Előre kell bocsátanom, hogy amit mondok, azt nem mint „hivatalos személy” mondom, az a személyes véleményem. Vajon jó-e az embereknek, ha van egy olyan „népi kultúra” a hátuk mögött, amihez ragaszkodnak, ez hogyan befolyásolja viselkedésüket, beilleszkedésüket a társadalomba, mennyiben akadályozza vagy éppen segíti elő, hogy a világgal összhangban leélt, tartalmas életünk legyen.
Ha én történetileg próbálok korábbi válaszokat fölvázolni, akkor azzal kezdhetem, egyáltalán jó volt-e a parasztembereknek, hogy volt népi kultúrájuk. Sok korai megfigyelőnek az volt a véleménye, hogy nem volt jó. Szerintük a paraszti műveltség, a népi kultúra a parasztembereket sok szükségtelen kiadásba verte, és irracionális viselkedésmintákat adott nekik. Hogy ne menjek távolabb, Tessedik Sámuelnek, aki pedig szívvel-lélekkel fölemelni kívánta a magyar falusi népet, és korai javasolója volt a jobbágyrendszer eltörlésének is, az volt a véleménye, hogy ha a lakodalmas nép egy napnál tovább táncol, énekel, az uradalmi hajdúk vigyék kényszermunkára, útjavításra őket, mert az ésszerűtlen mulatozásból ennyi elég a parasztembereknek.
Ez a szigorú ítélet az elitkultúrában nagyon nemes eszmerendszerekhez kapcsolódik. A népet boldogítani kívánó felvilágosodott filozófusoknak sokszor támadtak hasonló gondolatai, kísérleteket is tettek megvalósításukra például a francia forradalomban. Az októberi forradalom is azt a programot hirdette meg, hogy a folklórt ki kell küszöbölni mint a feudális korszak maradványát. A Nagy Szovjet Enciklopédia legkorábbi kiadásában azt lehet olvasni, hogy a májusfaállítás elmaradott, ódivatú, káros szokás, melynek következtében számos fiatal fát kitördelnek, amelyek pedig megnőve szerszámfává, épületfává, legrosszabb esetben tűzifává lehettek volna. Ez az elítélés teljesen összhangban van egyébként Tessedik gondolatmenetével. Utalhatunk még vallási reformerek, puritán mozgalmak századokig visszanyúló erőfeszítéseire a népi kultúra megrendszabályozására.
De vajon azok a politikai döntések, amelyek mintegy kötelezően bevezetni, általánosítani akarták a népi kultúrát, azok mit értek el, előbbre vitték-e a világot? Ha a Szovjetunió példájánál maradunk, ott 1935-ben az írókongresszuson hangzott el Gorkijnak az a beszéde, amelyik az emberi alkotókészség legmagasabb rendű megnyilvánulásának minősítette a népművészetet, a folklórt. Ez volt az a beszéd, amelynek a nyomában, részben a folklórnak, részben általában a népművészetnek állami, mintegy a szocialista politikai programot szimbolizáló kötelező használata megkezdődött. Ennek a kulturális politikának az eredményét, azt hiszem, most itt nem kell részleteznem. Ugyanebben a korban egy másik állam szintén a népművészetnek, a folklórnak a nemzeti kulturális identitás alapjaként való kultiválását propagálta, ez volt a hitleri Németország. Német etnográfus kollégáink úgy vélik, hogy a XIX. század első felébe visszanyúló népikultúra-ápoló mozgalom már „megvetette azt az ágyat”, amibe a nácizmusnak csak bele kellett feküdnie. Más elemzők, például George Mosse, aki Amerikában a fasizmus felé vivő német kulturális alakulás vezető szakértője, tartózkodóbbak. A harmadik birodalom intellektuális gyökereiről írott, 1964-ben megjelent könyvében még a „népi gondolatot”, a völkisch gondolatot emelte ki, mint fő áramlatot. Ugyanennek a könyvnek az 1981-es kiadása elé új bevezetőt írt, amelyben ezt mondja: „egyes olvasókban ez a könyv azt a benyomást keltette, hogy a népi (völkisch) gondolat szükségszerűen a nemzetiszocializmushoz kellett vezessen. De nekem nem ez a véleményem. Tovább vegetálhatott volna a történelem peremén a népi mozgalom, vagy hatalomra juthatott volna valamely más nacionalista mozgalom által, de nem kellett szükségszerűen kiváltania a náci fordulatot.” A hitleri birodalom ideológiájában – mondja – ha újraírná könyvét, nagyobb szerepet adna a technika tiszteletének, másfelől a férfiak közötti szövetsége mitologikus képzeteinek.
