– utalt a zuhogó esőre – az állítólag Konrád Györgytől származó – idézettel Farkasházy Tivadar a Vérmezőn, a Demokratikus Charta által szervezett búcsúztatás kezdetén. Mint Konrád György később elmondta, a magyar társadalomnak itt nyílt először alkalma arra, hogy szabadon, méltósággal búcsúzzon el az 1920–1944 közötti, Horthy-rendszer néven ismert időszaktól. Mert a Horthy-rendszer maga véget ért ugyan, de szellemisége, módszerei tovább élnek a mai politikában, a mindennapokban. Ideje hát kimondani, hogy nem tekintjük a Horthy-rendszert a demokratikus jogállam politikai elődjének, és nem kívánunk annak politikai hagyományaiból meríteni.
Ami az esernyőt illeti, Farkasházynak (vagy Konrádnak) messzemenően igaza volt; a Charta sokat próbált esernyője ismét bizonyított: a közönség végig a helyén maradt a Horthy Miklós újratemetésének előestéjére szervezett műsor ideje alatt, pedig a beígért „zenés-táncos” produkciók helyett csak a hangszereknél sokkal strapabíróbb színészek és énekesek számait hallhatta, láthatta. Azt is csak időnként, mivel az eső olykor úgy nekieredt, hogy dobolásával még az egyébként kibírhatatlanul dübörgő hangszórókat is elnyomta.
„Azért tűntem el egy időre, hogy megkérdezzem a történészeket, mikor volt utoljára ennyi ember együtt ilyen nagy esőben. Azt felelték, hogy 1848. március 15-én” – lelkesítette az egybegyűlteket Farkasházy Tivadar. A helyzet hasonlóságának ellenére a forradalmi hangulat csak néhány embert kerített hatalmába, azokat is csak akkor, amikor néhány zajongó skinhead az éppen színpadon lévő cigány énekegyüttest igyekezett túlkiabálni. Ám ez a szórvány forradalmiság is hamarosan alábbhagyott, miután a szervezők „eltanácsolták” e látogatókat. (Ezt a jelenetet tálalták a Tv-híradó szerkesztői a nézők elé, mint a Charta-brutalitás egyik megnyilvánulását.)
Maga a műsor a Horthy-korszakban élt írók, költők, jelesül a népi írók, továbbá az országot elhagyni kényszerülő művészek (Bartók Béla például) alkotásaiból, korabeli iskolai dolgozatokból és újságcikkekből vett idézetekből, tanulmányrészletekből állt. Ne az utókor beszéljen e korszakról, hanem azok, akik benne éltek – ez volt a rendező, Jancsó Miklós törekvése. Kovács Imre, Szabó Zoltán, Sinka István írásai az akkori mezőgazdasági cselédség és a munkásság elképesztő nyomoráról szóltak. Szót kapott Németh László is, aki az (akkori) szárszói előadásában császár nélküli Habsburg-restaurációként jellemezte e korszakot. Követhettük gróf Teleki Pál okfejtését, aki szerint a zsidótörvények hatályba léptetése csupán a nem zsidó társadalom szükséges védekezése volt a zsidó dominancia ellen. Koltai Róbert egy 1944-es győri újságból olvasott fel cikket, aminek szerzője azt a kérdést próbálta eldönteni, vajon zsidó, vagy nem zsidó madár-e a liba? Erdélyi József verse, a Lovaspóló a Vérmezőn ma is elemi erővel érzékeltette a szegényparaszt osztálygyűlöletét az úri renddel szemben. Elhangzott József Attila Hazám című „örökzöldje” is. A műsor hallatán talán csak az érezhetett némi csalódást, aki régebben is hallotta már ugyanezeket – mondjuk egy diósgyőri úttörőnyakkendős nagygyűlésen – a Jancsó–Hernádi páros rendezésében. (Az sem segített sokat, hogy az egyik dalban például a „forradalmi eső”-t – talán erre az alkalomra? –„csendes, szép eső”-nek keresztelték át.) Ám a történelem – a diósgyőri nagygyűlés tekintetében legalábbis – ismét csak a művészet nyomában kullogott: a Horthy-rendszer elítélése, ami a hetvenes évek végén a legtöbb ember szemében elképesztő anakronizmusnak tűnt, mára visszanyerte aktualitását.
Hogy miért kellett megrendezni ezt a rendszertemetést, arra talán Mészöly Miklós utalt legpontosabban a műsor végén tartott rövid beszédében. Sajnálom a Horthy-családot – kezdte –, mert megfosztották őket a családi temetés bensőségességétől. Mert a temetés erkölcsi tett, és nem lenne szabad, hogy politikai aktussá váljon. Ám az újratemetés ürügyén most a Horthy-rendszer politikai átértékelése zajlik – utalt a másnapi temetés állami jellegére Mészöly. Pedig – mint mondta – az átértékelés hiábavaló: a máriás zászlót „átvasalni lehet, kimosni nem”.
A másfél órás „rendszertemetés” végeztével, a „Ha én zászló volnék” elhangzása után az eső is elállt. De jóval később, a távoli kerületekben is jó eséllyel lehetett egy-egy bőrig ázott ember láttán tippelni: biztosan ott volt a Vérmezőn!
- Belföld [6]