[1]
Szeret – nem szeret
Ahol szabadság van, ott vallásszabadság van. Az összefüggés szoros: a polgári szabadság és egyenlőség felé tett első bizonytalan lépés a vallás- és lelkiismereti szabadság követelése volt. Magyarországon, mindenki egyöntetű örömére, szabadság van. A szabadság szükségszerű velejárója, vagyis az, hogy mások, vagyis a tőlünk eltérő gondolkodású, vallási meggyőződésű polgártársaink is szabadon szervezkedhetnek és hirdethetik eszméiket, már korántsem vált ki ilyen osztatlan lelkesedést, például a jelenlegi kormányzat és a nagy, történelmi egyházak részéről: még a legdemokratikusabb érzelmű kormányosok sem örülnek, ha izgága alakok minduntalan felkavarják a respublika nyugalmas vizeit, az egyházaknak pedig elrendelt hivatásuk, hogy óvják a lelkeket az eltévelyedéstől.
Az alternatív vallási mozgalmakat, szaporodó szektákat azonban nemcsak e magas fórumok fogadták ideges ellenszenvvel: a közvéleményt is felkészületlenül érte az eddig ismeretlen, szokatlan tanokat hirdető mozgalmak megjelenése. Az ismeretlenség pedig gyanút kelt, bizalmatlanságot és félelmet szül, a félelem pedig előítéleteket és vádakat.
A szektákat nem kell szeretni, megjelenésüknek nem kell örülni. Örülni a szabadságnak kell, amelynek révén itt lehetnek, mert ez azt jelenti, hogy mi is szabadok vagyunk.
Jelenlétük egyúttal megtermékenyítő kihívás: a szabadságérzék, a tolerancia próbája. Meg kell tanulni úgy nem szeretni őket, ahogy az egy nyitott és szabad társadalomban ildomos. De kihívás más értelemben is: a modern korban nincs nyugvópont, a lelkek üdvéért újra és újra harcba kell szállni. Ez a felismerés, a megújulás képessége a következő ezer évben is elemi feltétele lesz annak, hogy a „történelmi” egyházaknak módjuk legyen betölteni magasztos küldetésüket.
Rágalmak nyomában
Vérfertőzés, kannibalizmus, vérvád, ateizmus, erkölcstelenség… Ősi és a történelem során újra és újra felbukkanó vádak, rágalmi toposzok a szekták, vallási csoportok ellen. A megvádoltak és a vádlók a pillanatnyi helyzet függvényében változtak, a vádak alig. Senki nem vette a fáradságot, hogy újakat találjon ki a bevált régiek helyett. És mindig voltak, akik újra és újra elhitték őket. A konferencia előadásainak egy része éppen ezért az előítéletek és rágalmak hagyományozódásával, struktúráival foglalkozott (Rugási Gyula, Csepeli György, Horváth Zsuzsa).
A vérfertőzés és a kannibalizmus vádja a hellenisztikus Szeleukida udvarban született meg a zsidók ellen, majd ezt átvették a rómaiak a zsidók, majd a rómaiak és a zsidók a korai keresztények ellen, hogy azután ezek a rágalmak – kiegészülve az ateizmus vádjával – jó szolgálatot tegyenek a győzedelmes keresztény egyház számára a rivális keresztény szekták és irányzatok és természetesen ismét csak a zsidók ellen.
Ez a kacskaringós, minduntalan önmagához visszakanyarodó és igencsak szomorú történet több kérdést és tanulságot vet fel. Az egyik kérdés az, vajon a vallási kérdésekben általában türelmet tanúsító, sőt, mondhatni frivolan pragmatikus hellenisztikus és római kormányzatoknak miért éppen a zsidókkal és a keresztényekkel gyűlt meg a bajuk. Az egyik ok nyilván e vallások különös vonásában, az egyistenhitben rejlik, amely kizárta, hogy ezek a közösségek az uralkodót is istenként tiszteljék. A zsidók és keresztények istene semmilyen módon nem volt beilleszthető a római panteonba. Tüntető különállásuk, erkölcsi felsőbbrendűségük hirdetése, közösségeik zártsága, az átjárhatóság kizárása gyanút keltett. Mindez a gőg és a lázadás csíráit hordozza – vélhették a korabeli földi hatalmasságok Ez az idegenség, megközelíthetetlenség egyben kedvező lehetőséget nyújtott az ellenük folytatott propagandára: velük kapcsolatban mindent el lehetett hitetni.