Azt hiszem, hogy ez a korszak, a második világháború előtti-alatti évtizedek nagyon fontosak abból a szempontból is, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a népi kultúrához való viszonyt. Azok a hatásos, erőteljes képek, amiket a népi mozgalom (de „urbánus” művészek is) a két világháború között és a második világháború alatt megfogalmaztak, a közgondolkodásban ma is jelentős szerepet játszanak. Egyeseket ma is megbotránkoztat a népi kultúra egykori náci, illetve szovjet kultusza, mintha ezek magát a „népi kulturális hagyományt” diszkreditálták volna. Tanulságos megnézni, mi volt ebben a korszakban másutt Európában. Általában mindenütt korjelenség a „népi kultúra” kiemelt kulturális szerepe.
A szociáldemokrata kormányzat alatt Svédországban, ahol az elemi és középiskolában megszűnt a svéd történelem tanítása, (!) mert el akarták kerülni, hogy nacionalista polgárokat neveljenek, a népi kultúrának, éppen a közösségi jelleg hangsúlyozása miatt, ebben az időben hatalmas társadalmi jelentőséget tulajdonítanak. Svájcban néprajzi múzeumokat, tanszéket létesítenek, és épp a második világháború alatt megszervezik a svájci népi építészet emlékeinek a fölmérését. Franciaországban a népfrontnak, tehát a baloldalnak a második világháború előtti utolsó nagyobb előretörése hozza létre 1937-ben a Musée des Arts et Traditions Populaires-t; egyes értékelők szerint a népfrontnak kulturális területen ez volt szinte a legnagyobb teljesítménye. Egyúttal azonban azt is megállapítják, hogy a népi kultúrának ez a glorifikálása zökkenő nélkül ment át a vichyi kormány nácikkal kollaboráló kulturális politikájába. A történeti elemzés rámutat, hogy a népfront azt a nagy hibát követte el, hogy a népi kultúrát egy közös, valamennyi franciát egybefoglaló kulturális identitás alapjának tekintette. Ezt át tudta venni Vichy is. Ezzel szemben csak a tudósoknak egy kis csoportja képviselt pluralista, nyitott kultúrafelfogást. E szerint van egy sok rétegből összetett francia kulturális örökség, amelyhez minden évtized és minden nemzedék újabb rétegeket ad hozzá, és ennek egy része a népi kulturális örökség. Ebben az időben egyébként Franciaországban már nem volt vita, hogy a népi kulturális örökségbe bele kell érteni a városi köznépnek a teljesítményeit éppúgy, mint a falusiakét. George Henri Riviére, aki a Musée des Arts et Traditions Populaires igazgatója volt (pályáját avantgárd művészként és dzsesszzeneszerzőként kezdte) képviselt egy ilyen nyitott, nem kirekesztő, a falusi művészet iránt is érzékeny népikultúra-modellt.
Hol van tehát a határvonal? Ha elképzeljük a II. világháborúban harcban álló feleket, azokat, akik a demokráciáért harcolnak, a szocializmusért harcolnak, vagy a nemzetiszocialista új Európáért harcolnak, vagy megpróbálnak mint semlegesek félrehúzódni, mindegyiknek a háta mögött a saját népi kultúráját (is) sugárzó kulturális gépezeteket és politikákat látunk. A „felszabadító” és a „másokat alávető agresszív” népikultúra-felfogások közt lényeges választóvonal – talán – azok közt van, akik szerint a „népi kultúra” az egész társadalomra jellemző vagy az egész társadalomra jellemzővé tenni kívánt közös „kulturális lényeget” fejez ki, illetve azok közt, akik a népi kultúrát egy multikulturális pluralista felfogáson belül helyezik el, amely eszerint nem zár ki olyanokat, akik a hagyománynak erre az ágára nem esküsznek föl. A két „népi kultúra”-felfogás közt a határ nem éles, történtek átállások és átsodródások (mint a francia példa is mutatja).
