Mindent késve

(Naplójegyzetek – 1956. október 24–31.)

Se eleje, se vége

Nyomdafestéket még nem látott, a forradalommal egyidős jegyzeteket kap kézhez az Olvasó. Magam akkoriban a Magyar Nemzet fiatal, de már valamelyes ismertségre vergődött munkatársa voltam, akinek a vasárnapi számokban is jelentek meg írásai!… Politikailag a Nagy Imre köré gyülekező, külső és a Petőfi Kör körül kialakult, belső körhöz tartoztam.

Feljegyzéseimet részben akkor, a valóságos színtereken, részben esténként, legfeljebb másnap készítettem, minden riporternél kialakuló egyéni rövidítésekkel, önmagammal egyezményes jelekkel. Naplóm egy részét a bukás után sikerült letisztáznom, más részét pedig a Beszélő rábeszélésére vettem elő, és igyekeztem megfejteni. Az eredeti naplótöredékben nem voltak kiírva a nevek; ezt szerkesztői kérésre most pótoltam. A forradalom napjaiban arról ábrándoztam, hogy mások emlékezései mellett az én „memoárjaim” is nyomdafestéket látnak majd, sorozatomnak – melyet a Magyar Nemzet hasábjaira képzeltem – azt a címet gondoltam adni, hogy „Mindent késve”; ama jelszó visszaforgatásaként, amelyet október 23-án skandáltak a tüntetők: „Ne csináljunk mindent késve – Nagy Imrét a vezetésbe!” Utóbb a vezetésbe bekerült Nagy Imrét éreztük mindenben késlekedőnek…

Jegyzeteimet a várható (és később be is következett) házkutatás elől sikerült elrejtenem, előzőleg azonban még, az alatt a rövid néhány hét alatt, amíg Déry Tibort szabadlábon hagyták a bosszúállás megszállottjai, néhány alkalommal járhattam a Krecsányi utcai lakásban, az író kíváncsi volt a mások tapasztalataira, naplójegyzeteire, egyeztette azokat saját ismereteivel, élményeivel; ennek, mint utóbb kiderült, írásbeli nyoma is maradt a nevem kezdőbetűivel, illetőleg teljes nevemmel, de szerencsémre Böbének, Déry feleségének köszönhetően ezt a jegyzetfüzetet nem találták meg náluk a szorgos házkutatók. (Erről a beszélgetéssorozatról talán majd egyszer máskor.)

Feljegyzéseim közreadására mindenekelőtt azzal az érvvel beszéltek rá a Beszélő szerkesztői, hogy a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának létrejöttéről, tevékenységéről vajmi keveset tud a közvélemény. Mint naplójegyzeteimből kitetszik majd, sokat én sem tudok – csupán az ajtónálló és a küldönc szerepe jutott nekem, s legfeljebb a figyelmet hívhatom fel erre a valóban nem eléggé kutatott történelmi lelőhelyre. November 4-e után már alabárdosa és kiáltványkihordója-lapbehordója sem voltam a szervezetnek, amely Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, illetőleg Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néven próbálta folytatni tevékenységét, amíg csak vezetőit sorra le nem csukták…

A jelen jegyzetek, ennyi idő elteltével, helyenként nyilvánvalóan magyarázatra szorulnak. Mindenekelőtt arról kell számot adnom, miért hiányzik az első nap, a közemlékezetben felfénylő október 23-a, és miért ér véget a feljegyzések sora a forradalom eltiprása, ama tankok hernyótalpainak hajnali lánccsördülése előtt. Az első nap kiesésének oka egy riporteri megbízatás, derűs ausztriai utazás, még reménykedő hangulatban; jegyzeteim egyébként november 3-án estig terjednek az időben, ám terjedelmi okokból nem kerülhettek be végig ebbe a mellékletbe; a minden reményt lehengerlő november 4-e eseményeinek feljegyzésére pedig – a totális kijárási tilalom mellett – azért sem volt módom, mert még előző este letaglózott egy közeli tragédia híre, barátunk, Pap Gábor („Dzsabi”) öngyilkosságáé.

Jegyzeteim közreadásának legnagyobb akadályát egy ideje abban látom már, hogy köréjük kellene idézni a korszak mindennapjait, a klasszikus sztálinizmus, a Rákosi-rendszer éveit, mivel ezek érzékeltetése nélkül a később születettek akár vállat is vonhatnak ama gejzír láttán, mely e kor felszíne alól forrón és ellenállhatatlanul és váratlanul és sisteregve feltört: a forradalom.

Ámde más élmény egy forradalom kortársának lenni – és megint más a szabadságharc könyörtelen eltiprása és a megtorlás kíméletlensége láttán e forradalommal szolidaritást vállalni. Amibe az Olvasó most betekintést nyer, az a népfelkeléssel csak lépésről lépésre azonosuló, valamit tenni vágyó, ám e tevékenység terepét nem találó kortárs töprengése.

Október 24., szerda

Az út Bécstől Budapestig az Arlberg szárnyain vagy inkább szárnyas kerekein este tíztől reggel nyolcig szokott eltartani. Ezúttal azonban pontban hétkor, egy órával az ígéret városa előtt, a komáromi pályaudvaron veszteglésre ítéltetett a vonat. A hálókocsi-kalauz először azt közölte védenceivel, hogy „A köd miatt állunk”. Később, mihelyt a köd felszállt: „Pályahibát jelentettek.” Végül, a sok faggatást elunva, jelentőségteljes hunyorítás kíséretében, de mégsem bizalmaskodón, bejelentette: „Földcsuszamlás van Budapesten.”

Rádióval nem rendelkezett a komáromi pályaudvar – ebben az országban, ahol nem sajnálták a pénzt minden községi tanácsházára hangszórót szereltetni, hogy végigbömbölje a falun a vetésben, aratásban, begyűjtésben „élenjárók” és „elmaradók” nevét… Déli tizenkettő lett, mire – ismét a hálókocsi-kalauz szavával – „sikerült egy maszek rádiót szerezni”; az egyik vasutas a hóna alatt behozta a magáét, és kiállította a forgalmi iroda ablakába. S az Arlberg utasai, akik hátrakulcsolt kézzel járkáltak fel s alá a peronon, és minden szembepöfögő mozdony, minden tolató vonat az indulás reményét keltette fel bennük – most ott tolongtak az első emeleti ablak alatt, és égre néző arccal hallgatták a rádióból szüremlő beszédet.

Nagy Imre miniszterelnök rádiónyilatkozatát.

Az első az öröm hulláma volt. „Éljen!” – rikkantotta egy fiatal férfi. Visszás érzésre csupán az adott okot, hogy ez ilyen gyorsan ment, ilyen nem várt, nem remélt gyorsasággal. Hiszen alig két hete, hogy egyáltalában a pártba visszavették, egyszerű tagnak, funkció nélkül, és még akkor sem hagytak fel állítólagos hibái emlegetésével. Nagy bajok lehetnek Pesten, ha „ezek” hirtelen így megszelídültek…

A bajok, miként a beszédből kitűnt, a nagynál is nagyobbak. Elsápadó füllel hallgattuk: „A békésen tüntető magyar ifjúsághoz csatlakozva, ellenséges elemek, félrevezetve sok jóhiszemű dolgozót, a népi demokrácia, a néphatalom ellen fordultak… Meg kell akadályoznunk közös erővel a vérontást… Munkások! Védjetek meg a gyárakat, a gépeket! A kormány elhatározta, hogy mindazokat, akik önként és azonnal leteszik a fegyvert, nem vonja statáriális eljárás alá…”

Vérontás, géprombolás, fegyver… Úgy néztünk egymásra, utasok, vajon a másik is azt hallja-e, amit mi? Vérontás, fegyver… Vérontás, fegyver…

A beszéd, sajnos, nem volt a legjobb. Programot tulajdonképpen nem adott. A „demokratizálás”: már Gerőék alatt elcsépelt frázis, be nem váltott ígéret. A „sajátos magyar út”: elvont fogalom, politikailag vájt fül kell hozzá, hogy az ember a beszédből egyáltalában kihallja. És az mit akar jelenteni, hogy „nagy nemzeti céljaink”?
– Porhintés ez is – szólal meg egy középkorú, fáradt arcú férfi.
– Mit por? Sóder! – rikkant közbe egy csinos, nyurga fiú. És senki sem mond ellent. Gondterhelten hallgatunk.

Nekem ekkor – hosszas udvarlás után – sikerült a forgalmistáktól a kedd reggeli pesti lapokat megszereznem. „Nincs bennük semmi” – mondták, de azért segítettek az Íróasztalokról és a szemétkosarakból összegyűjteni.

A szerda reggeliek már nem értek le, talán már meg sem jelentek. A kedd reggelieken valóban nem érződött, hogy csuszamlóban a föld. Furcsa módon leginkább még a „Szabad Nép”-ből lehetett visszafelé kikövetkeztetni, milyen előjáték után játszódhatott le Budapesten a dráma. A „Magyar Nemzet” és a „Népszava” ebből a szempontból tökéletesen érdektelen volt; rövidítve és helyenként átfogalmazva közölték a Petőfi Kör határozatát.

A „Szabad Ifjúság” kedd reggeli száma teljes oldalt szentelt az egyetemeknek. Ebben, önmagában még nem lett volna semmi feltűnő, figyelmemet az alcímek keltették fel: A DISZ és a MEFESZ vezetőinek megbeszélései; Az Építőipari és Közlekedési Egyetem gyűlése; A harmadéves orvosok a MEFESZ-t választották; A budapesti Orvosegyetem diszistáinak 10 pontos felhívása; Jelentés Miskolcról és Debrecenből; Sopronban is megalakult a MEFESZ; Az egriek 12 pontja stb. Újságírószemmel a legérdekesebb, a legújszerűbb a szerkesztőség dőlt betűs megjegyzése volt a lap alján:

„Lapzártakor még mindig érkeznek egyetemeinkről a hírek, a küldöttségek az egyetemi ifjúság követeléseivel. A fiatalok határozatainak, követeléseinek túlnyomó részével egyetértünk, azokat támogatjuk. De a határozat egyes pontjai (a magyar gazdasági élet strukturális kérdései, a külkereskedelem problémái stb.) csupán vitaalapul szolgálhatnak. E kérdéseket, amelyeket a kommunista sajtószabadság elvei alapján közlünk, pártunk Központi Vezetősége, országgyűlésünk minden bizonnyal egész népünkkel megvitatja majd.”

Átfutottam az egyetemisták 10 és 12 pontjait. Követeléseik nem mentek túl a Petőfi Kör javaslatain, természetszerűleg részletesebben szóltak menza-, ösztöndíj-, diákszálló- stb. problémákról; egy pont volt csak, amelyre felfigyeltem – mert ismétlődött: „Legyen március 15. nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyásznap”. Az Orvosegyetem „diszistái” (jaj, ez a Farkas Mihály-kreálta szó!) azt is kívánták, hogy állítsák vissza ismét a Kossuth-címert.

De az, hogy a „Szabad Ifjúság” egyetemi oldalt közöl, önmagában még nem mondott volna semmit. A feltűnő az volt, hogy a „Szabad Nép”, amely pedig az egyetemeket el szokta hanyagolni, kedd reggeli számában már-már egyetemi közlönyhöz volt hasonló. Nem akarván egyetlen oldalra tömöríteni az egyetemi híreket, közleményeket, nehogy túlzott fontosság tulajdoníttassék nekik – inkább szétszórta őket a lap négy oldalán, s így „elérte”, hogy a teljes lapszám az egyetemekről szólt… Tehát hétfőn mindenfelé gyűlésezések folytak, követelések pontokká fogalmazódtak, sőt, bizonyos spontán koordináció körvonalai is felderengtek: volt nagygyűlés, amelyen már nemcsak egyetemisták, hanem ifjúmunkások is felszólaltak.

Lényegesnek tűnt az az első oldalon közölt hír, mely szerint a Magyar Dolgozók Pártjának küldöttsége, Gerő Ernővel az élen, „ma reggel érkezik haza Jugoszláviából…” (vagyis tegnap).

Az Arlberg utasai az emeleti ablakba kitett, recsegő készülékből értesültek róla, hogy a fegyverletétel határidejét este 6-ig meghosszabbították. Többen felültek az ellenvonatra, vissza, Bécs felé, mások fülön ragadták a csomagjukat, átsétáltak a komarnói hídon, hogy Csehszlovákiából majd repülőgépen folytassák útjukat. A hálókocsi-szakaszban jobbára csak különböző nemzetiségű újságírók maradtak, s a „szenzációsan alakuló események” jegyezgetéséhez fogtak, meginterjúvolván az állomásfőnököt, a pályaudvaron lődörgő komáromiakat, sőt, azt a két, a zalai vonatra váró kiskatonát is, akik reggel érkeztek Pest felől, és a sapkájukról immár hiányzott az előírásos, ötágú csillagos sapkarózsa.

