Tudatpolitika, emberi faj, jövő

Galántai Zoltán [1]

„Ameddig a madár a maga szárnyán száll,
nem mond­hatod túlságosan magasnak a röptét.”
(William Blake: A Pokol közmondásai. Babits Mihály fordítása)

Bevezetés helyett: jogok és technológiák

Bár az alábbiakban elsősorban kognitív szabadságról, bio- és tudatpolitikáról meg ezen fogalmak néhány lehetséges kiterjesztéséről és az emberi faj jövőjéről lesz szó, kezdjük egy olyan, látszólag a témától távol álló példával, amely azonban remélhetőleg alkalmas arra, hogy bizonyos problémákat érzékletessé tegyen.

2003-ban a Google Watch nevű szervezet jelölte a világ legnagyobb keresőgépét az amerikai Nagy Testvér Díjra, amit egy szakértőkből és jogvédőkből álló zsűri döntése alapján minden évben az a magánszemély, cég vagy állami szervezet kap meg, aki vagy ami a legtöbbet tett a magánélet megsértéséért. Az érvelés szerint a Google – az általa felhalmozott óriási mennyiségű személyes adatnak köszönhetően – afféle „időzített privacy-bombává” válna (Brandt é. n.), és ebben most nem is annyira az az érdekes a számunkra, hogy a zsűri végül nem válogatta be a Google-t még csak a „döntősök” közé sem, hanem az, hogy a jelölés mögött az a meggyőződés húzódott meg, hogy az új technológiák fenyegetést jelentenek akár az alapjogainkra is. Vagy legalábbis jelenthetnek, mert egyfelől persze nem szükségszerű a dolog. Másfelől pedig arról sem szabad elfeledkezni, hogy önmagában minden technológia semleges: ahogy a számítógépes biztonságtechnikai szakértő, Simson Garfinkel fogalmaz, „a technológia önmagában nem sérti a privacyt vagy bármi mást: az emberek azok, akik úgy használják a technológiákat és policykat, hogy az jogsértéshez vezet”. (Garfinkel 2000, 5.)

Ha viszont semleges, akkor egyaránt felhasználható „jóra ” és „rosszra”, és innentől kezdve az is kérdés lehet, hogy ezek az új technológiák milyen új, eddig nem létező lehetőségeket jelenthetnek. Hogy ismét a Google-t említsük mint példát: minden eddiginél nagyobb mértékben tette lehetővé az információkhoz való hozzájutást. Aminek viszont az az egyik következménye, hogy az internetre felkerülő információk jelentős része bárki számára elérhetővé vált. Ez viszont oda vezet, hogy bár a Fair Information Practices (ami aztán a modern európai jogban a privacy szabályozásakor meghatározó szerepet játszott) már 1973-ban azt mondta ki, hogy mindenkinek joga van ellenőrzést gyakorolni a személyes adatai felett, és például kijavítani a rá vonatkozó, hibás információkat (Garfinkel uo., 7.), attól kezdve, hogy ezek ott vannak a világhálón, egyszerűen lehetetlenné válik a dolog – legalábbis jelenleg.

Itt elvileg legalább két megoldás kínálkozik: egyfelől az, hogy megpróbáljunk a mostani helyébe olyan technológiát állítani, ami megoldja ezt a problémát; másfelől pedig az, hogy a megváltozott körülményekre tekintettel módosítjuk az információs ön­ren­delkezési joggal kapcsolatos elképzeléseinket.