Milyen társadalmi állásfoglalásokat fejezhet ki szimbolikusan a „népi kultúra” ápolása, kedvelése?
Az egyik a viszony a parasztsághoz, a köznéphez. Amikor fölfedezték a népi kultúrát, a parasztok körében fedezték fel, s ez egy demokratikus gesztus volt. Ez a kép szélesedett ki a városi köznép és a munkásság köznapi műveltségének beiktatásával. Az elitkultúrával és a „hivatalos” kultúrával szemben a „népi kultúra” Európában sokfelé a regionalizmus kifejezője. Például Franciaországban, ha már ezt a példát idéztük, a provance-iak, bretonok kulturális függetlenedési törekvései hozták létre az első néprajzi mozgalmakat. Ezt a jelenséget itthon kevésbé szoktuk számba venni, de például Erdély vagy a moldvai magyarok megjelenítése a köztudatban messzemenően a helyi népi kultúrához kötődik.
A népi kultúrára való hivatkozás végül kapcsolódik a nemzetfölfogáshoz. Itt megvan a lehetősége az „esszencialista” (Clifford Geertz kifejezése) felfogásnak, mely egyetlen közös „kulturális lényeget” ismer el, ennek részéül tekinti a „népi kultúrát”, ehhez kíván csatlakozást, alkalmazkodást a társadalom minden tagjától. Egy ilyen nemzetfelfogásból levezethető antimodernizmus, nosztalgikus múlthoz fordulás xenofóbia, nacionalizmus is.
De nemcsak ez a nemzetfelfogás lehetséges, és a „népi kultúra” kedvelése, ápolása sem kapcsolódik szükségszerűen nemzeti „esszencializmushoz”. A nemzetről, nemzeti kultúráról szerte a világon, itthon is létezik sok nyitott, pluralista, multikulturális elképzelés, mely helyet ad a „népi kultúra” (különböző módon megkonstruált) hagyományainak, más kulturális örökségek, szerzemények, hagyományok közt. Tudni kell, hogy voltaképp minden embernek többszörös identitása van, és ezekhez többféle kulturális örökséget vallhat magáénak. Az elmúlt évtizedekben az egyes emberek kulturális horizontja hallatlan mértékben kibővült, ahogy a médiumok és a műholdak, de a szaporodó utazások is megismertetik a világ különböző részeit. Ardjun Appadurai antropológus beszél a „képzeletkultúra” hallatlanul megnőtt szerepéről az emberek életvitelében szerte a világon. Voltaképp ebben a térben-időben rendkívül kibővült, és épp ennek következtében már a széttöredezés veszélyének kitett kulturális horizontban helyezheti el ki-ki saját képét a „népi kultúráról”.
Végeredményben milyen pozitív potenciál lehet a mai ember számára a népi kultúrában. Szerintem ilyen potenciál van. Nem a nemzetről akarnak beszélni, mert ahhoz rengeteg fogalmi tisztázás és pontosítás kellene. Talán nem is kell a nemzet fogalmához folyamodni, hogy a „népi kultúra” össztársadalmi hasznáról beszéljünk. Edward Shils már klasszikusnak számító angol–amerikai szociológus egy-egy társadalomról beszél, mint pl. az angolról, magyarról. Nem írja le, hogy nemzet, és ezzel zárójelbe teszi, elkerüli azokat a problémákat, melyek a nemzetléttel függenek össze. Norbert Elias viszont azt mondja, hogy korunkban az emberiség „túlélési egységeit” ezek a (nemzet, ország nagyságú) társadalmak jelentik. Korábban egy törzs reprodukálni tudta magát, manapság egy olyan kultúra és társadalom, mint az észt, a francia, az angol vagy a magyar, kisebb egységben nem tudná reprodukálni magát, nem tudna egyetemeket, közigazgatást, termelő szervezeteket és művészeti folyóiratokat fenntartani.