Telefon-összeköttetés Budapesttel változatlanul nem volt – később bemondta a rádió, hogy kiterjesztették a kijárási tilalmat este hattól másnap reggel hatig. Az Arlberg sorsa egyre reménytelenebbnek tűnt, amikor a vonat váratlanul mégis nekilódult. Délután öt körül lehetett. Fél hétre beért Kelenföldre, s ott egy órát ismét vesztegelhetett – azt rebesgették az utasok, ki tudja, milyen forrásból, hogy a Ferencvárosban harcok dúlnak, azért nem indulhatunk tovább. Amikor végre mozgásba jött a szerelvény, a kalauzok végigjárták a kocsikat, mindenkit elparancsoltak az ablaktól, sőt, a Liget táján jó négy-öt percre a villanyt is eloltatták, s nekünk, utasoknak nyakunkba húzott fejjel kellett a padsorok közé guggolnunk. Lövések süvítettek el mellettünk a már koromsötét estében.

Azután felgyulladt a villany, és egy ballonkabátos fiatalember keserűen magyarázta nagyszámú hallgatóságának, hogy mindez azért van, mert Nagy Imre sem találta el a hangot, ő is „ellenséges elemek”-ről beszélt – hát nem értik, hogy a dolgok így nem mehettek már tovább?! „Csak át ne terjedjen az egész országra” – kottyantam közbe, mire értetlen szemek meredtek rám, s a beszélgetés abbamaradt.

Nyolcra beértünk a sötét, üres Keleti pályaudvarra. Üvegtetején, akár a jégeső, úgy kopogtak a lövedékek. A Thököly úton a háztetőkről potyogtak le ránk a patronhüvelyek – én ugyan nem tudtam, mik azok, az a két kolléga mondta, akikkel véletlenül összetalálkoztam a vonaton. G. Marci évfolyamtársam volt az egyetemen, ahol harmadik szakként felvehettük a zsurnalizmust mint tantárgyat; valamelyik peremkerületben lakott, és most behúzott nyakkal, sietősen elbúcsúzott tőlünk. A másik kollégát inkább csak látásból ismertem, Aba Iván, a Műszaki Élet főszerkesztője, valahol szüreten járt, és egy demizson bort hozott valahonnan Tata mellől; azt mondta, ő a Thököly úton lakik, menjek vele, a felesége örülni fog. A házakon lukas közepű zászlók lengtek, a kapuk zárva voltak. A Thököly úton torlódás miatt épp álltak, hosszú sorban álltak a csukott szovjet tankok.

Örömről persze nem volt szó; a kedves, csinos asszony aznap nagytakarítást rendezett, és sejtelme sem volt róla, mi játszódik le a városban. Megágyazott nekem a hallban egy félhold alakú kis szófán; már láttam, hogy erre az éjszakára kifliformát kell öltenem.

A rádió esti helyzetjelentését hallgattuk. „A párt és a kormány ura a helyzetnek. Ez nem jelenti, hogy a harc már nem folyik. Fegyveres összetűzésekről kaptunk hírt a XIII. kerületi pártbizottság és a Károly-laktanya környékéről; harcok vannak még a Ferenc körúton, és elszórt lövések hallatszanak a Duna-partról…”

Ezek után megkockáztattam két telefonhívást, megérdeklődni, ki is hát Budapesten „ura a helyzetnek”? Tánczos Gábor barátom, a Petőfi Kör titkára, aki ezen az éjszakán a lakásán önkéntes telefonügyeletet tartott, s híreket, helyzetjelentéseket gyűjtött, azt felelte, hogy „a felkelők”. A Magyar Nemzet szerkesztőségéből viszont, ahol három szerkesztő, bent rekedvén, másnap reggelre egy röplapszerű, kétoldalas „Magyar Nemzet”-számot próbált összetákolni, azt a választ kaptam, hogy a városban ők az urak.

– Ki az az ők?

– Hát az oroszok.

Október 25., csütörtök

(Mai megjegyzés: Hogy a lakásomra 25-én, csütörtökön reggel miként jutottam haza, nem tartozik ide. Az is alig, csupán a helyzet érzékeltetésére, hogy a lakásban nem volt ennivaló.

Miután egyetlen szobánkban a Petőfi Kör vezetősége tanácskozott, két másik feleséggel – Nagy Balázsnéval és Major Lacinéval –, akik a közelben laktak, elmentünk valami ennivalóért. Meglehetősen száraz kenyeret és üres káposztasalátát szedtünk össze…)

Csonka volt a vezetőség, az jött csak el, akit hamarjában el lehetett érni (a telefonok egy része már nem működött), és aki át bírt vergődni hozzánk valamelyik Duna-hídon. Tánczos sem volt ott; jelen voltak helyettesei, Hegedűs B. András és Nagy Balázs, továbbá Bohó Róbert és Csatáry Dániel vezetőségi tagok. „Felnézett” és ott ragadt Litván György, Major László, beállított Kádár Iván a feleségével, Nagy Balázst jött keresni Mikó János…

Az érkezők nem egyszerre érkeztek – ezúttal a városi közlekedés veszélyessége volt az oka, s nem a kötelező óvatosság, mint ez idáig. Mert a Petőfi Kör vezetőinek mindig volt miért vigyázniok – akkoriban is, amikor még meg sem volt a Kör, s ők nem voltak a vezetői (csak össze-összegyűltek néha, tanakodni, nem lehetne-e végre tenni is valamit); és azokban a hetekben is, amikor a Petőfi Kör már kivirágzott, ezreket vonzott, fogalommá lett. Soha nem volt igazán legális, és soha nem volt teljesen illegális – hiszen amikor engedélyezték, nem azt engedélyezték, amivé lett; amikor pedig párthatározatot hoztak ellene, óvakodtak kimondani a „betiltás” szót.

Nagynak nem nevezhető szobánkban hét-nyolc fiatal férfi és két-három nő szorong a rekamién és a székeken; egyesek néha fel s alá járnak és gesztikulálnak. Kádár Iván, újabb híreket remélve, Benke Valériával próbál beszélni telefonon, Hegedűs B. A. Losonczy Géza számát tárcsázza folyton…

A többiekre való várakozás élménytöredékek, gondolatfoszlányok zűrzavarában telt. Általános csak a csodálkozás volt, hogy „ez lett belőle”. Mert bár a Petőfi Körben tárult fel mindaz a sok ostoba melléfogás, a súlyosabbnál súlyosabb hibáknak az a sorozata, amelyekkel a pártnak „sikerült” minden réteget szembeállítania magával – mégse hittük volna, hogy fegyveres felkelés lesz a vége. Valahányszor elkeseredve panaszoltuk egymás közt, elemeztük és latolgattuk, és ki is mondtuk, hogy „rossz vége lesz” – mindig meg is ijedtünk kissé a saját szavainktól, hátha nagyot mondtunk, hátha mégsem olyan sötét a kép… A nagy francia forradalomról állapította meg Tocqueville, de elmondhatta volna a mi forradalmunkról is, hogy „sosem volt nála nagyobb, hosszabban és alaposabban előkészített és mégis kevésbé előrelátott esemény…”

És általános volt a csodálkozás azon is, hogy a felkelők nem sietnek letenni a fegyvert. Valaki előadta, hogy Jánosi Ferencet a következő telefonhívás érte a Nagy Imre-titkárságon:

– Halló, itt a Szekerce-csoport vezetője – hangzott a drót túlsó végéről –, a nevemet természetesen nem közölhetem, csupán annyit, hogy illegális kommunista voltam és partizán. Ismerem Önt: Ön a lefokozott tábornok. Mondja meg, kérem, Nagy Imre elvtársnak: harcolunk, amíg Gerő le nem mond.

Mások is tudtak hasonló történeteket, az egyik magával Nagy Imrével esett meg: a Rádiónál küzdő felkelők egy csoportja írásban kérte tőle annak biztosítását, hogy fegyverletétel után szabadon elvonulhatnak. A miniszterelnök szó nélkül megadta nekik, a futár elvitte, a felkelők átvették, azután így szóltak:

– Rendben van. Most pedig harcolunk, amíg az oroszok ki nem mennek.

A forradalomba így, majdhogynem külföldiként belecsöppenve, azt kérdezgettem kenyérkenés közben a nőktől, a káposztás vájdling körbekínálása közben a fiúktól:

– Már a tüntetésen is tudtátok, hogy forradalom van?

lyen válaszokat kaptam:

– Magam sem tudom. Nagyon forró volt a levegő.

– Tudni lehetett. A jelszavakból. Hogy ilyeneket kiáltoztunk: „Tüntetni nem tilos – Mondjon le a Piros!”

– Ha más nem, maga a betiltás nyilvánvalóvá tette.

– Hogyan is kérdezhetsz ilyet?! Amikor az emberek, a Petőfi-szobornál, könnyel a szemükben mondták Sinkovits Imrével a refrént: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

– Sajátságos – mondta az egyik fiú, a száraz pirítós fölött elmélázva –, hiszen az 1848-as forradalom is betiltással kezdődött: akkor épp attól tiltották el az egyetemistákat, hogy részt vegyenek a Petőfiék szervezte reformlakomán.

– A fegyveres harc most már csak Nagy Imre helyzetét nehezíti – szólt a másik fiú, amikor épp körbejártam a teáskannával.

– Bele kell venni a határozatba, hogy a legfőbb követelés, Nagy Imre miniszterelnöksége, teljesült, a többi most már menni fog!

– Ha lassan is…

– Nem tudom, gyerekek, nem azok között volna-e a helyünk? – kérdezte Litván.

A többiek elengedték a fülük mellett ezt a kérdést. Nem akarták lemosolyogni ezt a „romantikus vágyat”, de arra sem érdemesítették, hogy megvitassák. És amikor megcsörrent a telefon, és Pap Gábor barátunk jelentkezett a Műegyetemről, a Bartók Béla úti diákszállóba indult éppen, és quasi utasítást kért, mit mondjon a diákoknak, Hegedűs B. A. ezt ordította a telefonba:

– Mondd meg nekik, hogy maradjanak a fenekükön!

(De észrevettem, hogy volt, aki a fejét csóválta ezen az ellentmondást nem tűrő határozottságon.)

Abban egyetértés volt, hogy állást kell foglalni azzal a kora reggeli kormányközleménnyel kapcsolatban, miszerint „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”. Egy: nem is biztos, hogy igaz… Kettő: miért „ellenforradalmi puccskísérlet” az, ami Nagy Imrét juttatta vissza a miniszterelnöki székbe?! Kinek a szemében „ellenforradalmi puccskísérlet”?! Miért írja ezt alá Nagy Imre?!… Ha pedig a fegyveres felkelést, amit egyikünk sem akart, valóban leverték – akkor nem szabad késlekedni a kialakult helyzet elemzésével, a tanulságok levonásával.

Az egyik asszonyt odaültették a telefon mellé, egy fiút odarendeltek a rádiókészülékhez: szűrjék meg a híreket és az üzeneteket, és csak az igazán fontosakat közvetítsék. A jegyzőkönyv vezetésével engem bíztak meg.

Mindenekelőtt arról folyt a vita, ki felelős mindezért. Pontosabban: nem vitatkoztak, inkább csak kiegészítették, kiigazították egymást.

Felelős: a tíz év politikája. „Ha csak azt vesszük, ami a nemzeti hagyományokkal történt” – kezdte Csatáry: – a nemzeti ünnepek eltörlése, a hadseregben a cári egyenruha bevezetése, a kötelező orosznyelv-oktatás, a gazdasági élet struktúrájának természetellenes elferdítése; szovjet „szakértők”, „tanácsadók” a vállalatoknál – tette hozzá Major Laci, a kedvezőtlen külkereskedelmi szerződések szolgai elfogadása…

Azután az elmúlt hónapokat vették sorra. „Jellemzőjük a huzavona” – mondta az egyik fiú. „A huzavona februártól júliusig” – tették hozzá mások. „És azután a huzavona júliustól októberig” – kontrázott rá valaki. Végül a közvetlen előzmények. Az egyetemi hallgatók spontán mozgalmairól szóltak, szintén csak címszavakban, majd a lengyel eseményeket vizsgálták: Gerő a barátsági tüntetést nacionalista tüntetésnek nyilvánította… A telefon közben egyre gyakrabban szólt bele a megbeszélésbe. „Az Andrássy úton ezer diák vonul a Parlament felé – üzente valaki. – A Himnuszt éneklik.” A következő berregés már a jelszavaikat ismertette: „Vesszen Gerő; Egyenlőség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták; Minden magyar csatlakozzék; Éljenek a munkások” – diktálta egyik barátunk a kagylóba.

S amikor a telefon kis időre elhallgatott, az értekezletet fegyverropogás zavarta meg. Tizenegy múlt néhány perccel; az ablaküvegek rezegtek tokjaikban, a nők elparancsolták mögüle a férjeiket. „A háztetőn szól” – mármint a géppuska, mutatott felfelé egyikünk. Valóban úgy tűnt, mintha a fejünk fölött kelepelne, fogyasztaná a hevedert, lőne sorozatokat… Két fiú kiszaladt az udvarra, de csalódottan tértek vissza: semmit sem lehetett látni. A Duna felől jött a hang; az ablak szünet nélkül rezgett.