Semmiképpen sem ez lenne az első ilyen eset, amikor a második megoldást választjuk. Maga a mo­dern privacy fogalma is akkor jelent meg, amikor két bostoni jogász: Louis D. Brandeis és Samuel D. War­ren a Harward Law Review 1890. decemberi szá­mában cikket jelentettek meg, és abban arról ír­tak, hogy a kultúra hatására az ember „egyre érzékenyebbé vált a nyilvánossággal szemben, olyannyira, hogy az egyedüllét és a privacy mind fontosabb lett a számára; ám a modern fejlesztések és találmányok az­által, hogy támadást intéznek a privacyje el­len, jóval na­gyobb mentális fájdalomnak és gyötrelemnek teszik ki, mint amekkorát a pusztán fizikai sérülés okozhatna”. Ilyen modern találmánynak számítottak például a modern újságnyomtatási technikák, a fényképezés meg a telefon a XIX. század végén (Brandeis 1890).

Úgyhogy Brandeis és Warren egyfajta, a jogászokra jellemző analógiás érvelést használva (Smith 2000, 126.) azt mondták, hogy az „egyedül hagyatás jogának” elfogadása tulajdonképpen csak az eddigi szabályozás megerősítése lenne, hiszen mindössze annyi történne csupán, hogy eddig az egyén legfeljebb arról dönthetett, hogy milyen gondolatai, vélekedései vagy érzelmei váljanak ismertté mások számára, mostantól viszont azt is szabályozhatja, hogy mi történhessen a róla készült képpel (Brandeis 1890). Elvégre a Kodak 1884-es – „Ön csak megnyomja a gombot. A többi a mi dolgunk” – szabadalmáig fel sem merülhetett, hogy valakit a tudta, sőt, aktív közreműködése nélkül lencsevégre kapjanak (Smith 2000, 124–125.), ettől kezdve viszont igen.

A technikát persze – amint erre Garfinkel is felhívta a figyelmet – nem önmagában kell megítélni.

Edwin Black amerikai történész részletesen bemutatja, hogy a náci Harmadik Birodalom miként használta fel az IBM németországi leányvállalata, a Dehomag által a rendelkezésére bocsátott elektromechanikus, lyukkártyás számítógépeket arra, hogy kiszűrje és megsemmisítse a „nemkívánatos” elemeket. „Senki ne higgye [azonban] például azt, hogy most ráolvasom az IBM fejére: nélküle nem történhetett volna meg a holokauszt – jegyzi meg Black. – Ez egyszerűen nem igaz. A holokausztra sor kerülhetett volna olyan egyszerű, primitív eszközökkel is, amilyenekhez a nácik minden gépesítés mellett is gyakorta folyamodtak az agyonlövéstől a halálra meneteltetésig.” (Black 2002, 15.) Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem csupán az hiba, ha alábecsüljük a technika szerepét, és nem készülünk fel a lehetséges visszaélésekre, de az is ugyanolyan súlyos tévedés, ha túlzott fontosságot tulajdonítunk a technikának mint olyannak önmagában. Több mint furcsa lenne például a benne élők számára a modern Német­or­szágot a hitlerinél veszélyesebbnek minősíteni az alapján, hogy jobban számítógépesített.

A kognitív szabadságtól az embermódosításig

A jogvédők között azonban ennek ellenére is komoly hagyományai vannak a technológiában mint olyanban rejlő veszélyekre való hivatkozásnak: Brandeis és Warren mellett így járt el például Vance Packard is, amikor az 1960-as években az amerikaiak szabadságjogaira leselkedő veszélyek között az „elektronikus szemeket”, a hazugságvizsgáló gépeket meg a lehallgató készülékeket is rögtön a bevezetésben említette (Packard 1970, 4.). És az egyik legnagyobb ilyen szervezet, az ACLU (American Civil Liberties Union) is úgy fogalmazott 2003 elején, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a mind tökéletesebbé váló kamerás megfigyelési és adatbányászati módszerek elterjedése következtében „a történelem folyamán először technológiailag lehetővé vált a Nagy Testvér [rendszer] kiépítése” (Stanley–Steinhardt 2003). Ami mögött lényegében az a meggyőződés áll, hogy a technológia megteremti az eszközöket a különböző visszaélésekre, és ezért valamiféle „technológia feletti” szabályozásra van szükség.

