnek, a „Sztá-lin! Rá-ko-si!” ünneplés mintájára. Szakadár harcostársáról, Horváth Lajosról, aki a Magyar Igazság nevű párt ügyeit viszi, bizonnyal hallani fogunk még. Odahaza ólomkatonákat gyűjt, ez a magánszórakozása. Most az ukrán–magyar szerződést kárhoztatva, a keresztényi szolgálatról beszélt kenetteljesen, s evégből Szent Istvánt hozta föl példának, megfeledkezve némi forró ólmokról. Horváth egy „nemzeti minimumra” építő keresztényszociális koalíciót javasolt a szárszóiaknak. Az indítvány azonban hamar feledésbe merült, amiként a Demokrata Koalíció (alias Hazafias Választási Koalíció, alias Hazafias Népfront) javaslata is, amelyben választási szövetség alakításra hívta föl a „nemzeti érzelmű” pártokat.
A magányosok
Hogy miért nem épül egyelőre az úgynevezett „nemzeti minimumra” összehangolt politikai működés, annak egyik oka az, hogy a táborhoz olyan szellemek is csatlakoztak, akik magányosak sértettségükben. Kiss Gy. Csaba, az egyedüli liberális a nemzet testében, még mindig nem tért napirendre az MDF–SZDSZ-paktum fölött, s a nyílt színen mondott le MDF-tagságáról, mondhatnánk, a tábor kezébe téve le azt. Természetes sértettséggel bír Kupa és Andrásfalvy menesztett miniszterek, valamint Pősze Lajos, a Szerencsejáték Rt. menesztett vezérigazgatójának személye. Csoóri magánya bonyolultabb. Igaz, nagy tetszést aratott, amikor félve mondta ki, hogy a liberalizmus kísértete járja be Európát a kommunizmus kísértete helyett, és „puccsot” élt át az ország ’89–90-ben az igazi megtisztulás helyett. Ez azért van, magyarázta, mert a hatalom túl könnyen pottyant az értelmiség ölébe. Csoóri ölébe is, tehetjük hozzá, így szerezhetett elévülhetetlen érdemeket a koalíciós média- és kultúrpolitikában. Viszont szeretne már újból író lenni, de nem lehet. Ezt így fejezte ki: Magyarország kifelé fordult a „puccs” után, nem pedig önmagába. Hiába: a külső és a benső mivolt, az egyén és a nemzet sorsa együtt szokott lélegezni a nemzet írástudóinál.
Hasonló, bár jóval egyszerűbb a képlet a MÚK-os újságíróknál, a Kósa Csaba–Pálfy G.–Murányi hármasnál: sértett fröcsögésük a komcsi médiamonopólium ellen csakis azzal magyarázható, hogy ezerszer tehetségesebbek náluk, akiket a tévéhíradásból kiszorítottak. Murányi László riporter fajvédelemből is kiérdemelte a csillagos ötöst a lelkes közönségtől, amidőn kirohant a képernyőn folyó „éneklő jiddiselés, raccsolás” ellen.
A mérsékeltek
A sértettekkel szemben más körök a mérséklés szándékával érkeztek Szárszóra. Miattuk a „nemzeti minimum” annyira kiüresedett, annyira spiritualizálódott, hogy már emiatt is lehetetlenné vált az aktív koalícióalkotás. Andorka Rudolf, a közgazdasági egyetem rektora szembehelyezkedett a konzervatív népességszabályozókkal, mondván: az adminisztratív abortusztilalmak nem hoznának gyógyírt a nemzet fogyására. A zárónyilatkozatba, a nemzetfogyási passzushoz azért bekerült „az élet feltétlen tiszteletének” félreérthetetlenül konzervatív formulája, de azért aki akarja, könnyen kimagyarázhatja magát. Bihari Mihály politológus, ha virágnyelven is, de volt bátor hangot adni nézetének, miszerint minden állampolgárnak joga van magyarnak vallania magát (tehát a kisebbségbélieknek is). „Értékválasztásunkba beletartozik a magyarság vállalásának szabadsága is” – mondta szó szerint. Taps kísérte szavait, mert a közönség nem értette, mit mondott.
