Vitéz nagybányai Horthy Miklós temetése szeptember 4-én ugyancsak tragikomikus reminiszcenciákat ébreszthetett az elfogulatlan nézőben. A Népszava tudósítója egyenesen naftalinszagos panoptikumról írt. A hasonlat azonban sántít, a figurák nagyon is éltek, igaz, régi gúnyából sem volt hiány.
Tömény
A hírlapírók egymás és saját maguk sorsát nehezítve hetek óta foglalkoznak a kormányzóval, a temetéssel, annak politikai üzenetével: mára már szinte nincs megíratlan részlet, esemény és gondolat. Mindent tudunk, amit tudhatunk, Purgly Magdolna megejtő szépségéről, a kenderesi jótéteményekről, a „Legfőbb Hadúr” Egon Ervin Kisch által „legcsodálatosabbnak” nevezett tetoválásáról, a tengerész fütty-sípjelek fontosságáról, Prinz Eugenról, a vitézi rendről, Dávidházy András kapitányról, az admirális butaságáról és nagy műveltségéről, gyávaságáról és bátorságáról, háborús bűneiről és hazafiságáról. Ki-ki ízlése, politikai és érzelmi beállítottsága, józansága, áldozatai szerint válogathat. Ahogy Katona Tamás nyilatkozta a Guardiannak: „A zsidóknak minden joguk megvan arra, hogy tiltakozzanak, nekünk pedig, hogy elmenjünk Kenderesre.” Tömény demokrácia.
Tömjén
Ifjú nemzeti érzelmű futballszurkoló legyen a talpán, aki el tudta dönteni, hogy a tévében az UTE–Kispest meccset, vagy az „egész Magyarországot lázban tartó kegyeleti aktust” nézze. Az idősebb nemzeti érzelmű futballszurkoló járatosabb lévén a történelemben tudhatta, hogy a rangadót öt-hat éve még Dózsa–Honvédnak nevezték, tehát a két letagadhatatlanul pártállami múltú csapat küzdelme helyett inkább a parentációt választotta. Azt ugyanis öt-hat éve még „el sem lehetett képzelni” – állapította meg Kónya Imre a Pesti Hírlapban (a rövid interjúban a frakcióvezető mondatai közül ez az egyetlen, amivel egyet tudunk érteni).
Egyébként is ott van vasárnap este a Góól!, amely akárhány szemszögből is mutatja a meccset, mégis egy mérkőzést látunk, nem úgy mint a televíziós politikai hír- és magazinműsorokban (l. pl. A Hét objektív tájékoztatását a Horthy-temetés „esőnapjáról”).
És az idősebb nemzeti érzelmű szurkoló nem is csalatkozott, volt minden: díszmagyar, kacagány, atilla (itt gratulálok a nyelvújító Lezsák Sándornak önkitüntetéséhez), gyöngyös bokréta, árvalányhaj, cifraszűr, második világháborús uniformis, szőrcsuha, palást, kardok, szablyák, sujtások, paszományok, forgók, darutoll, kakastoll, umbók, kitüntetések, érdem- és rendjelek; szóval tekintet nélkül mindenkit könnyű volt azonosítani, rend volt, tekintélyes és tekintetes rend. És volt tömjén is; Boross Péter minisztertársait (tán mert most magánemberek) otthagyva ösztönösen is a püspöki karhoz ült.
Kömény
Voltak beszédek is, amit a gyászoló gyülekezet tapssal jutalmazott (ez mindenképp „modern” vonása a szertartásnak). Hallhattunk arról, hogy a Tanácsköztársaság felelős Trianonért (igaz, a kommün önerőből, egyedüliként szerzett vissza fegyverrel megszállt területeket); a Horthy család kenderesi jótékony fejlesztéseiről (igaz, hogy az utak, a posta, a villany állami pénzből létesültek, és szomorú módon a többi hasonló nagyságú falvak többségében ebben az időben, ezekről még szó sem eshetett; de ma úgy tűnik, ami a kommunistáknál kiskirályság [l. Puja Frigyes], az a kormányzónál lokálpatriotizmus); a vita kábítószernél veszélyesebb voltáról (igaz-igaz, a köményes káposzta puffaszt).
Ifjabb Horthy István kapta a legnagyobb tapsot, pedig nyugatias értékekről beszélt: demokrácia, stabilitás, vállalkozói szellem, becsület (megbízhatóság). „A két világháború közti időszak megoldásai a mai Magyarországon már nem időszerűek. A világ teljesen megváltozott, ma nincsenek közelünkben megtébolyodott birodalmak. Hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és hadseregektől, mint minőségtől és a piacokat összekötő elektronikus főútvonalakhoz való kapcsolattól.” Ki tudja, talán tényleg meghallották, mit mond ifj. Horthy István, és nemcsak az unokának tapsoltak. És ha már meghallották, meg is szívlelik a miniszter és a képviselő urak és hölgyek. Talán még a miniszterelnök koszorúját elhelyező feleség és fiú is beszámol a férjnek, illetve apának, minek és kinek volt a legnagyobb sikere.
Kemény legény
Aztán a kriptában végre magára maradt a gyászoló család és a tengerészek, csak Bőzsöny Ferenc és a tévékamerák láthatták a végső pillanatokat, amikor a koporsók és az urna a végakaratnak megfelelő helyükre kerültek. A Szózat éneklése, majd a programon kívüli Székely Himnusz zárta a központi ünnepet.
Végre valahára a Schirilla-kocsma is kinyithatott az egész napos szesztilalom után. A neves atléta is posztbicsérdista, az, aki a kormányzó mellett híressé tette Kenderest. Hosszú távú futásai, úszásai sorába beiktatta 1970-ben a felszabadulási Moszkva–Budapest távot, ennek egyéves évfordulójára pedig elfutott és megpihent Kenderesen is, ahol óriási ünnepséggel fogadták, sőt a lelkes falusiak a helyi kocsmát is róla akarták elnevezni. A Vendéglátóipari Vállalat a személyi kultusztól tartva inkább Sportnak keresztelte el a derék műintézményt (a makacs népnyelv azóta is schirillázza). Gazdag Gyula dokumentumfilmjében elhangzik az akkori tanácselnök verse saját tolmácsolásában (lám, hogy változnak az idők, a benzinkút-tulajdonos polgármester 1993-ban már Senecát idézte!):
Egyszerű szavakkal nehéz kifejezni,
Szeretnélek itt most szívből köszönteni.
Az épület kész van, s vendéglátó terme
Sportkedvelő ország magyaros étterme.
A vezetőség beteljesült vágya,
Felépült a bisztró, a szövetkezet háza.
Frissítővel szolgál fáradt utazóknak,
Külföldi vendégeknek s belföldi magyaroknak.
Kenderes községünk apraja és nagyja
Örömmel üdvözöl, majd mint vendéglátó gazda.
Ünnepnap ez nekünk, hogy itt vagy közöttünk,
Hosszú futásodra mindig számítunk.
Egy évvel ezelőtt láttuk a lábaid,
Mely messzi útra, dicsőségre vitt.
Négyes útvonal lett az összekötő híd,
Budapest és Moszkva barátsága vitt.
Vállaltad az utat mindnyájunk helyett,
Azért fogadtuk be, Schirilla a neved.
E találkozásnak szívből örülünk,
Lábaid nyomába mi is léphetünk.
Sírversünk kenderesi modorban:
Ünnepnap ez nekik, hogy itt vagy közöttük
Hosszú nyugvásodra majd mi is számítünk.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]