És lényegében e felfogás alapján érvel az úgynevezett kognitív szabadság (vagyis az öntudat külső befolyásoktól mentes szabadságához való jog) legismertebb képviselője, Richard Glen Boire amerikai jogász is. Brandeishez és Warrenhez hasonlóan ő is egy analógiából indul ki, amikor azt mondja, hogy „ahhoz, hogy a hosszú időn át fontosnak tartott gondolatszabadságot megőrizzük, a jognak tisztában kell lennie azzal, hogy létezik az agy privacyje, autonómiája és szabad választási lehetősége [is], és meg kell védenie azt”. Vagyis: ha eddig is figyelembe vettük a mindenkori technikában rejlő lehetőségeket, akkor a továbbiakban is így kell eljárnunk, és immár arra is tekintettel kell lennünk, hogy míg korábban a különböző megoldások „legfeljebb” azt tették lehetővé, hogy mondjuk lehallgassunk egy bizalmas beszélgetést, a jövőben sokkal több mindenre nyílik majd mód. Márpedig „[a]mit és ahogy gondolunk, az a magánügyünk, hacsak úgy nem döntünk, hogy beszámolunk róla”, mondja Boire (CCLE é. n.), és amennyiben például valóban megbízhatóan működő agyszkennert lehetne kidolgozni, úgy a mi jogunk kellene, hogy maradjon annak eldöntése, hogy alávetjük-e magunkat egy ilyen vizsgálatnak.

Ha pedig a neurofarmakológiának köszönhetően az emlékezet is törölhetővé válik, és eközben nem szabályozzuk megfelelően ezt a területet, akkor adott esetben a mindenkori hatalom fogja eldönteni, hogy milyen emlékekhez van jogunk, és milyenekhez nincs: hogy mikor használhatunk emlékezetmódosító eszközöket, és mikor nem (Boire 2004).

De nemcsak az emlékezet, hanem a személyiség ideiglenes vagy tartós módosítása is kérdés lehet. Charles Thomas Sell amerikai fogorvost csalás vádjával akarták bíróság elé állítani, ám mivel paranoiás kényszerképzetei voltak, előtte megfelelő gyógyszereket kellett volna szedetni vele, és erre azért nem került sor, mert az amerikai Legfelsőbb Bíróság 2003-ban 6:3 arányban úgy döntött, hogy ezt nem hagyja jóvá. Ami ismét csak Boire megfogalmazása szerint azt jelenti, hogy a bíróság „megvédte minden amerikai alapvető jogát saját gondolkodási folyamataihoz”, és ezen belül ahhoz is, hogy ne legyen beszámítható – hacsak nem nagyon rendkívüliek a körülmények (CCLE 2004).

Ez tehát a kérdés egyik fele. A másik fele pedig értelemszerűen az, hogy az embernek joga van-e ideiglenesen vagy akár hosszú távon módosítania magát, és erre nem is olyan egyszerű válaszolni. Ugyanis miként az agykutató Steven Rose rámutat, a jelenlegi megítélés szerint nem mindegy, hogy milyen megoldást alkalmazunk: az például teljesen rendjén való, ha egy sportoló edzéssel „változtatja meg teste kémiáját”, ugyanezt viszont szteroidok segítségével tenni teljességgel illegális. És hasonlóképpen: „teljesen rendjén való nevelési privilégiumokat vásárolni a gyerekünk számára, de [legalábbis] gyanús, amennyiben a képességeit gyógyszerek segítségével fokozzuk.” Vagy például ott van annak a gyógyszernek az esete, amit AHDH-ban (Attention Deficit Hyper­activity Disorder) szenvedő gyerekeknek adnak – jelenleg a nagy többség számára nem tűnne elfogadhatónak, hogy ugyanezt „normális” gyerekeknek adjuk be, tanulási képességeiket fokozandó (Rose 2006). Egyelőre eldöntetlen kérdés, hogy a jövő „in­telligens gyógyszereit” illegális tudatfokozóknak fogjuk-e tekinteni, vagy egyszerűen egy olyan technológiának, ami – a magántanárhoz meg az egészséges étkezéshez hasonlóan – több lehetőséget biztosít a következő generáció számára (Turner–Shakian 2006). Ami persze mai szemmel nézve sajátos következményekhez vezethetne: Francis Fukuyama amerikai politológus például azt kérdezi, hogy vajon milyen lenne az, ha a különböző tudat- és jellemmódosító szereknek köszönhetően más emberek lehetnénk szerdán, mint hétvégén? (Fukuyama 2003, 16.)