A másik kérdés az, miért pont ilyen rágalmakkal illették őket (illetve később egymást). A frivol ókori urak részéről ez érthető: a maguk szabados felfogásából kiindulva nemigen fogalmazhattak volna meg teológiai érveket, ezért, ha úgy tetszik, „köztörvényes” vádakat ötöltek ki. A hatás kedvéért pedig olyan tettekkel vádolták a zsidókat, majd a keresztényeket, amelyek minden emberi kultúra legelemibb erkölcsi normáit sértették. Akik ezeket elkövetik, már semmilyen módon nem lehetnek részei az emberiség közösségének. Ezt súlyosbította és emelte mintegy „elvi” szintre az ateizmus vádja, ami a mai értelmétől eltérően, „istentől elhagyottat” jelentett. Vagyis olyat, aki sehová sem tartozik, akinek az élete semmit sem ér, aki gyakorlatilag halott, ezért bármit meg lehet vele tenni. Elpusztítása nem okozhat lelkiismeret-furdalást, sőt egyenesen kötelező.
A rágalmazásnak ez a technikája, amelyben az „ellenség” az abszolút rossz megtestesítője, földi képmása, kapóra jött a zárt és kizárólagosságra törekvő vallási rendszereknek is. A rágalom itt már nem egyszerűen propagandafogás, hanem a kétpólusú világ kiteljesítése a másik pólus megjelenítése által. A világ azzal vált teljessé, hogy minden erkölcsi norma ellentéte is testté lőn benne, a világ pedig a jó és a rossz küzdelmének lett színtere.
A manapság divatos vádak, természetesen kifinomultabb, polgáriasult formában, de ugyanazt a logikát követik: a szekták megkérdőjelezik és aláássák a társadalom alapvető erkölcsi értékeit, megkérdőjelezik a család intézményét, szexuális szabadosságot hirdetnek, és abban élnek, lelki kényszer, manipuláció, kábítószerezés, agymosás, az érzékek felajzása révén toborozzák a megtévedt, gyenge és tapasztalatlan lelkeket.
Horváth Zsuzsa szociológus több szempontot vizsgálva mutatott rá ezeknek a vádaknak a tarthatatlanságára. A vádak köztörvényes tartalmú része ezeknek a gyülekezeteknek a túlnyomó többsége esetében egyszerűen nem bizonyítható, noha szerte a világon (és több hozzászóló szerint Magyarországon is) a rendőrség kemény erőfeszítéseket tesz ennek érdekében. A lelki kényszerítés szociológiailag sem igazolható, hiszen a vizsgálatok szerint meglehetősen nagy a ki-be áramlás. Az erkölcstelen élet sem, hiszen sok vonatkozásban ezek a szekták szigorúbb követelményeket állítanak tagjaik elé, mint az elfogadott közerkölcs. (Teljes absztinencia, a dohányzás tilalma, a szolidaritás és a hűség követelménye.) Az agymosásról pedig csak annyit mondott az előadó, hogy „agymosásnak” azt a szellemi-lelki befolyást szoktuk nevezni, amivel nem értünk egyet. Végül arra figyelmeztetett, hogy mielőtt minősítenénk, a hitelveken túl célszerű megismerkedni ezen csoportok belső életével. Mint hallhattuk, rendőrségünk e téren sem tétlenkedik, bár lehet, hogy ez csak afféle ellenrágalom.
A tolerancia története és határai
A tolerancia elvének értelmezéséhez Ludassy Mária és Kis János előadásai kínáltak támpontokat. A tolerancia győzelmes vallásháborúkban gyökerezik. Miután Anglia levetette a pápa szellemi hatalmának igáját, nem lehetett megkerülni azt a kérdést, hogy van-e ennek az aktuális hatalmi megfontolásokon túlmutató elvi jelentősége. A forradalom idején elszaporodó protestáns szekták léte arra figyelmeztetett, hogy igen. A katolikus egyház egyetemességének elvetése elvileg minden más egyház egyetemességének elvetését is jelenti. A lelkiismereti szabadság kivívatott, és ez mindenkire egyformán kell hogy vonatkozzon, különben semmi értelme. Annyi vallás van, ahány a Szentírást tiszta lélekkel olvasó ember. „Pápát csinálunk az emberi lelkiismeretből” – hangoztatták a vallási tolerancia korai hívei. A politika természetesen itt is közbeszólt. Cromwell parlamentjének puritán honatyáit persze nem a házi tűzhelynél magányosan Bibliát olvasgató polgárok zavarták, hanem az, ha ezt egybegyűlve akarták tenni.