Egy-egy ilyen népességben, társadalomban – függetlenül attól, hogy nemzetnek akarjuk tekinteni vagy sem – az emberek közötti interakció folyamatosságának biztosítására szükséges bizonyos mértékű egyetértés, konszenzus. El kell dönteni például, hogy mikor az emberek igenlőleg akarnak a fejükkel jelet adni, akkor bólintani fognak, vagy pedig keresztben megrázzák a fejüket (mert hiszen vannak olyan társadalmak, ahol az igenlés jele a nálunk nemnek megfelelő fejmozgás). Hallatlanul széles a gesztusoknak, mindennapos jelzéseknek, viselkedésmintáknak az a köre, melyben – szubkultúrák, rétegek, kulturális tömbök különbözőségei ellenére – egy-egy kortárs társadalomban konszenzus jön létre, a nemzetre való minden politikai-ideológiai utalás nélkül.
Egy-egy „társadalom” „magasabb” kulturális örökségében is szükséges, meg is vannak a közös, nem vitatott, mintegy adottságnak tekintett részek: nemzeti tájak, városok és épületek, maga a nyelv, a történelem, az irodalom főbb vonatkozási pontjai. Amikor Pető Iván Szatmárcsekén Kölcseyre hivatkozott, gondolom, egy ilyen vitákon felül álló közös vonatkozási pontot választott. Kölcsey gondolatait a népi kultúráról szintén nincs oka senkinek ellenkezéssel olvasni manapság sem. Mai nyelvre lefordítva: itt van a lehetősége annak, hogy – mint sok európai államban – a népi kultúra besorolódjék a vitákat nem kavaró természetes „kulturális adottságok” közé (melyek megkönnyítik a társadalom funkcionálását és az óhatatlanul szükséges minimális kohézió létrejöttét). 1981-ben, amikor Franciaországban szocialista kormány lépett hatalomra, igaz, korábbi kezdeményezések alapján állami szervet hoztak létre a „nemzeti kulturális örökséggel való gazdálkodásra”, és ebben egy különbizottságot a népi kultúra örökségével való gazdálkodásra. Ennek elnöke Marc Angé lett, École des Hautes Études en Sciences Sociales elnöke, antropológusprofesszor. Székfoglalójában leszögezte, hogy amikor a francia állam a népi kulturális örökséggel törődik, ezt nyitott kulturális pluralizmus alapján teszi. De hozzátette, hogy ő kétféle pluralizmust különböztet meg. Az egyik egy „önérzetes pluralizmus”, egy olyan társadalom pluralizmusa, amelyik szilárd kulturális hagyomány és öntudat alapján nyílik ki, és jó szívvel fogadja be a kulturális hatásokat, a hozzá beköltöző idegeneket stb. Van azonban „negatív pluralizmus” is, azoknak a népeknek a pluralizmusa, akiknek gyarmati körülmények közt a kulturális „alaptőkéjét” szétverték-szétszórták, megcsonkították, és most alig irányítható külső hatásokból alakul szedett-vedett plurális kultúrájuk. Én ilyen negatív pluralizmust 1990-ben, a volt Szovjetunióban a Hanti-Manszi Autonóm Területen láttam, ahol az olajkitermelés következtében iparivá lett tájon, a beköltöző idegenek sokszoros, százszoros számbeli fölénye mellett az őslakosoknak – hagyományos életformájuk megszakítása után – az említett „szomorú pluralizmusban” gyakran személyes fizikai létük megőrzése sem sikerül.
Mindebből azt szeretném végül leszűrni, hogy a népi kultúrának Magyarországon abban a kulturális alapozásban lehet szerepe, kellene, hogy szerepe legyen, ami a jókedvű nyitottság pluralizmusát lehetővé teszi. És ebben a vonatkozásban engem egy kicsit zavart, hogy itt voltaképp most az egész ülésszak messzemenően csak arról a határról beszél, amely a különböző hazai népikultúra felfogásokat elválasztja, a népihez hasonló kulturális spontán alkotó folyamatokat mutat ki a társadalom többi, városi csoportjában, de voltaképp azzal nem foglalkozik, hogy egy ideálisnak elképzelt kulturális pluralizmusban hogyan is lehet elhelyezni azt a „klasszikus” népi kultúrát, aminek képet mondjuk Petőfitől kezdve Bartókig, Nagy Lászlóig sokan szerkesztették, fogalmazták. De túlbeszéltem az időt, köszönöm a figyelmüket.
- Múltunk jövője [5]