Erre minden bizonnyal azt lehetne válaszolni, hogy pusztán azért, mert itt és most furcsának tűnne, nem biztos, hogy elutasítandó a dolog, és ez minden bizonnyal védhető álláspont. De még egy lépéssel továbbmenve az is felvethető, hogy mi lenne, ha nem csupán ideiglenesen, és nem csupán az egyes embert, hanem véglegesen és az egész emberi fajt változtatnánk meg. És ez már teljesen más történet.

Fukuyama szerint, aki az ilyen beavatkozások egyik legismertebb ellenzője, „a kortárs biotechnológia által támasztott legkomolyabb veszély az a lehetőség, hogy megváltoztatja az emberi természetet, és ezáltal a történelem »poszthumán« korszakában találjuk magunkat”, és ez azért lenne baj, mert az emberi természet az, ami alakítja és korlátozza a különféle politikai rendszereket”. Azaz ha az emberi természetet megváltoztatnánk, akkor ez „vélhetően igen kártékony módon” hatna a liberális demokráciára is (uo., 14.).

Ez az érvelés első ránézésre mintha ugyanannak az elvnek az alkalmazása lenne, mint ami alapján Boire azt hangsúlyozza, hogy számolnunk kell a lehetséges technológiák lehetséges következményeivel is. Ugyanis – mondja Fukuyama – ha megengedjük a biotechnológia eredményeinek alkalmazását, akkor „valóban képesek leszünk egyes embereket nyereg alá való, másokat pedig csizmás-sarkantyús lényekké tenyészteni” (Fukuyama, 18.).

Valójában azonban Fukuyama megközelítése nagyjából olyan, mintha csak Boire amellett érvelne, hogy meg kell gátolni mindazon technológiák elterjedését, amik potenciálisan fenyegetést jelenthetnek a kognitív szabadságra.

Ráadásul még ha elvi lehetőségként elfogadjuk is, hogy létre lehet hozni „lovas”, és hasonlóképpen létre lehet hozni „lónak való” emberfajokat, akkor sem olyan egyértelmű, hogy miként kell ezt a helyzetet kezelni, mint azt Fukuyama sugallja.

Az ismert amerikai fizikus, Freeman Dyson éppen a biotechnológia lehetséges veszélyeiről írva említ még két, egymástól tökéletesen eltérő „kockázatkezelő stratégiát”.

Az elővigyázatossági elvet követők szerint amennyiben bármilyen kicsi esély is van egy katasztrófa bekövetkeztére, inkább legyünk „túlságosan” óvatosak, mert a kockázatot még az sem ellensúlyozhatja, ha máskülönben sokat nyerhetnénk a dolgon (és ennek megfelelően a megelőzés bármilyen árat megér). Vagy pedig kiindulhatunk abból is – és ez az, amit Dyson libertáriánus álláspontnak nevez –, hogy a kockázatvállalás elkerülhetetlen, de azt ezért mindig figyelembe kell venni, hogy a várható veszélyek arányban vannak-e a várható haszonnal (Dyson 2003).

Számos különböző mozgalom, a környezetvédőktől a privacy-védőkig bezárólag, az elővigyázatossági elv alapján szokott érvelni saját álláspontja mellett (és ebben az esetben Fukuyamát is nyugodtan ide sorolhatjuk). Ami viszont a libertáriánusok számára elfogadhatatlan és vice versa. Dyson például a biotechnológiára alkalmazott óvatossági elvvel szemben azt hozza fel (és eközben persze ő – akárcsak annak idején Brandeis és Warren – is analógiás érvelést alkalmaz), hogy Maxine Singer és Paul Berg felhívása nyomán az 1970-es évek közepén a kutatók önkéntes moratóriumot vezettek be a DNS-rekombinációs eljárásokkal kapcsolatban mindaddig, amíg csak kielégítően nem sikerült tisztázni a lehetséges kockázatokat. Matthew Meselson kezdeményezése nyomán pedig a biológiai fegyverek korlátozására került sor, és ennek megfelelően Dyson számára – miközben úgy gondolja, hogy a modern biotechnológia ugyanolyan szintű fenyegetést jelenthet a XXI., mint amilyet az atomfegyver jelentett a XX. századnak – nem tűnik megalapozottnak a tudományos kutatásoknak a veszélyességükre való hivatkozással való korlátozása (uo.).

Mások pedig amellett érvelnek, hogy a Fukuyama-féle megközelítés éppen a technológia semleges voltáról feledkezik el, noha a fajmódosítás valójában ugyanúgy felhasználható pozitív célokra is. Hitler ugyan „népszerűtlenné tette az eugenikát”, jegyzi meg a génetikával foglalkozó Nicholas Agar, de „a népszerűtlenség nem azonos azzal, hogy [szükségképpen] rossz”, és valójában nagyon is éles megkülönböztetést kellene tennünk az eugenika auto­ritáriánus és liberális változata között. Az előbbi esetében ugyanis az állam döntené el, hogy mi számít „jó” emberi életnek, és mi nem; az utóbbinál pedig nem lenne ebbe beleszólása (illetve csak nagyon kivételes esetekben). Ennek megfelelően a liberális eugenika nem lenne más, mint a hagyományos liberális felfogás továbbvitele, miközben természetesen senki nem lenne arra kényszeríthető, hogy különböző génmérnöki beavatkozásoknak vesse alá akár magát, akár pedig az utódait (Agar 2004, 5–6.).

Tudatpolitika?

De még ha nem merészkedünk is olyan messzire, mint a liberális eugenika hívei, a Boire által feszegetett problémákat akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Michel Foucault francia filozófus a szexualitás történetéről írva vezette be a biopolitika fogalmát, és ez alatt azt értette, hogy először is a XVII. századtól kezdően megjelent a „gépként felfogott emberi testre” összpontosító hatalomgyakorlás, ahol a cél az egyén erejének és képességeinek befolyásolása, illetve növelése volt – valamint annak a biztosítása, hogy az egyén beépíthető legyen „hatékony gazdasági és felügyeleti rendszerekbe”. Másodszor pedig valamivel később, nagyjából a XVIII. század közepére a népesség szaporulatára, születési és halálozási ará­nyai­ra, egészségre, élettartamra stb. fókuszáló biopolitika is kialakult, és ez a két dolog új intézmények megjelenéséhez vezetett – mint amilyen többek kö­zött a modern iskola, hadsereg vagy egészségügyi ellátás (Foucault 1996, 144–145.).

Ezt a gondolatmenetet továbbvíve felvethető, hogy ennek megfelelően nem lesz-e esetleg értelme a jövőben ugyanúgy tudatpolitikáról beszélni, mint ahogy most biopolitikáról beszélünk. Illetve azt is érdemes felvetni, hogy a neurofarmakológia esetleges elterjedéséből fakadó változások nem vezethetnek-e például új intézményi rendszer kiépüléséhez, és ennek a problémakörnek a tanulmányozása na­gyon is beleillene például egy olyan bizottság profiljába, mint amilyet a DEMOS nevű brit think tank javasol felállítani Commission on Emerging Tech­no­logies and Society néven az új technológiáknak a társadalomra gyakorolt hatásait tanulmányozandó (Miller–Wilsdon 2006), és amilyen bizottságra valószínűleg nálunk is szükség lenne.

Az emberi faj politikája

Egy egyelőre csak hipotetikusan létező tudatpolitika a foucault-i értelemben vett biopolitikához hasonlóan több területre terjedhetne ki, ugyanis – legalább elvileg – nem csupán neurofarmakológiai módszerekkel avatkozhatunk be az emberi jellembe, hanem génmérnöki eszközökkel is (vagyis legalábbis elvileg felvethető másmilyen emberfajok létrehozásának a gondolata csakúgy, mint az emberi fajok politikája kidolgozásának gondolata is).

Fukuyama a létező „emberi természetről” beszélve többek között azt is figyelmen kívül hagyja, hogy ennek a fogalomnak csupán viszonylag kis léptékű időskálán van értelme. Néhány száz vagy éppen néhány ezer éves léptékben még igen, de Dyson megfogalmazásával élve „bármelyik irányba induljunk is az időskálán, egymillió évnél távolabbra jutva többé nem tartozunk az emberi fajhoz” (Dyson 1997, 143.), vagy hogy pontosabban fogalmazzunk: nem tartozunk a mostani emberi fajhoz még akkor sem, ha közben nem alkalmazunk génmérnöki módszereket, ugyanis az egymillió év múlva élő utódunknak nem lesz több köze hozzánk, mint nekünk egymillió évvel ezelőtt élt őseinkhez.

Amennyiben pedig hajlandók vagyunk az emberi génkészletet is módosítani, úgy Dyson szerint a „kö­vet­kező ezer év legsúlyosabb konfliktusai valószínűleg a biológiai alapokon folytatott háborúskodások lesznek, ahol is az azzal kapcsolatos különböző nézetek csapnak össze, hogy milyennek kell lenniük az emberi teremtményeknek” (uo., 158.), és akár még az is elképzelhető, hogy miközben „mostani egyetlen fajunk számos fajjá válik” (uo., 153.), aközben akár a „kollektív tudat” társadalmai is megjelennek (uo., 157.).

Ugyan nem szükségképpen kell egyetértenünk az efféle elképzelésekkel (vagy akár csak lehetségesnek tekintenünk őket), ám azért jól rávilágítanak egyes olyan problémákra, amik a jövőben legalább elvileg felmerülhetnek majd, és ezen a ponton érdemes megjegyezni azt is, hogy az eddigiekben csakúgy, mint a továbbiakban, csupán az elvileg elképzelhető lehetségességek fázisterével foglalkozunk, nem pedig azzal, ami valaha is szükségképpen meg fog valósulni (Nováky 1999, 26.).

De például nem feltétlenül kell génmérnöki beavatkozás ahhoz, hogy egymillió éves nagyság­rendű időskálán különálló emberfajok alakuljanak ki, ha megfelelőek ehhez a körülmények: például akkor, ha megkezdődik a világűrbe való kirajzás (Dyson 1997, 155.), és hogy innentől fogva ne feltétlenül legyen egyértelmű az sem, hogy egy adott emberfaj értelmesnek tekintendő-e. Továbbá bizonyos esetekben az sem, hogy egyáltalán milyen jo­gok­ra tarthat, illetve tart igényt (feltéve, hogy a jo­gok mai értelemben vett fogalma egyáltalán létezni fog, ami viszont egyáltalán nem szükségszerű). Egy dysoni, egymással közvetlenül összekapcsolt „nagy agyakból” álló társadalomban értelmetlen lenne privacyról beszélni, és hasonlóképpen értelmét veszítenék a Boire által vé­delmezett, kognitív szabadsággal kapcsolatos jogok is.

Az első, az idegen civilizációk jogi problémáival foglalkozó űrjogász, Andrew Haley még az 1950-es években vezette be a „metatörvény” fogalmát. Ez módosított Aranyszabályként azt mondja ki, hogy „ne tedd azt másoknak, amit ők nem akarnak, hogy tedd nekik” (Reynolds–Merges, 410.), de az viszont kérdés, hogy honnét fogjuk tudni, hogy mi az, és persze hasonló gondjaink lehetnének akkor is, ha több emberfaj élne a Földön.

Környezet és technológia

A fentebbiekben lényegében amellett próbáltunk érvelni, hogy az emberi faj mint olyan fogalma nem biztos, hogy ugyanúgy lesz kezelhető a jövőben, mint most. És az sem zárható ki, hogy a helyzet még ennél is bonyolultabbá válik.

Mindeddig két tényezőt: a technikát és a technika által átalakított környezetet az emberi faj biológiai változásaitól függetlenül tárgyaltuk, mivel az előbbi változási sebesség nagyságrendekkel gyorsabb, mint az utóbbié. Az egyik akár néhány évtized, a másik több tízezer év alatt változik meg, és ez oda vezetett, hogy „az ember biológiailag az állandó maladaptáltság, rosszul alkalmazkodottság állapotában van a saját maga teremtette mesterséges környezethez viszonyítva”, mondja Kovács József a bioetika problémáiról írva (Kovács 1999, 116.).

A régész Steven Mithen pedig azt írja, hogy míg az utolsó jégkorszak végén élők már minden te­kintetben mai emberek voltak, környezetük nagymértékben különbözött a miénktől. Ugyanekkor szerinte feltűnő hasonlóságok vannak az akkori és a mostani világ helyzete között, mivel mindkét esetben a felmelegedés és az új növény- meg állatfajok megjelenése a meghatározó, és ezért megpróbálhatnánk a jelenre alkalmazni az akkori eseményekkel kapcso­latos ismereteinket (Mithen 2003, xi.).

Ami azért nem tűnik járható útnak, mert most egyfelől olyan, az ember által okozott éghajlatvál­tozással van dolgunk, ami nagyságrendekkel gyorsabban megy végbe, mint az előző, másfelől pedig a Mithen által említett „új fajok” szintén nagyságrendekkel gyorsabban jelennek meg, mint ahogy ez emberi beavatkozás nélkül történne. Azaz a környezetátalakítás felgyorsulása mellett a biológiai változások is felgyorsulnak – miközben ilyesmire a történelem folyamán mindeddig nem volt példa.

Amihez az agykutató Susan Greenfield azt is hozzáteszi, hogy a jövőben olyan környezetben fo­gunk élni, ahol „semmiféle tiszta kategória nem fog létezni”, és ahol nem lesz értelme a „valóságra” mint tőlünk független dologra gondolni, mivel az atomokból álló és a cybervilág közötti határok minden korábbinál jobban össze fognak mosódni. Tehát a „környezet versus én” felfogást a „környezet és én együtt” felfogás válthatja fel, mindent egybevetve pedig esetleg – hogy Green­fieldet idézzük – „te magad sem leszel jól definiált entitás”. És akkor arra még ki sem tértünk, hogy közben esetleg azok a „szaporodási minták” is eltűnhetnek, amik ma jellemzőek, ha a nagyszülőknek és a szülőknek, vagy akár a nagyszülőknek és az unokáknak is egyszerre születhetnek gyerekei (Greenfield 2004, 242–244.). És végül arról se feledkezzünk el, hogy a neurofarmakológia, illetve más technológiák eredményeit megpróbálhatjuk felhasználni arra, hogy az embert az eddigieknél jobban „hozzáillesszük” az általa létrehozott, mesterséges környezethez, a környezetet pedig az így módosított emberek igényeinek megfelelően próbálhatjuk tovább változtatni. És így tovább.

Annak idején Brandeis és Warren a privacy fogalmával kapcsolatban abból indultak ki, hogy a technológia változásai visszahatnak a jogra is, és talán nem túl merész az az állítás sem, mely szerint az utóbbi néhány bekezdésben vázolt változásokkal egy esetleges bio-, illetve tudatpolitikának is számolnia kellene majd. Miként esetleg azzal is, hogy a jövőben más jelentésük lesz a különböző fogalmaknak az emberi fajtól a környezetig és a biopolitikáig bezárólag ahhoz képest, ahogyan ma használjuk őket.

Felhasznált irodalom:

Agar, Nicholas: Liberal Eugenics. In Defence of Human Enhancement. Blackwell, 2004.

Black, Edwin: Az IBM és a holokauszt. Árokszállásy Zoltán fordítása. Athenaeum, 2000, 2002.

Boire, Richard Glen: Cognitive Liberty in the Age of Memory-­management Drugs. 1/15/2004.         

http://www.betterhumans.com/Features/Columns/Guests/column.aspx?articleID=2004-01-15-3 [2]

Brandeis, Louis D.  –  Warren, Samuel D.: The Right to Pri­vacy (1890)

http://www.lawrence.edu/fast/BOARDMAW/Privacy_­brand_warr2.html [3]

Brandt, Daniel: And then there were four. é. n.

http://www.google-watch.org/bigbro.html [4]

CCLE, sz. n. és é. n.: Keeping Freedom in Mind.

http://www.cognitiveliberty.org/mission.html [5]

CCLE, sz. n. (2003): Supreme Court Upholds Right to Refuse Mind-Altering Drugs.

CCLE: Amicus Brief Argues Forced Medication Infringes Funda­mental Liberty.

http://www.cognitiveliberty.org/news/US_v_Sell_decision.htm [6]

Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1997.

Dyson, Freeman: The Future Needs Us! The New York Review of Books (February 13., 2003).

http://www.nybooks.com/articles/16053 [7]

Foucault, Michel: A szexualitás története. Ádám Péter for­dí­tása. Atlantisz, 1996.

Fukuyama, Francis: Poszthumán jövendőnk. A biotechnológiai forradalom következményei. Tomori Gábor fordítása. Európa, 2003.

Garfinkel, Simson: Database Nation. The Death of Privacy in the 21th Century. O'Reilly, 2000.

Greenfield, Susan: Tomorrow's People. How 21th Century Technology is Changing the Way We Feel and Think. Penguin, 2004.

Mithen, Steven: After Ice. A Global Human History 20,000 – 5,000 BC. Phoenix, 2003.

Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bio­etikába. Medicina, 1999.

Miller, Paul – Wilsdom, James: Stronger, longer, smarter, faster. In: Better Humans? The politics of human enhancement and life extension. Demos, 2006.

http://www.demos.co.uk/BH1_pdf_media_public.aspx [8]

Nováky Erzsébet (szerk.): Jövőkutatás. Aula, 1999.

Packard, Vance: The Naked Society. Pocket Books, 1970.

Reynolds, Glenn H. – Merges, Robert P.: Outer Space. Problems of Law and Policy. WestviewPress, 1997.

Rose, Steven: Brain Gain. In: Better Humans? The politics of human enhancement and life extension. Demos, 2006.

http://www.demos.co.uk/BH6_pdf_media_public.aspx [9]

Smith, Robert Ellis: Ben Franklin's Web Site. Privacy and Curiosity from Plymouth Rock to the Internet. Sheridan Books, 2000.

Stanley, Jay – Steinhardt, Barry: Bigger Monster, Weaker Chains: The Growth of an American Surveillance Society. ACLU, Technology and Liberty Program, January 2003.

http://www.aclu.org/FilesPDFs/aclu_report_bigger_monster_weaker_chains.pdf [10]

Turner, Danielle – Shakian, Barbara: The cognition-enhanced classroom. In: The politics of human enhancement and life extension. Demos, 2006.

http://www.demos.co.uk/BH7_pdf_media_public.aspx [11]

• Messzelátó [16]