– A víz felerősíti a hangot – nyugtattak minket, nőket.

– Folytassuk, gyerekek – mondta ekkor valaki erélyesen, s engedelmesen visszaültünk. A forradalom szakaszolásánál tartottunk.

Megállapodtak, hogy az első szakasz a Bem-szobornál zárult. Addig a tüntetés „rendben folyt”, az élen az egyetemek vezetői haladtak. A jelszavak zöme helyes volt, nem irányult a párt és a szocializmus ellen. A párt Központi Vezetőségének hibájából azonban, amely nem tudott vagy nem akart időben új, demokratikus programot adni – a tüntetés jobbra taszítódott. „A ténylegesen ellenforradalmi elemeknek pedig, mert nem vitatható, hogy voltak ilyenek – magyarázta Kádár Iván –, tulajdonképpen a belügyminiszteri betiltás hívta fel a figyelmét a tüntetésre.”

Második szakaszába a tüntetés a Bem-szobornál lépett – állapították meg. Amikor kiderült, hogy „nincs gazdája” – mondta Bohó –, és a technikai, valamint a politikai feltételek teljes hiánya a tüntetőket „amorf tömeggé” tette. Ez a tömeg vonult aztán – a harmadik szakaszban – a Parlament elé, Nagy Imrét, az ő megjelenését, az ő állásfoglalását, az ő megszólalását követelve. „Fel kell vetni, kit terhel a felelősség azért, hogy Nagy Imre későn érkezett” – emelte fel a hangját Nagy Balázs, s a többiek helyeseltek.

A negyedik szakasz jellemzői: a párt legfelső vezetőségének kapkodása. Változatlanul jellemző a késés; a fáziskülönbség a tömegek jogos kívánságai és azok teljesítése között. Maradt a „pofon a tömegeknek” szokásos taktikája…

Ekkor azonban valaki ráunt a „szemináriumra”:

– A tanulságokról ráérünk még!… Most a tennivalókról kellene!

– Igazi népfrontkormányt kell követelni!

– Konkrét nemzeti programot!

– Váltsák le Gerőt!

– Andicsot, Béreit, Pirost és Batát is!

A rádióügyeletes közbeszólt, felhangosítva a készüléket: a rádió kérte kedves hallgatóit, maradjanak a készülék közelében. Hamarosan fontos, új közleményt olvasnak be!

De a szobánkban már nem akart abbamaradni a követelések fogalmazása:

– Vegyük bele azt is, hogy Losonczy és Donáth foglalja el helyét Nagy Imre mellett – javasolta valaki. – Ha egyben-másban nem is értenek egyet, mégiscsak segíteniük kell az Öreget.

– Legyen benne az is, hogy új pártapparátusra van szükség. A Petőfi Kör adhatna ötven fiatal kommunista értelmiségit.

– Követelni kell, hogy a Központi Vezetőség mindenről azonnal tájékoztassa a párttagságot, különben teljes lesz a szakadás.

– És a legfontosabb: differenciáljanak a felkelők között, hogy leválaszthassák a demokratákat az ellenforradalomról. Hallottátok, mit kiabálnak: „Nem vagyunk mi fasiszták…”

Ekkor a rádiókezelő hirtelen a leghangosabbra állította a gombot. A szoba megtelt a bemondó erős hangjával:

„A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Politikai Bizottsága ma, 1956. október 25-én megtartott ülésén Gerő Ernőt felmentette a Központi Vezetőség első titkárának tiszte alól…”

A fiúk felugrottak. Valaki az ablakhoz rohant, feltépte, de a Duna-partról nem hallatszott semmi, a Margit hídon is csend volt. Szavak nélkül elhatároztatott, hogy a megbeszélést abbahagyják, új helyzet van, le kell menni az utcára.

Az ablakokba kitett rádiókészülékekből az utcán is hallani lehetett a „Nagy Hírt”, amelyet újra meg újra bemondtak, a kommüniké végén pedig felszólították a főváros lakosságát, tűzze ki a magyar zászlót. Amivel ismét csak elkéstek, hiszen Budapest ekkor már fel volt lobogózva – a lukas zászlók városa volt.

Az Újpesti rakparton laktunk akkor – és a Parlament irányába indultunk el. Nem, nem együtt, nem „testületileg”. Még mindig tartani lehetett attól, hogy az ÁVH lecsap ránk. Hiába miniszterelnök már Nagy Imre, hiába rúgták ki, épp az imént, Gerőt… Hogy közben mi történik „a végeken”, az épp ilyen zavaros időkben kiszámíthatatlan! Hátha egy tiszti különítmény úgy dönt, most intéz el minket, most egyenlít ki valamiféle számlát?!

Mielőtt elindultunk, gyorsan rendet raktunk a szobában. A csikkekkel teli hamutartókat is kiürítettük. Kiszellőztettünk; ne legyen nyoma, hogy itt tanácskozás folyt. A szőnyeg rojtjait is elrendeztük. Ki tudja, mire jövünk haza.

És már láttuk is őket, legalábbis rájuk gyanakodtunk, amikor ismeretlen sötétkék egyenruhában – talán a folyamőröknek volt ilyen vagy hasonló? – a forgalmat irányították el a Margit híd pesti hídfője elől. A Szent István körútra terelték a gyalogosokat is, a keresztutcákba sem engedtek be minket, ott álltak, rendőrökkel megerősítve vagy ők váltak a rendőrök segítőivé?, ott állták utunkat a Néphadsereg utca, a Honvéd utca, a Szemere utca torkolatában is, megfellebbezhetetlen arccal, s hiába próbálkoztunk, hogy mi ott lakunk, csak intettek: tovább!

Végre a Marx térnél be lehetett fordulni a Bajcsy-Zsilinszky út felé, az első sarkon a Vörös Csillag Nyomda körül homokzsákok torlasza hökkentett meg, 1918–19-es képeket elevenített fel, unott arcú vagy fáradt katonák támasztották puskájukat a járókelőkre irányítva a mellvédre, az épület oldalsó erkélyén egy civil szónokolt, közölte, hogy megalakult az ellenkormány, nevet is mondott, akkor sem értettem tisztán, Fehérvári? Fejérváry? – avagy ez is csak át nem élt élmény? „darabontkormány”?… Nem érünk most rá ezen morfondírozni, hárman maradtunk – Litván, Hegedűs B. A. és én –, a többiek szétspricceltek, elhatározzuk, hogy bemegyünk a pártközpontba, megpróbáljuk megkeresni Nagy Imre vejét, Jánosi Ferencet, valaki említette már, hogy most ő az „Imre bácsi” titkára.

Az Akadémia utcára ráfordulva az Arany János utca felől – mert odáig űztek, odáig nem engedtek minket áthatolni a kordonon, betérni a kis keresztutcák valamelyikébe –, szovjet tankok mellett haladtunk el; csukottan álltak, mozdulatlanul. A Magyar Dolgozók Pártja országos székházának kapujában igazoltatás, a retikülömet is megnézik, nincs-e benne fegyver (ezt egyébként, mint másoktól tudom, a jelen helyzettől függetlenül is megtették mindig – amióta az az őrült eszer nő, Fanja Kaplan, rálőtt Leninre). A kapuőrségben szolgálatot teljesítő tiszt feltelefonál, „Jánosi elvtárs nem jöhet” – mondja, társaimat elfutja a méreg, „Akkor Nagy Imréhez, személyesen” kívánnának bejutni, persze, nem lehet, nem is olyan persze, hiszen valóban össze kellene most hangolni a legsürgősebb tennivalókkal kapcsolatos elképzeléseket, a Petőfi Kör segíteni akar, de jó volna egyeztetni, hogy miben segítsen…

A fiúk most egy titkár kinézetű apparatcsikkal, névtelen tisztviselővel tárgyalnak, az szürkén bólogat, „nem lehet” – mondja, „a kávé ülésezik”, ó istenem, még most is érzékelni vélem rajta, milyen büszke a beavatottságára, hogy könnyedén azt mondhatja: „kávé” (értsd: Központi Vezetőség). A fiúkat ingerültté teszi, ő felel majd azért – próbálják zsarolni –, ha a Petőfi Kör hathatós segítsége késni fog vagy elmarad, „engem hiába fenyegetnek az elvtársak” – mondja egy fokkal még betonabb arccal, azután: „A leghelyesebb az volna, ha most szépen hazamennének az elvtársak” – összegezi korlátolt következtetéseit.

– Márpedig mi innen el nem mozdulunk, amíg nem beszéltünk Jánosi vagy Nagy elvtárssal – mondják, kórusban, a fiúk, s indulatukban immár emeltebb hangon arra kezdenek szavakat vesztegetni, hogy „ezért jutottunk idáig”.

A káder megmerevedik.

– Ne hangoskodjanak az elvtársak – szól figyelmeztetőleg. – Ez pártunk Központi Vezetőségének székháza.

És balra el. Egy lépcsőn fel.

Várunk.

(Vélhetően az ilyen és ehhez hasonló élmények – hogy Nagy Imréhez nem lehet bejutni, még a titkársága vezetőjéhez sem – szolgáltak alapul a legendának, amely ezekben a napokban elterjedt. Hogy Nagy Imre „rab”, „őrzik”, „a Központi Vezetőség foglya”… Mások is jártak így, nemcsak mi. Később aztán már az volt a baj, hogy boldog-boldogtalan bejutott hozzá, agyonfárasztották, küldöttség küldöttségnek adta nála a kilincset…)

A lépcső felől három elvtárs közeleg, újságfotókról ismerem őket: Kiss Károly, Köböl József, Hegedűs András.

– Mit kívánnak az elvtársak? – kérdi Köböl.

A fiúk azt mondják, hogy Jánosi Ferenccel szeretnénk beszélni.

– Ezért kár volt minket kihívatni az ülésről – mondja Köböl.

– Mi nem kérettük az elvtársakat! Mi nem kívántuk, hogy miattunk szakítsák félbe a Központi Vezetőség ülését! Mi Jánosi Ferenccel akartunk beszélni! – A fiúk egymás szavába vágva tiltakoznak.

Az én figyelmemet Kiss Károly köti le. A párt fegyelmi bizottságának, a KEB-nek az elnöke meg sem tud szólalni, egész testében reszket.

– Az sem érdekli az elvtársakat, hogy innen három sarokra ellenkormány alakult? – kérdi az egyik fiú.

Hegedűs, a volt miniszterelnök, még jelenleg is a miniszterelnök első helyettese, felélénkül.

– Hogyan?

Elmondjuk, mit láttunk. A homokzsákokat, a civilt az erkélyen.

Hegedűs (az elnémult Köbölhöz és a reszketést abbahagyni képtelen Kiss Károlyhoz fordulva): „Intézkedni fogunk.” (Felénk intve): „És köszönjük meg az elvtársaknak, amiért bejöttek, hogy ezt tudassák velünk.”

Nyilvánvalóan nem ezért mentünk be, de „jól jött”. Őket a Petőfi Kör vezetői nem kívánták volna beavatni abba a lényegében még mindig konspiratív, pontosabban elkonspirálandó kapcsolatba – inkább csak lelki függésbe… –, ami a Petőfi Kört Nagy Imréhez kötötte.

Megpróbálunk bejutni a Parlamentbe – határozzuk el. Az sem biztos, hogy Nagy Imrét ebben az épületben kellett keresni. Egyetlen szóval sem mondta nekünk senki, hogy itt van, csak hát megszoktuk, hogy a fontos dolgok itt történnek…

Ezen elmélkedünk, meg azon, kit milyennek láttunk a hármak közül. „Még mindig Hegedűs volt a legemberszabásúbb” – állapítjuk meg, noha semmi okunk kedvelni őt, a Nagy Imrét a miniszterelnöki székben annak idején váltó Rákosi-kreatúrát.

Szinte észre sem vesszük, ami elénk tárul. Idő kell ahhoz, hogy felfogjuk, mit látunk.

Ahol a 2-es villamos fordul be a Kossuth tér felé, a járdaszigeten halottak fekszenek egymás mellé letéve. Egy nagy fekete halottaskocsi most indul a sínek mellől, ezeket még itt hagyta.

Hányan vannak? Tízen, tizenketten, tizenhatan…? Férfiak, nők, némelyik a kabarjával lefödve, mások csomagolópapírral lehettek letakarva, azt azonban levitte róluk a szél… Társaim közül Litván utánafut az úttestre sodródott durva papirosnak, ráteszi valamelyikükre… De hiszen még ott is vannak! A Parlament épületének beszögellésében, a falhoz golyó által odaszögezve ül – rogyott nyilván össze – további négy-öt halott, az egyikhez közelebb lépek, noha a fiúk kiabálnak: „Ne menj oda!”, meglehet, attól félnek, még rám kelepelhet valahonnan átellenből, ha nyílegyenesen, akkor a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről az a géppuska, ahonnan ezekre lőhettek, szerencsétlenekre, a férfi lecsuklott feje körül a falon szétspriccelt szürke agyvelőgerezdek, oldalánál már nem folyik, már tócsává dermedt a fekete vér.

A fiúk is csak állnak, jobb meggyőződésük ellenére, azt mérlegelik, honnan jöhettek a lövések, a Parlament kapuján kirohan egy kormányőr, „Itt nem lehet, kérem, csoportosulni!” – kiabálja. Litván sietve elköszön tőlünk. (Ha akkor tudtuk volna, hogy őt majd hat évre fogják ítélni, Andrist kettőre…) „Mi nem csoportosulunk – megyünk közelebb –, mi Jánosi Ferenc elvtárssal szeretnénk beszélni. Ha vele nem lehet, akkor Tánczos Gáborral!”

A tiszt visszamegy a kapuba, mi csak a kapun kívül várakozhatunk. Tánczos Gábor, van olyan?” – halljuk kérdését, amint telefonál, isten tudja, kinek.

Ólomszürke ég terül a Parlament fölé. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal rakják be amott a holttesteket, most veszem észre, hogy a járdasziget pereméről még csöpög, tövében fekete tócsákban áll a vér, meg vagyok dermedve egészen, alig érzékelem, mi történik velünk, mintha alvadna a vér bennem is.

Tánczos szalad felénk a kapuból, a hozzánk legközelebb álló tank tornya lassan felénk fordul, arra riadok, hogy Tánczos kitárt karokkal elénk ugrik, kereszt a teste, testével véd minket… „A barátaim! – kiáltja. – A barátaim!”

A tank tetején felnyílik a kerek tető; szovjet tiszt emelkedik ki rajta derékig.

A kormányőr is megmozdul a Parlament kapujában. Int, hogy közelebb mehetünk, a külső kapuboltozat alá, védettebb helyre.

– Nem ők lőttek – hallom Tánczos hangját –, ők fraternizáltak a tüntetőkkel, virágot kaptak tőlük, süteményeket… Ők csak visszalőttek azokra, akik a környező épületekből… háztetőkről, erkélyekről… Nem tudni, kik voltak, de hogy provokáció, az biztos!

Vissza kell mennie, de még a helyzetről néhány szót:

– Mihelyt hatalmon vagyunk, én rendpárti vagyok – mondja. – Kiadtam egy felhívást a Petőfi Kör nevében, benne lesz a holnapi Szabad Népben… Holnap már megint lesz Szabad Nép. Két napig nem volt, de holnap már megjelenik… Úgy tudom, Magyar Nemzet is lesz. Taváris! – kiabál a szovjet tisztnek. Mutatja, hogy mi indulunk elfelé.

Felemelt kézzel vár, amíg elvonulunk. Drága Gyurka, bármit hozhat az élet, sohasem fogom elfelejteni, hogy a testeddel fedeztél minket.

(Tánczos Gábort baráti körben Gyurkának nevezték. Akkor láttam sok-sok évre utoljára: Nagy Imréékkel együtt bemenekült a jugoszláv követségre, Romániába hurcolták, titokban hazalopták, tizenöt évre ítélték; 1962-ben szabadult. 1979. december 6-án öngyilkos lett.)

Este, otthon megtudjuk, hogy ismerős is van a halottak között: I. Tóth Zoltán történész, az ELTE dékánja, aki küldöttség élén ment be a pártközpontba, ott kapott halálos lövést a küszöbön. Az Akadémia utca 17. előtt, ahol mi is ott lehettünk volna, s ahol később jártunk is.

Még egy telefonhívás: rokonunk, Laci, egy idős férfi még tegnap megsebesült, amikor a Honvédelmi Minisztérium előtt tűzpárbaj alakult ki; vélhetően felkelők akarták elfoglalni az épületet. Ők a minisztériummal átellenben laknak, s ő a lövöldözés hallatán odalépett az ablakhoz, hogy lehúzza a rolót. Eltévedt golyó találta-e a bal karján, a könyökén, vagy célzott lövést adtak le rá ideges védők, izgatott támadók, nem tudni. A seb nem súlyos, a közelből a mentők azonnal kijöttek, ellátták, de Laci sokkos állapotban van, sír, úgy érzi, a történelem minden fordulatával őrajta ver végig a sors – az első világháborúban megsebesült, a második alatt Székesfehérvárról Auschwitzba hurcolták a családját, most kis híján golyót kapott a szívébe…

(Az az idős úr, rokonom, Laci nemsokára elhagyta az országot. Amilyen jó humorú, bűbájos ember volt, jóllehet alig tudott angolul, az immigration officer kérdésére a brit szigetek „bejáratánál”, hogy meddig óhajt maradni, mindjárt tudott szellemes választ adni: „For ever – felelte. – Örökre. „A nyelvet sohasem tanulta meg tisztességesen; egy évvel később egy észak-angol városkában meghalt.)

Október 26., péntek

Információt, információt, információt!

A rádió, amikor nem hivatalos közleményeket olvas be, csak Beethovent sugároz, az Eroicát.

Telefonon próbálunk hírekhez jutni. A sztrájk mind jobban kiterjed, ahelyett hogy visszatérnénk a normál kerékvágásba. Mint hallom, már 23-án este a Parlament előtt, még Nagy Imrére várva vagy az ő szerencsétlen szavait követően elterjedt a jelszó: „Holnap sztrájkot!” És, úgy látszik, megérett rá az idő, mert másnapra, amikor én még vonaton ültem, nagyrészt leállt a termelés. Mára már kimondatott: országos a sztrájk. De miért? Mit akarnak? Mit akarnak még?

Telefonok sora: felháborodás Tánczos tegnapi nyilatkozata miatt. „Nem volt joga az egész vezetőség nevében!” – ez a legsűrűbben hangoztatott ellenérv. „Miért, különben egyetértenél vele?” „Nagyjából igen” – mondja az egyik. „Nahát akkor!” – mondom erre én. De van, aki nagyjából sem ért vele egyet. Felhívásában Tánczos „egyes fosztogató, kegyetlenkedő elemek”-ről beszél, ez elfogadhatatlan – ordítja Sánta Ferenc író a kagylóba –, „ül a Parlamentben, mint egy egérfogóban” (mármint Tánczos), elfogadja Nagy Imre rossz tanácsadóinak rossz helyzetértékelését; „mutasson nekem az utcán csak egyetlen fosztogatót is! – tiltakozik Benjámin László, a költő –, a felkelők éppenséggel nagyon vigyáznak, ne lehessen őket tolvajoknak nevezni, a Parlament felé menetelve tegnap is azt kiabálták a tüntetők, hogy nem vagyunk mi csőcselék!”

Amíg csak rájuk nem lőttek… Állítólag legalább kétszázötven halott maradt a kövezeten. „Ávós provokáció volt” – ez az egyik telefonáló meggyőződése. „Azt beszélik, a tömegből is kilőttek” – mondja egy másik. „A tömeg teljesen fegyvertelen volt” – ebben egyetlen percig sem kételkedik a harmadik.

Délelőtt 10-kor lemegyek sorba állni valami ennivalóért. A városban közlekedés nincs, villamos, autóbusz nem jár, az üzletek kiszolgáló személyzete nem képes eljutni munkahelyére, a környék lakóbizottságai állítólag megállapodtak, hogy önhatalmúlag kiárusítják az üzleti készleteket. Felhasználom az alkalmat, hogy körülnézzek a Szent István körúton, noha a sor bekanyarodik a Fürst Sándor utcán a Budai Nagy Antal utcába. Mikor fogok itt sorra kerülni, pedig még a New York palotába is be akarok menni (gyalog), én nem sztrájkolok, hátha sürgős szüksége van a lapnak, múlhatatlan szüksége egy bécsi absztrakt képzőművészeti kiállításról szóló cikkemre?!

A sorbaállók igazi hír- és rémhírforrások. „Súlyos harcok a Kiliánnál!” – hallom; mindenki úgy tesz, mintha pontosan tudná, mi az a Kilián, és hol van. Harcok folynak a Tűzoltó utcában, a Tompa utcában, a Corvin közben. „Az Budán van?” – kérdem bután, a Corvin térre gondolok. Kiderül, másoknak már fogalom a Corvin köz. Budán is lőnek: a Széna téren meg a Moszkva téren a földalattihoz ásott lejtaknákba húzódtak be a felkelők – meséli egy férfi; magam is emlékszem a mélyépítő vállalat ideiglenes deszkabódéira, felvonulási barakkjaira.

Teherautóról frissen sült kenyeret kezdenek árulni, felbomlik a sor. „A pékek, a pékek helytállnak!” – gondolom hálásan. Viharkabátos férfi szólít fel minket a kocsi tetejéről, készítsük ki előre a pénzt, kiszámolva, ne tőle várjuk, hogy visszaadjon. A tömegben spontán pénzváltási folyamatok zajlanak le, a ponyva alól kettesével nyújtják le a vekniket. Ha igazi újságíró lennék – szoktam magamat ezzel gyötörni, hogy nem vagyok „igazi” –, akkor most megtudakolnám, honnan jöttek, hánykor keltek, hányan vannak bent a sütödében, ügyeletet tartanak-e a kemence körül, de restelleném itt feltenni „termelési riport”-kérdéseimet, jobban szeretek egy lenni a tömegből, pedig vihetnék mellesleg egy kis helyszíni tudósítást a lapnak…

Rohanok haza a két veknivel, az egyiket felviszem anyámnak, még csak telefonon beszéltünk, amióta megjöttem, és megtiltottam neki, hogy lemenjen az utcára. „Háború van, nem érted?!” – ordítottam izgalmamban, mert képes és lemegy, teljességgel óvatlan, én már attól rosszul vagyok mindig, ahogy a tócsákat kerülgeti az úttesten, a végén még elütik egyszer… Anyám is rémhírekkel van tele, az oroszok szörnyen idegesek, a Légrády Károly utca sarkán egy tankból belelőttek a közért előtt sorba álló tömegbe, a Fürst Sándor utca egyik lakásában meg épp le akarták engedni a redőnyt, erre a tankból rázúdítottak egy sorozatot a házra… Látom is a friss golyónyomokat a műkő borításon, ahogy eljövök, ezt a házat sem renoválták a háború óta, még annak a nyomát is viseli; ezt az értelmetlen pusztítást ugyan kik és mikor fogják helyrehozni?

Otthon további telefonok, rossz hírek: állítólag egységes felkelőparancsnokság alakult, de mit akarnak, mit akarnak?… Maléter bejelentette, hogy nem hajlandó a felkelők ellen harcolni, ő, akit azért küldtek oda, hogy rendet teremtsen, ki érti ezt?… „Nagy Imre fogoly” – mondják mind többen, a régi sztálinisták foglya, kellett neki bemennie a pártközpontba, miért nem a Parlamentben székel, nem pártvezér ő, hanem miniszterelnök, már megint ez a leküzdhetetlen párthűség dolgozik benne, a párttól vár megerősítést, támogatást, ki az a párt, „a párt mi vagyunk, és a mi egyre növekvő csoportunk!” – kiáltotta a Petőfi Kör sajtóvitáján Tardos Tibor, de félő, hogy Nagy Imre szemében továbbra sem ő vagy „mi” vagyunk a párt, hanem Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke, az arcán azokkal az idegbeteg rángásokkal, aki kizárta őt is, nem volt rest.

A szerkesztőségben Pethő Tibor veszi fel a kagylót, ne jöjjön be, Mari, nincs értelme – mondja –, a nőket mind hazaküldtük, már tegnap is csak egy oldal volt a lap, ma is röplapszerű lesz csupán. Hogy ki van bent? Komor Imre elmenekült, ha igaz, Csehszlovákiában keresett menedéket, Parragit felpofozták az utcán – Pethő nem tud elnyomni egy kis kuncogást –, az többé nem meri kidugni a képét… De a hivatalsegédje, a Makk, az bejár, csak most tanácstalan, nincs ki után hordania az éjjelit…

Ezen aztán jókat derülünk délután, amikor kolléganőm Magdi és férje, szintén újságíró (Gyuszi) feljönnek hozzánk. Látjuk magunk előtt az örökké részeg és a vizeletét visszatartani nem tudó Parragi külön „személyi titkárát”, amint rohan a bilivel. Mivé silányította ezt a Parragit is a rendszer, ez valamikor bátor ember volt, brennbergi bányászból lett neves publicista, a németek elvitték mint antifasisztát, Mauthausenből jött vissza!… Biztosan ivott régebben is, de az, hogy tétlenségre kárhoztatták, hogy nem írhatta többé, amit gondolt… „Igazi szarjankó lett, nincs rajta mit sajnálni” – mondja a társaság egyik tagja, nem vitatkozunk, élénken emlékszünk a Boldizsár Iván kinyírása körüli botrányokra, Parragi György viselt dolgaira.

– Ki az a Maléter? – jut eszembe.

– Egy ezredes – felelik.

Ezt nem szeretem. „Az ezredesek” – erről sokat hallhattunk. „Az ezredesek juntája”. Vagy ezt is át kell értékelni, ez sem volt igaz?

Gyuszi két újságot hozott. Igazi hőstett, vagy legalábbis vitathatatlan szerencse. Az egyik az Igazság, ez valami új dolog, tegnapi dátummal, a másik egy mai Szabad Nép, ebben olvasható Tánczos felhívása a 4. oldalon. Valóban ismételten benne van, hogy „a Petőfi Kör vezetősége nevében” nyilatkozik, és ehhez valóban nem volt joga. No de létezett volna a Petőfi Kör Tánczos nélkül, azzá lett volna, ami…?! Volt évfolyamtársam mesélte, hogy a sajtóvita éjszakáján, a hajnalig tartó vita hajnalán másokkal együtt, még mindig vitatkozva, felhevültén ment haza a Tiszti Ház felől (a Váci utcából) a Vörösmarty téren, József nádor téren, Roosevelt téren át, el a Belügyminisztérium épülete előtt… és odalépett hozzájuk a belügy kapujában posztoló, fegyveres őr. „Mit határoztak?” – kérdezte…

(A Boldizsár–Parragi-ügyről részletesebben írtam már a Magyar Nemzet 1989 elején megjelent Évkönyvében, Losonczy Gézáról szóló megemlékezésemben. Most csupán röviden annyit, hogy 1955 májusában leváltottak a lap főszerkesztői tisztéből Boldizsár Ivánt, azzal az ürüggyel, hogy „Üdvözöljük a Hazafias Népfront kongresszusát” című vezércikkében helytelen nézeteket hangoztatott – ám azt a vezércikket, mely P. Gy. betűkkel szignálva is volt, Parragi György írta, akit viszont ugyanekkor kineveztek a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé!
Vendégeink e napon, kollégáim, Gyuszi és Magdi, fiatal házasok – honnan sejthettük volna, hogy hamarosan el fogják hagyni az országot, azután útjaik szét fognak válni; haraggal válnak el?)

Az Igazság a forradalmi magyar ifjúság lapjának nevezte magát. Röplap volt inkább, nem újság. Megkönnyebbülésünkre „Lerakni a fegyvereket!” cím alatt közölt keretes felszólítást, ellenben vitatkozott a hivatalos közleményekkel olyan értelemben, hogy „A magyar nép nem fosztogat!” címmel kis riportokban számolt be az utcai harcok szüneteiről, életképeket mutatott az utcákról. Hogy Lakatos István archaikus hömpölygésű verse „A fiatalokhoz!” épp ide illik-e, erről nem voltunk meggyőződve, bár én még nem láttam eleven felkelőt.

A Szabad Népben Kádár János, mint a párt új első titkára, kategorikusabb, ódivatúbb hangon szól Nagy Imrénél. Amíg a miniszterelnök szerint „Kisszámú ellenforradalmár felbujtó népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított, amelyet Budapest dolgozóinak egy része az ország helyzete felett érzett elkeseredés következtében támogat…”, addig Kádárnál „Pártunk vezetősége teljes egységben állást foglalt amellett, hogy a népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni. A dolgozó nép, a munkásosztály, a párt népköztársaságunkban megtestesült hatalma számunkra szent, és szent kell, hogy legyen mindenki számára…” És nix jogos elkeseredés.

A rádió egy ideje már új, fontos közleményt ígér. Negyed ötkor beolvassák a párt Központi Vezetőségének nyilatkozatát. Eszerint a fegyveres harcok minden részvevője amnesztiát kap, ha ma, legkésőbb este 10-ig leteszi a fegyvert. Ellenben azokat, akik nem teszik le a fegyvert, „kíméletlenül megsemmisítik…”

Félreértelmeztem az Igazság felhívását az előbb. Csak a címét néztem meg. Ők nem az egységesen forradalmi ifjúságnak nevezett felkelőket szólítják fel, hogy „Lerakni a fegyvereket!”, hanem azt követelik, hogy „az ÁVH, rendőrség, katonaság, minden civil” (de csak utoljára minden civil) rakja le a fegyvert Budapest köztereire. Szép gondolat, közben zúgnának a harangok… (Így képzelem.)

Csengetnek. A házból dr. B., közli, hogy „a bizonytalan helyzetre tekintettel” kapuőrséget szerveznek estére, éjszakára. Én nem voltam Pesten a háború alatt, de sejteni vélem, hogy második világháborús reflexek mozdultak a lakótársakban. A továbbiakban ez világosabban ki is rajzolódik: „Körülnéztünk a pincében, kérem – mondja dr. B. – Felhívtuk a házfelügyelő figyelmét seprési kötelezettségére…”

– Attól tart, hogy le fog kelleni vonulni az óvóhelyre, ügyvéd úr? – kérdezem.

– Az Üllői út környékén már két napja az óvóhelyre húzódtak a lakók – feleli.

Magdiék nálunk maradnak éjszakára. Kihúzzuk a kétszemélyes rekamiét, keresztben elfér azon négy ember is. Parragit megpofozták az utcán?… Miért jár olyan helyre, ahol ismerik?

Október 27., szombat

„…felhívjuk Budapest népét, hogy saját érdekében a továbbiakban senki el ne hagyja lakóházát” – halljuk a Belügyminisztérium felszólítását már reggel negyed 7-kor a rádióból.

„A hadsereg főparancsnoka által a Budapest területére kihirdetett kimenési tilalom… a visszavonásig érvényes. Felhívjuk Budapest lakosait, hogy ma, október 27-én maradjanak lakásaikban” – halljuk a rádióból reggel 7 tájban.

És telefonhívások, már hajnalban. A család mindkét oldalról könyörög, ne mozduljunk ki hazulról, normalizálódóban a helyzet, a fegyveresek ma abbahagyják a harcot, ne akarjunk a rend küszöbén egy eltévedt golyót kapni!

A Belügyminisztérium a lakosság otthon tartása érdekében felszólítja a házfelügyelőket, a lakóbizottságokat, „a maguk részéről” ők is hassanak oda, hogy senki utcára ne menjen (ami elég undorító. A Rákosi-korszak házmesterei, akikhez „az elvtársak” kijártak érdeklődni utánunk, most birokra fognak kelni velünk a kapuk előtt?!).

Meg sem kíséreljük. Marad a rádió és a telefon.

„A még harcoló csoportok felszámolása… tegnap este 10 óra, vagyis az amnesztia határidejének lejárta óta… a jelen pillanatban is folyik” – mondja a rádió (reggel fél 8-kor).

Fél 10-kor kisebb családi vita, mert a rádió közlése szerint „egyedül közlekedő személyek” szűk félórára, igaz, csak „elengedhetetlenül szükséges esetekben” kiléphetnek az utcára. Mit ér az ember alig huszonöt perccel, amikor közlekedés sincs? És mit jelent az, hogy „elengedhetetlenül szükséges”? Azt jelenti, hogy a kormány már megint alkuszik. Ebben is alkuszik.

Az új nemzeti kormány az ígéretek ellenére sem alakult meg tegnap. Tánczos telefonál: úgy tudja, Losonczy és Donáth megint kivonultak a tárgyalásokról. A Kiliánnál a legsúlyosabb harcok, valóságos ütközet zajlott le tegnap – ezt már Győrffy Sándor telefonálja meg. És azt javasolja, Tánczos menjen ki páncélautón, megadásra szólítani fel őket.

Méray Tibor felhívását „a harcoló ifjúsághoz” állítólag nem mondta be a rádió. Ezen vitatkozom, nem akarom elhinni; Háy Gyula felhívását, amelyben „öreg barátotok”-nak nevezte önmagát, véletlenül hallottam.

Telefon-viták arról, joga volt-e este 10-kor kiadni a „megsemmisítési parancsot” annak a kormánynak, amely már saját feloszlatásáról tárgyalt órák óta. Telefon-rémhírek: Győrött feléledt a nyilaspárt, a Városmajort szökött fegyencek (akik a zűrt kihasználva kitörtek börtöneikből) kerítették hatalmukba, Csepelen a felajzott tömeg megostromolta a pártházat, és meglincselte a tanácselnököt.

A városban többfelé fekete zászlók lógnak a házakon. Ez azt jelentené, hogy a házból meghalt – a harcokban elesett vagy véletlen sebesülésébe belehalt – valaki? Vagy talán a testvérharc miatti szomorúságukban tették ki, abban az értelemben, ahogy a tegnapi KV-nyilatkozatban hallhattuk: „A két világháború óta nem voltak ilyen tragikus napjai hazánknak. Testvérharc dúl hazánk fővárosában…”?

A Parlament előtt állítólag kétszázötvenen vesztették életüket. Az áldozatok száma tényleg percről percre nő.

A Magyar Nemzetnek tegnap három rendkívüli kiadása jelent meg. A Szabad Nép kisalakú, nem a szokott gépein nyomják.

Felfoghatatlan, hogy min alkudoznak Nagy Imrével a pártközpontban; még mindig nem érzékelik, hogy minden perc drága?!

Távbeszélünk, de ha ez sokáig így megy, bevezethetik majd a háborús távházasság intézményét is. A magam részéről némi távirányításra vágynék.

Hangulatunk, tanácstalanságunk ellenére sem rossz, csak feszült. Nem tudjuk, helyesen tesszük-e, hogy itthon kuksolunk. Nem volna ránk valahol szükség? Nem tudnánk valahol hasznosítani magunkat?

Jobb híján a jegyzeteimet rendezgetem, újabbakat írok.

Rémhírek a szerkesztőségből: megint nem lesz lap. Losonczyt napok óta nem látták, Pethő hazament aludni.

Az egyik gépírónő azt kérdezi, nem akarok-e bemenni, lapot csinálni? Én?! Honnan venném én az ehhez szükséges tekintélyt? Elfogadnának-e a nyomdászok? (Ez a B-né különben is egy geil hízelgő volt mindig.)

Felhív egyik kolléganőm kétségbeesve, hogy a fia nekiindult a határnak. Nyugtatgatom, majd előkerül. „Hülye vagy – kérdi, dühtől fuldokolva –, hát nem tudod, hogy most Nyugat felé nyitva van a határ?! Emberek ezrei indultak el… kihasználni a rést…”

Ez szíven üt. Mindegy nekik, hogyan alakul majd itt az élet?

A rádió családi üzeneteket közvetít. Azután: „Figyelem, figyelem! Kérjük hallgatóinkat, maradjanak készülékeiknél!” Ez azt jelenti, hogy hamarosan fontos közleményt olvasnak be.

A „hamarosan” jó húsz perc. A kormány átalakult. Államminiszter Tildy (engedmény a kisgazdáknak). Földművelésügyi miniszter Kovács Béla (külön hozzáteszik, hogy a Kisgazdapárt volt főtitkára). Népművelési miniszter Lukács György („egyetemi tanár” – fűzik hozzá), egészségügyi miniszter Babits Antal (nála is közlik, hogy „egyetemi tanár”). A régi boncok közül maradt Csergő, Czottner, Bebrits… Hogy ezektől ne lehessen megszabadulni! És Apró maradt miniszterelnök-helyettes, ugyan miért?

– Mert a Rajk-temetésen ő mondta a párt nevében, hogy soha többé! – mondja egyik barátunk félig gúnyosan, félig megértően a telefonban. Már a Rajk-temetésen is milyen jelentéktelen volt, milyen apró…

– Imre bácsi nem képes megválni ezektől a kreatúráktól – mondja másik barátunk. – Ez a semmirevaló Nezvál, ennek bársonyszék dukál? Ugyan miért? Város- és községgazdálkodási miniszter… Hát nem lehetne a szaktárcák élére néhány jó polgári szakembert találni?

Gyenes Antalnak, mint régi nékoszistának, örülnek mások. De micsoda népszerűtlen posztot kapott… „begyűjtési miniszter”… Vagy mindegy volna, csak bekerülni a sáncokon belülre: ez a cél?

A déli hírek szerint „A Budapesten garázdálkodó csoportok ereje megtört.” A kijárási tilalom tovább tart.

Vidéken több helyütt kiszabadították a börtönökből a közönséges bűnözőket – halljuk. Ez baj, ez tovább bonyolítja a helyzetet. No de… No de: annak idején, amikor a Bastille-t lerombolták: csak és kizárólag finom értelmiségieket, széplelkű politikaiakat engedtek szabadon?

…De nem szabad elkezdeni analógiákat keresni. A szerkesztőségi gépírónő azt is mesélte, hogy a Lenin körúton suhancok kihordták a bolt elé a Horizont könyveit, és felgyújtották. Nekem persze mindjárt eszembe jutott az a Heinének tulajdonított mondás, amelynek jós-ereje mindig elborzaszt újra: „Ahol könyveket égetnek, ott nemsokára embereket égetnek”, meg az a heinei szállóige is, miszerint egy forradalom szerencsétlenség, de még nagyobb szerencsétlenség egy félresikerült forradalom…

Kiszabadult gyilkosok, rablók bandái ellen akar vajon megvédeni minket a katonai parancsnokság, amikor a rádióban ismételten felhívja a lakóbizottságokat, „akadályozzák meg, hogy a házba orvlövészek lépjenek be”? Kik azok, az orvlövészek?

Nem elég.

Nem elég a változás a kormánylistában, nem elég az új név. Egybehangzóan ez a véleménye mindenkinek, akit sikerül elérnünk telefonon, vagy aki elér minket.

Friss hír: a közellátás megszervezésével Vas Zoltánt bízta meg Nagy Imre. Vas népszerű ember, talán még nem felejtették el a pestiek a krumplivonatokat, látták Vast az utcán sétálni… rajta kívül csak egy akadt, aki kimerészkedett gyalog az utcára: Nagy Imre… De félő, hogy Vas neve mégsem varázsszó. Emlékszem a viccre: „Mikor volt itt jó világ? – Amikor a Vas egy fém volt, a Rákosi egy rendező pályaudvar, a Révai egy lexikon…”

Kevés, kevés a változás. Csergő, Czottner, Bebrits nevére nem fogják letenni a fegyvert.

Ültömben elaludtam? Félálomban a Rákóczi-szobrot láttam a Kossuth téren, magas talapzata körül halottak ültek, felszegett fejjel támasztották hátukat a talapzatnak vagy oldalra bukott a fejük… Most nem is tudom, láttam ezt a Parlament kapujából, és akkor fel sem fogtam, vagy álmodom?

A Mahart közli, hogy Pünkösdfürdőnél kikötött egy hajó, amely Bécs alól érkezett – mondta be az előbb a rádió. Tényleg, ha akkor nem jövök haza az Arlberg expresszel, még csak most érkeznék? Azóta nem volt vonat?

Erdős Péter barátunk telefonál. „Hol a fenében vagytok?” – kérdezi. „Beijedt”-nek nevez minket, a fél város az utcán van, a nép fütyül a kijárási tilalomra. Aczél Tamás. Gimes Miklós, Lőcsei Pál és mások küldöttségben jártak Nagy Imrénél, igyekeztek meggyőzni, hogy a „vonal”, amit követ, nem helyes, élére kell állni a nemzeti megmozdulásnak. Losonczy az ELTE-n kvázi eligazítást tartott, határozatlannak nevezte Nagy Imrét. Professzoros alkat, hamleti alkat… – ezt már nem is tudom ki mondta, Erdős Péter vagy Losonczy Géza.

Az ELTE-n egyetemi forradalmi diákbizottság működik. Ott van Mérei Ferenc, Szalai Sándor, Pozsár…

Losonczy arról is tájékoztatót adott, ő és Donáth miben nem értenek egyet Nagy Imrével. Tarthatatlannak nevezte, hogy a történteket ellenforradalomnak skatulyázza be a kormány. Tárgyalni kell a felkelőkkel, nem bágyadt felhívásokban kapitulációt követelni tőlük.

Kovács Béla a rádióban: „Nagy Imre és Kádár János barátaim – így mondta – nemzeti kormány felállítására tesznek kísérletet…” Ezek szerint fog ez a névsor még alakulni. Lukács György ugyan lezártnak tekinti: az ő rádiónyilatkozata szerint ebben a kormánylistában „valamennyi réteg és árnyalat” képviselve van.

Este háromnegyed tízkor bemondják, hogy holnap változatlan a kijárási tilalom, de délelőtt 10-től ebéd után 3-ig ki szabad menni.

Furcsa, hogy Losonczy bement a bölcsészkarra, de nem ment be a laphoz.

Tánczost napközben nem tudtuk megtalálni, állítólag alszik.

Pethő is hazament aludni.

Nagy baj a forradalomra nézve, hogy az embernek néha aludnia is kell.

…Ó, ha Nagy Imre akkor, 23-án este, a Parlament erkélyén kiáll, és azt mondja: kormányom tagjai Tildy, Kovács Béla, Lukács György, Gyenes…

Október 28., vasárnap

Reggel 10-kor pontban az utcán. Vasárnap van. Vasárnap? Ma egy hete egy piros-kék festmény előtt álltam, s azt figyeltem, miféle szemfényvesztő játékot játszik velem – ha mozdulok, velem mozdul, velem változik; kérdés, hogy mozdultamban változom-e én is?

Az nem is én voltam, ott, az előtt a kép előtt. Az egy másik életben volt – olyan messze van most.

A Szent István körúton még hosszabb a sor a péküzlet előtt, mint két napja. Megkerüli a háztömböt, és a vége visszatér a Szent István körútra.

Az éjjel esett, tócsák csillannak mindenfelé. Üvegtörmeléken járunk, a cipőnk orrával horpadt hüvelyeket taszigálunk le a járdáról. (Utcaseprés magyar módra.) A kocsiúton orosz tankok, páncélautók, ponyvával fedett ágyúk karavánjai. Még szovjet tengerészeket is láthatunk, bő szárú matróznadrágban. („Pont úgy, mint a filmen.”)

A Szabadság téren átvágva a Belvárosba, az egyetemre tartunk; Nagy Balázsék vannak velünk; Pozsár Pista azt telefonálta, hogy sokan vannak bent, híreket bizonyosan lehet cserélni, de talán ki is süthetnénk valamit. „Valami előremutatót” – mondja Pozsár. Tánczos reggeli telefonja szerint szerveződőben van valamiféle forradalmi értelmiségi kör, talán ahhoz lehetne – kellene – kapcsolódni.

Kisfaludi Stróbl merev, sematikus család-szobra még ott áll a Lenin Intézet (az egykori Tőzsde) épülete előtt, csupán a feliratot vakarták le róla, azt, hogy „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép.” Már akkor sem értettem, amikor felállították, ezt a stiláris értelmetlenséget: ha neki adják, miért nem adják oda – s mint hallom, a tüntetésen is kiabáltak hasonló jelszókat, igaz, azokat a Sztálin-szoborral kapcsolatban, vagyis hogy a szovjet hadsereg menjen haza, és a Sztálin-szobrot vigye haza. Az a szobor most, mint telefonálóink mesélték, az Akácfa utcában hever, odáig vonszolta el a diadalittas tömeg, ösztöneiben talán az ősi megszégyenítési-kivégzési módra emlékezve, mintha ló farkához kötötték volna. Szeretnék arra menni ma, bár nem rajongok a szobordöntögetésért. Mint egykori német szakos, tudhatom, hogy Bismarcknak több mint ötszáz emlékművet állítottak német földön, és Mikus Sándor műve nem is volt a legrosszabb a maga nemében. (Révai ezt mondta róla: „Egyszerű, de mégis nagyszerű, mint maga Sztálin…”)

Fazekas Gyuri szól utánunk, szigorú olvasószerkesztőm a Magyar Nemzettől, megy be Kopácsihoz a főkapitányságra, tartsunk vele. Amikor nincs „szolgálatban”, bűbájos ember, tele viccel, anekdotával; még rám is enyhültebben néz, pedig mit gyötört… A Sztálin-szobor körüli népmozgásról is mindent tud; súlyos öklét a népszerű színész, Pécsi Sándor vitte el, hátizsákkal jött érte – meséli Gyuri. A másik kéz körmeit állítólag külföldieknek osztogatták a diákok, a vöröskeresztes segélycsomagok szállítóinak. Egy férfi, aki túl nagy darabot hasított a bronztestből, így felelt a körülötte méltatlankodóknak: „Bocsánat, de én egy egész vállalatnak viszem…” (Ha ezt nem Gyuri találta ki!… Gyanakszom.)

Még sohasem jártam a Deák téri épületben, épp oly valószínűtlen számomra, hogy most az „óberhé”-n vagyok, mint volt a napokban az, hogy csak úgy besétáltunk az Akadémia utcába, a pártközpontba. Kopácsi Sándor főkapitány nem látszik csodálkozni, amiért Fazekas Gyuri beterelt, magával sodort minket. Ellenben fáradtnak látszik.

– A mai napon elkezdjük a nemzetőrség szervezését – mondja. – Az üzemekbe, a pártbizottságokhoz és ahol már van: a munkástanácsokhoz kiküldtük az értesítést. Ugyanígy az egyetemi ifjúsághoz…

A szobában egy fiatal férfi lekapja a sapkáját, és földhöz vágja:

– Csakhogy végre észbe kaptak az elvtársak! – kiáltja; indulatán is átsüt a gúny.

Kopácsi ránéz. A tekintetéből mintha azt olvasnám ki: „Ne hangoskodjon, elvtársam, ez nem kocsma!”, de nem szól. Csüggedten folytatja, tekintetét ismét Fazekas Gyurira függesztve:

– Mi adjuk a fegyvert. Még ma átalakul a pártvezetés, új elnökség lesz…

A rádió közbeszól (órámra nézek: pont 11-et mutat): „Figyelem, figyelem! Megszakítjuk műsorunkat. Rövid szünet után fontos felhívást közvetítünk. Figyelem, figyelem, üzenet a Kilián György laktanya és a Corvin nevű körletben tartózkodó ellenállóknak! Ezt az üzenetet két parlamenter küldi…”

Már parlamenterek is vannak (én eddig csak arról a kettőről hallottam, akik rossz véget értek, szegények: Osztapenkó és Steinmetz. Kezdem félteni ezeket is). Mindenesetre, úgy látszik, valakik elkezdtek tárgyalni valakikkel, valakik közvetítenek.

„Ezt az üzenetet az a két parlamenter küldi, akik egy órája jártak köztetek – jegyzem. – Válaszotokat átadtuk a szovjet és a magyar csapatok parancsnokainak. Feltételeiteket elfogadhatatlannak tartják…”

A szobában, a túlsó térfélről, morgás. Fiatalok tanyáznak ott, várakozóan, isten tudja, miféle tárgyalásban Kopácsival. Régi szovjet filmekről ismerős a gubbasztásuk, görnyedt, magába roskadt, mégis feszült várakozásuk…

(Megjegyzés: Később azt mesélték, hogy Kopácsi személyesen hallgatta ki és őrizte azokat a fiatal felkelőket, akiket közegei behoztak. Állítólag vigyázott, hogy a hajuk szála se görbüljön…

Vajon ha akkor tudjuk, hogy Kopácsi Sándort egy hét múlva az utcán őrizetbe fogják venni a szovjet csapatok, Fazekas Györgyöt pedig néhány héttel később a jugoszláv nagykövetség előtt fogják foglyul ejteni.., hogyan viselkedtünk volna akkor?!… Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre ítélték Nagy Imre „és bűntársai” perében, Fazekas Györgyöt egy mellékperben tíz évre.)

A két parlamenternek az éterbe kiáltott könyörgése után egy pap következett. „Krisztus király ünnepén…” – így kezdte. Sietve elbúcsúztunk, hátha a fontos közleményt már az egyetemen hallgathatnánk meg. (Nekem valahol még sorba is kellene állnom kenyérért.)

A Belvárosban a harcnak legfeljebb annyi nyoma volt, hogy a kapukon primitív Kossuth-címereket láttunk. Az egyetem előtt sikerült „Népszavá”-hoz és „Szabad Nép”-hez jutnunk – ára már nem volt egyiknek sem, venni már nem lehetett. A Szabad Nép vezércikke mindjárt ránézésre jelentősnek tűnt, így kezdődött: „Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik.” Más helyen, ahogy beleolvastam: „A tragikus események sem torzíthatják el annyira látásunkat, hogy szem elől veszítsük az igazságot: a felkelők zömét kitevő munkás, paraszt és értelmiségi egyetemistákat és munkásgyerekeket nem tekinthetjük a népi demokrácia ellenségeinek…”

Még a Váci utcában Aczél Tamás csatlakozott hozzánk: szintén be akart nézni az egyetemre. Elmondta, ami egyébként a mai Népszavában is áll – mutatja: –, hogy a legkiválóbb írók, festők és zeneművészek tegnap déli 12-kor írásbeli előterjesztést adtak be Nagy Imrének, azt követelvén, hogy a kormány „rögtön és haladék nélkül” rendeljen el legalább kétnapi tűzszünetet. (Kodály is aláírta.)

– Én magam egy másik delegációval jártam az Öregnél – mesélte Aczél. – Megmondtuk neki: ha a nép és Nagy Imre szembekerül egymással, mi a nép oldalán állunk.

Fazekas Gyuri is idézett hasonlót. Hogy a ki tudja, hányadik delegáció tagjai azt mondták Nagy Imrének: „Imre bácsi, mi magát csak addig szeretjük, amíg a nép embere…”

Aczél Tamást az első fordulóban lekapcsolják rólunk. Két fiú összesúg az egyetem lépcsőházában, egyikük odalép: „Te Aczél Tamás vagy, ugye? Légy szíves, komám…” Már viszi is, bátorításul olykor vállon veregetve… (A „komám”-ot Pozsártól tanulják.)

A lépcsőház egyébként hasonlít egy „forradalmi főhadiszállás” lépcsőházára. Ki Budára rohan, a műegyetemistákhoz, ki az Üllői úti klinikára robog ki, sebesültlátogátásra, ki a bölcsészkar és a jogi kar között végez futárszolgálatot – azok közül, akiket ismerünk és megszólítunk. A szobában, ahová belépünk, valaki a diákszállók ügyeit intézi, egy fiú fáradhatatlanul hívja a Nyugati, a Keleti, a Déli pályaudvart, nem akar belenyugodni, hogy nem járnak a vonatok. A szomszéd szobában derű és nyugalom: Mérei Ferenc ül egy nagy fotelben, lábainál – mint mindig – egy csomóan a földön, fiúk, lányok; csendesen „tájékoztat” minket, későn érkezőket:

– Nagyszerű munkát végeznek a gyerekek. A budai és a pesti diákság akciói között sikerült megteremteni az összhangot. A diákszállókkal állandó kontaktusban vagyunk… Igen, ha szükséges, közvetíteni tudunk a kormány és a felkelők között.

Úgy beszélt az egészről, mintha ő maga csupán tanulmányozná itt az eseményeket, de közben frissen lehúzott röplapokat hoztak neki, nyilván jóváhagyásra. „Olvassátok el” – nyújtotta tovább nekünk, de mire felnéztünk, eltűnt szemünk elől, a foteljében egy félig alvó kislány húzta maga alá a lábait, kucorodott össze. A röplappal egyébként nem értettem mindenben egyet; egyidejűleg csitított és követelt. Valahogy nagyon ellentmondásosan próbálta a kormányt támogatni, miközben újabb követeléseket szegezett a kormány mellének. Második pontja így szólt: „Minden hatalmat az új, független, demokratikus kormánynak”, ám a hatodik pontban már azt követelte, legyen karácsonykor kétnapos munkaszünet… Lehetetlen dolog ez – gondoltam –, mindig újabb és újabb követelésekkel állni elő!… Azután (szokásom szerint) azonnal kételkedni is kezdtem igazamban: lehet, hogy most hagyni kell, mondhassa ki mindenki, ami eszébe jut…?

A folyosókon egyre nagyobb tömeg hullámzott: a tegnapi, egész napos elzártság után boldog-boldogtalan, ha a legkisebb köze is volt hozzá, bekukkantott az egyetemre. A „vendégek” számára a diákok megnyitották az egyik előadótermet, még rádiót is cipeltek oda – valaki melléült, a világűrben magyar vonatkozású híreket keresve. Én otthagytam e hangzavart, annyi ismerős volt a folyosókon szanaszerte – egyikük a Moszkva téri súlyos harcokról mesélt, másik a rádiót szidta, hogy újabban milyen elviselhetetlenül patetikus és szentimentális, a harmadik most jött a pártközpontból, ahol, elmondása szerint, Hollós Ervin őrjöngve rohangál a folyosókon, ezt az egyet ismételgetve: „Tatabányán megcsonkították az elvtársainkat! Tatabányán megcsonkították az elvtársainkat!” Többen bizonyos Dudás nevét emlegették – mint sosem hallott névre, nem nagyon figyeltem oda.

Mire visszatértem a terembe, rádiónak és vendégeknek hűlt helyét találtam. Hogy a rádió hova lett? „Tánczos elvitette”. „Tánczos? – örülök meg. – Hol van Tánczos?”

Útba igazítanak, megmutatják. De már jön is, lobogó szárnyú ballonkabátjában. „Szervusz, Gyurka, miért vitetted el a rádiót? – hadarom egyszuszra. – Olyan jól megvoltak körülötte az emberek.”

– Mert tűrhetetlen, hogy a mi egyetemistáinkat a Szabad Európa tájékoztassa – feleli, s én elszomorodom: ez az a Tánczos, akit nem szeretek.

Ekkor ér hozzánk Pozsár Pista. Ugyanazzal a mozdulattal üt Tánczos vállára, mint az előbb az a fiú Aczél Tamáséra.

– Szóval, hogy is leszünk akkor, komám? Aláírjátok a röplapunkat?

– A Petőfi Kör nem ért vele egyet – feleli Tánczos.

– Sebaj, komám – mondja Pozsár hatalmas gőggel. – Ha valamire egyszer netalántán mégis szükségetek lenne tőlünk: papírra, sokszorosítógépre, mittudoménmire, tőlünk mindig kérhettek.
S mutatóujjával, mint egy népszínműben, megpöccenti legényesen (vagányosan?) hátracsapott kalapját…

(Utólagos megjegyzés: Milyen furcsa is az emlékezet! Négyrét vágathattak volna kihallgatóim, abban a szent meggyőződésben halok meg, hogy Tánczost a Parlament előtt láttam azokban a napokban utoljára. Úgy látszik, így akartam megőrizni magamban. Most, hogy tovább haladtam jegyzeteim olvasásában, magam is meglepődtem, hogy még egyszer láttam.

Pozsár István akkor bölcsészkari tanársegédet viszont talán azóta sem ?… Őt tizenkét évre ítélték, 1961-ben szabadult, vidéken él. Mérei Ferenc professzor tíz évet kapott…)

Lemegyek a menzára, hátha akad valami ennivaló, noha természetesen nem tartozom ide, nem vagyok „befizetve”. A volt piarista gimnázium alagsorában egy vidéken élő fiatal tanárnő osztja a kondérból a káposztafőzeléket. „Hát te hogy kerülsz ide?” – álmélkodom. (Nevét nem kívánom közölni.)

– Te hogy kerülsz ide? – feleli rosszkedvűen. – Ezt tőled én is joggal kérdhetem.

Indokolatlan sértődöttsége ellenére ad egy merőkanállal.

(A forradalom bukása után fel fog költözni Pestre. Boldog-boldogtalannak elő fogja adni, hogy őt „bevitték”, és mindjárt kapott egy akkora pofont, „hogy két fogamat kiköptem”. Ebből mi azonnal tudni fogjuk, hogy hazudik: diplomásokat, pláne diplomás nőket a kádári munkás-paraszt forradalmi kormány verőlegényei nem verek, csak munkásokat és parasztokat… Tőle óva intő leveleket fog írni Londonból az itthon maradottaknak az egyik szeretője, a börtönből ki fog üzenni a másik, kérve, többé ne ez a nő látogassa, hanem a miatta elhagyott feleség… Nem telik bele sok idő, s az a világirodalmi folyóirat, amely olvasóleveleket sem azelőtt, sem azóta nem közölt, a belügy? a kulturális kormányzat? ki tudja már, kinek-minek a nyomására közreadja e vidéki tanárnő levelét, melyben mint szerény olvasó… elvhűbb szerkesztést követel!… „Szilárdabb elvi porhintést” – mondtuk annak idején.

Ám ezt most még nem tudjuk, amikor morcos arccal ugyan, de kegyet gyakorol velem. Nincs kizárva, hogy napok óta ez a menzai tál káposztafőzelék volt az első meleg étel a gyomromban.)

13 óra 20 perc. Fontos közlemény. A Magyar Népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése… és a békés kibontakozás érdekében… elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet.

„A fegyveres erők csak akkor tüzeljenek, ha őket támadják!”

Fejcsóválva nézünk egymásra. Kevés.

Üléseznek, és nem tudnak megállapodásra jutni.

A folyosón Gyenes Antal bukkan fel, az újdonsült miniszter.

– Kórházban feküdtem, ott tudtam meg, hogy kineveztek – hárítja el mintegy a gratulációkat. – Nem, nem volt semmiféle előzetes megállapodás. Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk, miért ne vállalnám? Most indulok egyébként a minisztertanácsba.

– Gyalog?

– Egy „önfelszámoló” miniszter… – mosolyog Gyenes.

Mi is elindulunk néhányan, át a jogi karra. Útközben ezt emésztjük: ennek sem így kellett volna történnie. Hogy „Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk…” Miért nem lehetett jó előre megállapodni, előkotorni a szocdemek közül is valakit, Kéthly Annát, Szakasitsot, és 23-án este mindjárt így kezdeni: „Kormányom tagjai ezek és ezek…”? De Nagy Imre, ahelyett hogy ő szabott volna feltételeket, hagyta, hogy neki szabjanak; kár ezen siránkozni, egyebet sem teszünk, csak ezen siránkozunk…

A jogi karon Ádám György pipája az első, amit meglátok. Mögötte jön ő; épp „kádereket” keres; a háta mögül Tőkés Ottó és Kardos Laci bukkan ki. Telefonkezelőkre, jegyzőkönyvvezetőkre, ajtónállókra van szükségük… Kiderül, hogy már végigjártak egy csomó szobát, az egyik ezért, a másik azért nem felelt meg „a bizottsági munkára” (hol a telefonkészülékek számát kevesellték, hol írógép nem volt), végre nagy nehezen elfoglalták a katonai tanszék szobáit, odahozattak két rádiót és három írógépet… „Csak a K-telefon hiányzik” – szólal meg valaki, nem tudtam megállapítani, gúnyból mondja-e vagy komolyan.

Itt is „forradalmi felfordulás”, mint a bölcsészkari lépcsőházban, Szmolnij-emlékek a moziból, nekem csak a távírászok hiányoznak.

Engem megtettek ajtónállónak, Kádár Ivánnét kinevezték telefonosnőnek, Józsa Jutkát rádiókezelőnek – s odabent elkezdődött valamiféle értekezlet. Csakhogy közben állandóan ostromolták ajtajukat fontos ügyekben járók vagy csak fontoskodók; ki Kardos Lacit kereste, ki Tánczost, ki Majort; rég nem szidtak annyit, mint itt, ajtónálló mivoltomban – ha beengedtem valakit, azért, ha nem, azért is.

Váratlanul felbukkant egy földim, a nevét nem akarom leírni, udvarolt is nekem egykoron, most is figyelmes irántam, széket varázsol valahonnan, hogy ne kelljen állnom az ajtónál. A Kálvin tér felől jön, meséli, ott lőnek, nem lehet tudni, ki kire és miért – onnan hallatszanak hát idáig is időnként azok a tompa robbanások.

– Te itt akarsz maradni? – kérdi gondterhelten. – Nem tudod, hogy ez színtiszta őrület?

Valami olyasmit felelek, hogy megpróbálunk részt venni a rendteremtésben… Látom, a saját gondolataival van elfoglalva, nem is igen figyel rám.

– Kronstadt… motyogja. – Kronstadt. Olvasd el a megfelelő szakirodalmat. „Nem lehet győzni a proletárforradalomban, nem lehet megvédelmezni a proletárforradalmat, ha sorainkban reformisták és mensevikek vannak”, mondta Lenin. Te itt akarsz maradni, ezek között?! Szolgálni az ellenforradalmat?! Hagytad magad befűrolni ezektől…

– Te is ott voltál a Petőfi Körben – próbálkozom. – Láttalak a történészvitán.

Legyint.

– Aludtam – mondja. – Egész idő alatt aludtam. Untatott. Mindezt én egyszer már átéltem az olvasmányaimban.

– Engem fellelkesít, ha az olvasmányaim megelevenednek – felelem.

Vállat von.

– Látom, nem is figyelsz rám. Most olyan hangulatban vagy, hogy nem is érdekel, amit mondok. Elmegyek. De figyelmeztetlek: vigyázz, nagy baj lesz belőle.

A Kálvin tér felől (?) sűrűsödnek a tompa puffanások. Teljes hosszában berobog Bíró Andris a Népszavától, elbeszéli nekünk a mind népesebb előtérben, hogyan zajlott le a II. kerületben a nemzeti bizottmány megválasztása.

Ma 11-re volt kitűzve; Mód Aladár elnökölt. Megjelent Ortutay Gyula is, a boldogult kerületi Népfront-bizottság elnöke, de rá sem került a listára – hamarosan el is távozott. Miközben a jelölés folyt, két fegyveres fiú beszólt az utcáról az elnökségnek, hogy várják meg Dudást. (Bíró utánozni is tudta rajongó arcukat: „Jön Dudás!”)

A jelölés igen zajosan folyt, egyre több járókelő csődült be az utcáról, kiáltoztak: „Nem kellenek kommunisták!” A kerületi plébánosnak, aki szintén ott ült az elnökségben, kellett őket csitítania: „De testvéreim, minő nemzeti egység volna az, kommunisták nélkül?” Ez hatott, az emberek viszonylagos csendben hallgatták végig Cservenkánénak, a pártközpont munkatársának felszólalását: „Harminc éve vagyok kommunista…” Csupán egyszer visított közbe egy nő, minden apropó nélkül: „Legyünk újra Mária országa!”

