Skip to main content

Posztnagybánya

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kenderesi búcsúk

„Valami eszme kell nekik…”


Gyúró: Nemrégen kerültem Kenderesre, és igen furcsának találtam, hogy például a katolikus templom oltárképén Horthyné van megfestve, és még mai napig is rajta van.

Schirilla: Horthy rezidenciája volt. Horthy ágyában aludtam Kenderesen.

Gyúró: Horthy faluja. Hát talán az, hogy sehol az országban nincs annyi Miklós, mint Kenderesen.

Schirilla: Ez azért, mert mit tudom én, valami eszme kell nekik, vagy nem tudom én…









Vitéz nagybányai Horthy Miklós temetése szeptember 4-én ugyancsak tragikomikus reminiszcenciákat ébreszthetett az elfogulatlan nézőben. A Népszava tudósítója egyenesen naftalinszagos panoptikumról írt. A hasonlat azonban sántít, a figurák nagyon is éltek, igaz, régi gúnyából sem volt hiány.

Tömény

A hírlapírók egymás és saját maguk sorsát nehezítve hetek óta foglalkoznak a kormányzóval, a temetéssel, annak politikai üzenetével: mára már szinte nincs megíratlan részlet, esemény és gondolat. Mindent tudunk, amit tudhatunk, Purgly Magdolna megejtő szépségéről, a kenderesi jótéteményekről, a „Legfőbb Hadúr” Egon Ervin Kisch által „legcsodálatosabbnak” nevezett tetoválásáról, a tengerész fütty-sípjelek fontosságáról, Prinz Eugenról, a vitézi rendről, Dávidházy András kapitányról, az admirális butaságáról és nagy műveltségéről, gyávaságáról és bátorságáról, háborús bűneiről és hazafiságáról. Ki-ki ízlése, politikai és érzelmi beállítottsága, józansága, áldozatai szerint válogathat. Ahogy Katona Tamás nyilatkozta a Guardiannak: „A zsidóknak minden joguk megvan arra, hogy tiltakozzanak, nekünk pedig, hogy elmenjünk Kenderesre.” Tömény demokrácia.

Tömjén

Ifjú nemzeti érzelmű futballszurkoló legyen a talpán, aki el tudta dönteni, hogy a tévében az UTE–Kispest meccset, vagy az „egész Magyarországot lázban tartó kegyeleti aktust” nézze. Az idősebb nemzeti érzelmű futballszurkoló járatosabb lévén a történelemben tudhatta, hogy a rangadót öt-hat éve még Dózsa–Honvédnak nevezték, tehát a két letagadhatatlanul pártállami múltú csapat küzdelme helyett inkább a parentációt választotta. Azt ugyanis öt-hat éve még „el sem lehetett képzelni” – állapította meg Kónya Imre a Pesti Hírlapban (a rövid interjúban a frakcióvezető mondatai közül ez az egyetlen, amivel egyet tudunk érteni).

Egyébként is ott van vasárnap este a Góól!, amely akárhány szemszögből is mutatja a meccset, mégis egy mérkőzést látunk, nem úgy mint a televíziós politikai hír- és magazinműsorokban (l. pl. A Hét objektív tájékoztatását a Horthy-temetés „esőnapjáról”).

És az idősebb nemzeti érzelmű szurkoló nem is csalatkozott, volt minden: díszmagyar, kacagány, atilla (itt gratulálok a nyelvújító Lezsák Sándornak önkitüntetéséhez), gyöngyös bokréta, árvalányhaj, cifraszűr, második világháborús uniformis, szőrcsuha, palást, kardok, szablyák, sujtások, paszományok, forgók, darutoll, kakastoll, umbók, kitüntetések, érdem- és rendjelek; szóval tekintet nélkül mindenkit könnyű volt azonosítani, rend volt, tekintélyes és tekintetes rend. És volt tömjén is; Boross Péter minisztertársait (tán mert most magánemberek) otthagyva ösztönösen is a püspöki karhoz ült.