A forradalmat követő váltakozó kimenetelű vallási és politikai küzdelmek során, amikor is az elvtelen köpönyegforgatókat leszámítva mindenkinek alkalma volt a saját bőrén megtapasztalni az üldöztetést, lassanként derengett a felismerés, hogy jobb, ha ezentúl békén hagyják egymást. Megszületett a liberális doktrína, miszerint amit polgárként szabad, azt szabad a vallásban is, és ami tilos, az nem azért az, mert ellenkezik ezzel vagy azzal a hittétellel, hanem mert ellenkezik a törvénnyel. Lopni vallási okokból sem szabad.
A liberális doktrína vélt sebezhetőségére már a kortársak is ráéreztek. Szerintük csak az ilyen toleráns, aki közömbös, vagyis istentelen, mert amiben nem vagyunk közömbösek, abban toleránsak sem lehetünk. Másrészt J. S. Mill, akit igazán nem nevezhetünk a liberalizmus esküdt ellenségének, óvatosan figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy jó, ha nagyon sok, nagyon különböző csoportból áll a társadalom. Az egyén szabadságát ugyanis legalább annyira féltette a kis közösségek agresszivitásától, mint az állam túlhatalmától.
Kis János arról beszélt, mit jelent és meddig tart a tolerancia egy plurális társadalomban. Két ideális alaptételből indult ki: 1. a kritikusok mentesek az előítéletektől; 2. erkölcsi ellenvetéseikből nem következik, hogy rögtön a rendőrséghez akarnak fordulni. E két feltevés után az a kérdés, hogy létezik-e toleráns kritika. Mindenekelőtt különbséget kell tenni az értékhierarchiától mentes meggyőződés és az értékválasztást magában foglaló meggyőződés között. Az előbbi esetben, például ha valaki egy nemzethez tartozónak vallja magát, ez hordoz értékek iránti elkötelezettséget, de a tolerancia gyakorlásához elegendő, ha nem feltételezi, hogy ez a választás erkölcsi értelemben magasabb rendű más választásoknál, azaz ha nem várja el, hogy mindenki ugyanígy döntsön. A vallási meggyőződés más természetű: ha nem feltételezné, hogy ez a helyes döntés, és hogy mindenkinek ezt kellene követni, akkor nem lenne értelme. Nehéz helyzet áll elő, hiszen olyasmit kell tolerálni, ami meggyőződésünk szerint helytelen és elvetendő. A liberális doktrína azon elve, miszerint mindent tolerálni kell, ami nem okoz kárt másoknak, sem ad pontos eligazítást, hiszen bármely hívő gondolhatja azt, hogy mások kárhozatos útra térítése káros az eltévelyedettek számára. Nem veszi az elv figyelembe azt, hogy a kár mibenlétének megítélése is függ a vita résztvevőinek erkölcsi álláspontjától. A hitbéli ellentéteket nem lehet kibékíteni anélkül, hogy az egyik fél ne adná fel a meggyőződését. A pluralizmus ténye teremti a dilemmát. Az egyenlő emberi méltóság elvéből kiindulva kizárja azt, hogy valamely meggyőződés kitüntetett helyet élvezzen. Az ideák versengenek egymással, és az államnak, ha tiszteletben tartja az egyenlő méltóság elvét, nincs joga bármelyiket is igaznak nyilvánítani.
A tolerancia, a pluralizmusból következően, nem oldhatja fel a hitbéli ellentéteket, de technikát kínál az ellentétek kezelésére. Toleráns az a kritika, amelyik tiszteletben tartja a vitapartner egyenlő méltóságát, nem tekinti alacsonyabb rendűnek a más meggyőződésűeket, és komolyan veszi mások erkölcsi érveit. Az eleve megbélyegző kritika nem toleráns, és ezért nem is kell tolerálni. Ezt az elvet érdemes megfontolnia a polgárokat a pokol tüzével riogató szektáknak, és a szektákat bűnszövetkezeteknek tituláló polgároknak is.
- Belföld [6]