A sértettekétől némiképp eltért a KDNP hozzáállása is. A KDNP – amely két miniszter, Surján és Füzessy képében vonult föl – ki akarta venni a részét a jóból, amit a nemzetmegmaradásért való aggódás hoz a párt konyhájára, de azért a kormányzó partnerrel se akart nagyon szembefordulni. Szó se lehet választási koalícióról – jelentette ki Surján, mihelyt elutazott Szárszóról.
Az MSZP-sek népi szárnya (Szűrös Mátyás, Kósa Ferenc) tényleg mérséklőleg hatott a határok vészjósló kérdésében. Szűrös hosszú köntörfalazás után, de halált megvető bátorsággal hitet tett a határok „átjárhatóságának” elve mellett; a mutatványt a közönség fagyosan fogadta. Viszont Pozsgay NDSZ-elnök e pontnál némiképp kétértelműen szónokolt: „…én is azok közé tartozom, akik vallják, hogy itt minden fantáziálásnál fontosabb a patriotizmus, a nemzeti elkötelezettség, s a nemzet érdeke mindenekelőtt való. Ekképp azt mondom: most, ezekben az órákban, hetekben, hónapokban fog eldőlni a szomszédainkkal való politizálás lehetőségein keresztül, … hogy a szomszéd országok területén élő magyarság túszként vagy pedig alkotó nemzetként, autonómiában élheti-e meg helyzetét.” A megadott rövid terminuson belül vajon mi dől el? Csakis az, hogy a kormány megköti-e az alapszerződést Szlovákiával, vagy feltételeket támasztva halogatja a határok kölcsönös elismerését. Pozsgay kivehetőleg az utóbbi lehetőséget pendítette meg. Szerencsére végül dodonai fordulat („a Kárpát-medencében élő magyarokért vállalt közös felelősség”) került be a zárónyilatkozatba.
A sorskérdések konkretizálása
A zárónyilatkozatot jószerével az egykori pozsgaysta népfrontcsapat (Bihari, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Kósa Ferenc, Pozsgay, Szűrös) fogalmazta meg, Püski Sándor könyvkiadó, a találkozó szervezője közreműködésével. Elismerik az alkotmányos állam kereteit, de elégedetlenek is velük, amennyiben szerintük „folyamatosan és határozottan” fejleszteni kell őket. Nemzeti kerekasztal összehívását javallják, holott már van egy ilyen asztal: a parlament. Ami a nemzetmegmaradást illeti, kilenc kérdést tartanak fontosnak. Úgymint: 1. nemzetfogyás; 2. az említett felelősség a Kárpát-medence magyarjaiért; 3. a magyar termékek támogatása, 4. a tulajdon igazságos és arányos megosztása, széles hazai tulajdonosi réteg kialakulása; 5. a föld ne kerülhessen külföldiek tulajdonába; 6. médiaügy; 7. igazságtétel; 8. idegenrendészet, az egyetlen kérdés, amiben igazodnának „a fejlett európai államok most kialakuló joggyakorlatához” (nyitott kapukat döngetnek); 9. nemzeti érdek, amely előbbrevaló a pártok, politikai csoportok érdekeinél.
Ezek volnának tehát a mai idők nemzeti sorskérdései: az aktuális jobbos tanok gyűjteménye, egy kis múltba révedezéssel és bűnbakkereséssel keverve. A komcsikon kívül ott sorakoznak a többi nemzetveszélyeztetők: a külföldiek, a haszonlesők.
A 9. számú sorskérdés negatív önmeghatározás formájában is hangot kapott a találkozón: mi nem politizálunk (értsd: nem pártokban politizálunk). Az igazi választóvonalak nem a jobb- és a baloldal között húzódnak, hanem a nemzeti alapállásúak és a kozmopoliták-liberálisok között. Hogy kik azok, akik nem a nemzet érdekeit nézik, vagyis kik a kozmopoliták, liberálisok, annak megállapítása a „nemzetiek” tiszte. Következésképp a nemzet a „nemzetieké”. A szillogizmus valahonnan ismerős.
Az úgynevezett népi mozgalom elvesztette tisztességét: már nem tud mit mondani a népnek. Kár. Mert a mozgalom visszamenőleg is elveszítheti hitelét.
- Belföld [6]