Kömény

Voltak beszédek is, amit a gyászoló gyülekezet tapssal jutalmazott (ez mindenképp „modern” vonása a szertartásnak). Hallhattunk arról, hogy a Tanácsköztársaság felelős Trianonért (igaz, a kommün önerőből, egyedüliként szerzett vissza fegyverrel megszállt területeket); a Horthy család kenderesi jótékony fejlesztéseiről (igaz, hogy az utak, a posta, a villany állami pénzből létesültek, és szomorú módon a többi hasonló nagyságú falvak többségében ebben az időben, ezekről még szó sem eshetett; de ma úgy tűnik, ami a kommunistáknál kiskirályság [l. Puja Frigyes], az a kormányzónál lokálpatriotizmus); a vita kábítószernél veszélyesebb voltáról (igaz-igaz, a köményes káposzta puffaszt).

Ifjabb Horthy István kapta a legnagyobb tapsot, pedig nyugatias értékekről beszélt: demokrácia, stabilitás, vállalkozói szellem, becsület (megbízhatóság). „A két világháború közti időszak megoldásai a mai Magyarországon már nem időszerűek. A világ teljesen megváltozott, ma nincsenek közelünkben megtébolyodott birodalmak. Hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és hadseregektől, mint minőségtől és a piacokat összekötő elektronikus főútvonalakhoz való kapcsolattól.” Ki tudja, talán tényleg meghallották, mit mond ifj. Horthy István, és nemcsak az unokának tapsoltak. És ha már meghallották, meg is szívlelik a miniszter és a képviselő urak és hölgyek. Talán még a miniszterelnök koszorúját elhelyező feleség és fiú is beszámol a férjnek, illetve apának, minek és kinek volt a legnagyobb sikere.

Kemény legény

Aztán a kriptában végre magára maradt a gyászoló család és a tengerészek, csak Bőzsöny Ferenc és a tévékamerák láthatták a végső pillanatokat, amikor a koporsók és az urna a végakaratnak megfelelő helyükre kerültek. A Szózat éneklése, majd a programon kívüli Székely Himnusz zárta a központi ünnepet.

Végre valahára a Schirilla-kocsma is kinyithatott az egész napos szesztilalom után. A neves atléta is posztbicsérdista, az, aki a kormányzó mellett híressé tette Kenderest. Hosszú távú futásai, úszásai sorába beiktatta 1970-ben a felszabadulási Moszkva–Budapest távot, ennek egyéves évfordulójára pedig elfutott és megpihent Kenderesen is, ahol óriási ünnepséggel fogadták, sőt a lelkes falusiak a helyi kocsmát is róla akarták elnevezni. A Vendéglátóipari Vállalat a személyi kultusztól tartva inkább Sportnak keresztelte el a derék műintézményt (a makacs népnyelv azóta is schirillázza). Gazdag Gyula dokumentumfilmjében elhangzik az akkori tanácselnök verse saját tolmácsolásában (lám, hogy változnak az idők, a benzinkút-tulajdonos polgármester 1993-ban már Senecát idézte!):

Egyszerű szavakkal nehéz kifejezni,
Szeretnélek itt most szívből köszönteni.
Az épület kész van, s vendéglátó terme
Sportkedvelő ország magyaros étterme.
A vezetőség beteljesült vágya,
Felépült a bisztró, a szövetkezet háza.
Frissítővel szolgál fáradt utazóknak,
Külföldi vendégeknek s belföldi magyaroknak.
Kenderes községünk apraja és nagyja
Örömmel üdvözöl, majd mint vendéglátó gazda.
Ünnepnap ez nekünk, hogy itt vagy közöttünk,
Hosszú futásodra mindig számítunk.
Egy évvel ezelőtt láttuk a lábaid,
Mely messzi útra, dicsőségre vitt.
Négyes útvonal lett az összekötő híd,
Budapest és Moszkva barátsága vitt.
Vállaltad az utat mindnyájunk helyett,
Azért fogadtuk be, Schirilla a neved.
E találkozásnak szívből örülünk,
Lábaid nyomába mi is léphetünk.

Sírversünk kenderesi modorban:

Ünnepnap ez nekik, hogy itt vagy közöttük
Hosszú nyugvásodra majd mi is számítünk.




















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon