Egy kisebbségnek annál több jogot kell követelnie, minél kevesebbet szánna neki a hatalom, minél rosszabbul érzi magát az országában, minél jobban tart a jogalkotó hatalomtól – és viszont: minél kevesebbet kaphat meg azokból a jogokból, amelyeket igényel, és minél kevésbé bízhat a joghiányt feloldó, a dolgokat jogi kényszerek nélkül elrendező szokásrendben, hagyományban, köznyugalomban.
Ezt az ellentmondást csak a hatalomra gyakorolt külső nyomással, feltételállítással lehetne feloldani – de azzal sem lehet. Nem lehet, mert akiknek nyomást kellene gyakorolniuk, azok egyáltalán nem kívánják számon kérhetővé tenni azokat a jogi normákat, amelyeknek a hiánya náluk nem okoz számottevő feszültséget. Egész egyszerűen: nem kívánják a belső nyugalom fenntartásához elégséges szokásrendet jogi kötelezettségvállalással felváltani, nem óhajtják, hogy az ő kisebbségeik is úgy ragaszkodjanak a különállásukhoz, mint azok a kisebbségek, amelyek rosszul érzik magukat az országukban.
A Nyugat azért nem kíván a szükséges aktivitással hozzájárulni a kelet-közép-európai kisebbségi problémák enyhítéséhez, mert fél attól, hogy ezzel magára is kiterjesztheti e gondokat. Ez a félelem nem alaptalan. Hosszabb távon, a posztindusztriális értékek erősödésével a nyugat-európai „jóléti” kisebbségek el fognak jutni ugyanazokhoz a kollektív jogi igényekhez, amelyeket ma Európának ezen a felén az elnyomott kisebbségek tömegei, s Európa más részeiben is a még létező néhány elnyomott kisebbség, például a görögországi macedónok képviselnek.
Nyugat-Európa nem akarja ezt a hosszabb távot lerövidíteni. Nyugat-Európa ráadásul még hisz abban, hogy az Egyesült Európában két Európa is elfér.
Csakhogy most, az Európa Tanács hétvégi csúcstalálkozója után az is végképp bizonytalanná vált, hol van ennek a két Európának a határa. Prágai szabadságharcos barátunk, Václav Havel mindenesetre a Fehér-Kárpátoknál eltépte a térképet, keserű meglepetést okozva ezzel tisztelőinek. A nyilatkozata mögött húzódó feltevés, miszerint ha vannak egyéni jogok, a kollektív jog értelmét veszti, nem ismeretlen ugyan a doktriner liberálisok körében, e térség adottságaihoz azonban aligha igazítható. A belőle adódó gyakorlati következmények pedig kifejezetten kínosak. Havel ugyanis legfrissebb kijelentéseivel nem csupán a Nyugat egyes képviselőihez került közel (reményei szerint legalábbis), hanem vállalnia kell Meciar heves helyeslését is. Sőt ama feltevését hallva, hogy a kisebbségi problémákat épp állandó emlegetésük generálja, Iliescu elnök nyilatkozatát idézi emlékezetünkbe, aki Havelhez hasonlóan, egyes „környékbeli” politikusokra célozva jegyezte meg: „túlpolitizálják a nemzeti kisebbségek jogainak kérdését.”
A kollektív jogok léte egyszer már evidenciává vált az Európa Tanács berkein belül. Az tehát, hogy a kisebbségvédelem közös normáiról szóló jegyzőkönyv, mely kiegészítené az emberi jogok konvencióját, ezúttal a várakozásokkal ellentétben mégsem készült el, ha visszalépésnek nem is, de legalábbis egy helyben topogásnak értékelhető. Következtethetnénk arra is, hogy az európai intézményrendszer megint csődöt mondott, megint nem várhatjuk onnan itteni helyzetünk rendezését, jelesül a kisebbségvédelmi katalógus összeállítását. De a szervezet meghatározó személyiségei biztosították a kétkedőket: mindez csak idő kérdése. Csak semmi sopánkodás és semmi lelkesedés: ahogy Azazello tanácsolta Bulgakov Margaritájának – a Sátán bálján.
- Harmadik oldal [5]