A „nemzeti egység” említésére talpra ugrott Pásztor Tamás (?), valaki a régi Kisgazdapártból: „Kérdem akkor, ki van itt a Szociáldemokrata Párt részéről? A Nemzeti Parasztpárt részéről? A kereszténydemokratáktól?” Mindegyik párt „részéről” akadt jelentkező, de előfordult, hogy Pásztor Tamás fagyosan leintette: „Nem önre gondoltam…” (Ezek szerint tehát a II. kerületben így, egyszerűen kikiáltották a többpártrendszert?!)

Közben – mesélte Bíró – megjelentek a fegyveresek. Egy öreg, nagybajuszos embert toltak előre az elnökségig, s kiáltoztak is: „Szabó bácsi beszéljen! Halljuk Szabó bácsit!” S hogy az ünnepélyesség még nagyobb legyen, vagy talán mert valaha a kommunista összejöveteleken úgy tanulta, hogy a szót át szokás „adni” – egy puskás-bekecses fiú ezt ordította a mikrofonba: „Átadom a szót Szabó bácsinak, a Széna tér hősének, aki apánk helyett apánk!” A tömeg tapsolt, éljenzett – az eddigi elnökség pedig eltűnt a nemzetiszínnel takart asztal mellől.

Szabó bácsi nem beszélt hosszan – kicsit régimódi stílusban elnézést is kért érte, de, mint mondotta, „három nap – három éjjel egyfolytában küzdöttünk itt a Széna téren. És én most – Bíró is felemelte a hangját – szemetek előtt megcsókolom ezt a puskát: mert az sohasem árul el engem…” És a fegyvert, amelyet mindvégig két kézzel markolt az elnökségi asztal fölött, a szájához emelte.

(„Klassz lehetett – szólt ekkor közbe, önkéntelen elragadtatással egy diák külsejű fiú, nagy, kidülledt dióbarna szeme csillogott. Közben kisebb csoport képződött körülöttünk, hallgatván a „mesét”.)

A közönség tombolt. A hisztérikus nő ismét égnek emelte kezét: „Legyünk újra Mária országa!” Az egyik sarokban valaki felordított: „A falnál áll egy ávós!” Az egész terem feléje fordult: valóban katonaköpeny volt rajta. Nagyon megrémült, kézzel-lábbal könyörgött a szomszédjának: „Mondd meg nekik, hogy te ismersz engem…” A sorok lassan szétnyíltak előtte, egy fegyveres ment oda hozzá, tempósan, nyugodtan, s kérte a személyazonossági igazolványát. Finánc volt.

(A hallgatóság egyre izgatottabb s egyre beszédesebb lett körülöttünk. „Disznó szerencséje volt” – mondta valaki. „Finánc volt” – ismételte Bíró tárgyilagosan. „És ha ávós lett volna?” – kérdeztem én. „Akkor nyissz” – mutatta a nyakán az előbbi fiú. „Nem hiszem én azt” – szólt Nagy Balázsné. Az előbbi fiú vállat vont, mint aki fontos dolgok tudója.)

Ekkor bukkant fel Dudás – folytatta Bíró. Emberei kíséretében a mikrofonhoz ment, és beolvasott egy 25 pontból álló követeléssorozatot. Új kormányt, többpártrendszert követelt, s az új kormányba „hajlandó volt bevenni” – mondta Bíró gúnyosan – Nagy Imre és Kádár János „polgártársakat” is.

A teremben azonban kitört a hangzavar. „Nem kellenek kommunisták!” – üvöltötte valaki. „Emberek – szólt Dudás szelíd korholással – helyes új kormányalapításról tárgyalni?” „Helyes!” – zúgta a tömeg. Dudás bólintott, mint a tanár, ha kérdésére a várt választ kapja. „A tárgyaláshoz viszont partnerek kellenek” – magyarázta.

(„Okos – esett Bíró szavába egy csontos, sovány leány. – De kár, hogy nem voltam ott.” „Ne szóljatok örökösen közbe” – türelmetlenkedett egy fiú.)

Dudás beszéde után ismét jelölés következett. Mód Aladár előkerült, és felolvasta a listát. Elsőnek Tompa Pufit választották meg, a buta, kövér színészt; fellengzős, magyarkodó beszéde nagy sikert aratott. Utána Vészi Endrét ajánlotta Mód Aladár, de a hallgatóság tiltakozott. „Ki az a Vészi?” A helyzetet Vészi maga mentette meg, kiállt az emelvényre, és szerényen-kedvesen így kezdte: „Az íróra szégyen, ha tizenöt évi írás után még mindig nem tudja róla a közönség, kicsoda.” Ez a mondat megnyerte az emberek tetszését, beválasztották.

(„És Dudás? Dudást is megválasztották?” – izgult az előbbi lelkes leányzó. Bíró, mókából: „Dudást? – ismételte színlelt felháborodással. – A II. kerületben?!… De hiszen ő az országos Nemzeti Bizottmány elnöke!” A leány leforrázva hallgatott el. Bíró most már zavartalanul folytathatta.)

Botrány már csak egyszer volt. Amikor bizonyos Bruckot, a Ganz Villany munkását jelölték. Egy öles termetű pasas, markában egy borosflaskával, ordítozni kezdett. „Azt ismerem! Munkásnyúzó! Ne tűrjétek!” Az elnökségben ekkor valakinek zseniális ötlete támadt. „Ha ismeri, mutassa meg!” – szóltak oda neki. Emberünk körülnézett, azután leengedte kezét és a borosüveget. „Úgy látom, nincs itt”. „Pedig ott áll, pontosan mellette – nevettek az elnökségben. – Éppen a balján!” A pasas jól megnézte: „Pardon, ez nem az.” A végén még Cservenkánét is beválasztották – fejezte be Bíró.

(A nagy csontú leány most ráemelte rajongó szemét. „Milyen jól beszél!” – sóhajtotta. „És 185 centi magas vagyok” – felelte Bíró kiszámított pimaszsággal. A hallgatóság nevetve oszlott szét.)

Ideje is volt már, hogy szétugorjunk az ajtó elől. Megjelent a résben Ádám György pipája, majd ráragasztva ő maga. Mögötte kirajzott az értekező társaság. Mint megtudtuk: megállapodtak, hogy megalakítják az értelmiség forradalmi bizottságát. Még ma kiáltványt bocsátanak ki.

– De most, egyelőre, nagyobb szobákat keresünk – szólt oda nekem fanyar mosollyal Markos György professzor, a földrajz tanszékről. (Őt is a Petőfi Körből ismertem, a „Markos-vitáról”.)

„Még ma” – ez annyit jelentett, hogy haza már nem jutunk, és különben is tíz perc múlva három. Az új szobafoglalók végül a rektor szobáiban kötöttek ki, s ahogy a festményekkel, faragott bútorokkal, süppedő szőnyegekkel teli szobákba beözönlöttünk (a folyosóról néhány fegyveres diák is velünk tartott), a Kálvin tér felől még erősebben hallatszott idáig, a bársonyfüggönyön át is, a harci zaj. Ott dőlnek el a dolgok – gondoltam magamban. S megint, mint a filmeken, magam előtt láttam „A puskás ember”-t, Szabó bácsit, amint a gyűlésen megcsókolja a puskát – lehet, hogy ő is a moziból vette ezt a gesztust, ezt a mozdulatot.

Tehát betelepedtünk a címerdíszes karosszékekbe, az aranyozott csillár alá. A bizottsági tagok első dolga az volt, hogy a telefonokat foglalták le, felhívták elérhető ismerőseiket, barátaikat: „Gyertek ide, talán mégiscsak lehet valamit csinálni.” Módszeresen dolgoztak: Major Laci a volt nékoszistákat „mozgósította”, Hegedűs B. András a Petőfi Kör ismertebb tagjait, egy idősebb férfi előtt lista hevert csupa „dr.-ral” jelzett névvel; Erdei Sándor íróknak telefonozott.

A szobában ráadásul hamarosan három rádió bömbölt – az egyiken állandóan Pestet hallgatták, a másikon Győrt és Pentelét próbálták fogni, a harmadikon a „világot vették”; mert volt már a bizottságnak sajtócsoportja is, egy középkorú asszony szervezte, valamilyen Aranka – a feladat a bizottságiak tájékoztatása volt. Hamarosan megszólaltak a szobában az írógépek is: vagy a rádióból jegyzett híreket kattogták, vagy telefonértesüléseket, vagy – később – a bizottság felhívásának Lukácsy Sándor diktálta szövegét.

Telefonon egy testesebb férfi egyfolytában vidékkel beszélt, hangosan ismételgetve, amiket hallott, s egy kontyos fiatal nő buzgón gyorsírt mellette. A férfi a „történelem előtti korban” a Posta- és Közlekedésügyi Minisztériumban szolgálhatott, mert postavonalon hívta a nagyobb vidéki városok telefonközpontosait, vasutasait.

Arra figyeltem fel, hogy szűkebb pátriámról, Szolnokról diktál híreket. „Nincsenek szovjet csapatok – tagolta –, az ávéhá letette a fegyvert, megalakult a nemzeti tanács. Halló, van a nemzeti tanácsban kommunista? Úgy értem, a pártbizottság valamelyik tagja például? Van – fordul a kontyos nő felé, hogy írja. – És Nagy Imréről mi odalent a vélemény? Halló? Értem, szóval őt elfogadják. De Bebritset nem? – kérdezte nevetve. – Azért nevetek – magyarázta a kagylónak –, mert Szolnok már a negyedik hely, amellyel ma beszélek, és a vasutasok mindenütt Bebritset kifogásolják. Tessék? Hogy Molnár Eriket is? Miért? – A telefondróttal megbökte kissé a kontyos nőt, hogy ne mással beszélgessen. – Amiért a Rajk-per alatt is ő volt az igazságügy? Hallom, igen…”

Győrrel nehezebb volt beszélnie, beleizzadt a halántéka, amíg az egyes szavakat kivette. „Csütörtökön reggel megalakult a nemzeti munkástanács – közvetítette a gyorsírónőnek. – Halló! Nemzeti vagy munkástanács? Azt kérdem, nemzeti tanács vagy munkástanács? Nem értik” – tett le róla végül. Ilyen félreértések árán annyit mégis sikerült megtudni, hogy az államvédelmi hatóság részben átadta a fegyvert, részben leverték. A politikai foglyokat kiszabadították. Rádiójuk van, önálló adással, a kormánynak a 12-14-es rövidhullámon üzennek, híreket a 31-32-33-as méteren adnak. Ausztria felé nincs határ, szabadon járnak át, sok segély érkezik.

Nyíregyházával már jóval könnyebben ment a társalgás. Ismerősre akadhatott az ottani vasútállomáson, a helyi dolgokra csupán a család egészségi állapotának kölcsönös ismertetése után került sor. „Tegnap harc folyt a tömeg és oroszok között – mondta később tollba. – Egy vagy két haláleset. Ma reggel megalakult a munkástanács, a városban fegyveres diákok és honvédek tartják fenn a rendet. A nyíregyházi pártbizottság hamis jelentéseket küld a kormánynak – emelte fel a hangját, s odaintette magához a bizottság valamelyik tagját, talán Tőkés Ottót, hogy hallgassa csak. – Nem igaz, hogy fosztogatnak, nem igaz, hogy burzsoá kormányt akarnak. Egyelőre kis létszámú ideiglenes kormányt akarnak, egyetlen sztálinista nélkül. Értem, persze, hogy értem…”

A másik telefonon Hegedűs B. András még mindig a Petőfi-körieket tárcsázta. Közben pesti híreket gyűjtött, s az egyik vezetőségi tag elbeszélte neki, hogyan ment a nemzetibizottság-választás a XII. kerületben. „Megvadult kispolgárok vonultak fel – hallottam a kagylóból az izgatott hangot –, egyetlen kommunistát sem akartak beválasztani. Még kizárt párttagot sem…”

A telefonálók melletti ácsorgásból egy szokatlan hang szólított el – hívatlanul is az ablakhoz csődült az egész társaság. Szörnyű berregés hallatszott, egészen közelről – az ablakban állók azonban mosolyogtak. Szomorúan, kis nosztalgiával, de mosolyogtak. Mert az ablak alatt, idétlen hangjával túlharsogva a Kálvin téri zajt, kis zöld traktor vonult, pótkocsit vontatva, s az oldalán ez állt: „Élellem Budapestnek.”

Engem is a sajtócsoportba osztottak be, feladatommá az lett, hogy a szerkesztőségeket körbetelefonáljam, figyelmeztessem: jön az Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása, tartalékoljanak neki helyet. Nem is volt olyan könnyű, mint amilyennek hittem: a telefonközpontokat több helyütt szétlőtték, vagy a telefonosnőt hazaküldték aludni. Olyan meglepetések értek, hogy míg a „Szabad Nép” szerkesztősége a régi számon a „békebelinél” is gyorsabban jelentkezett, holott az épületet mindenki romhalmaznak tudta, addig a „Szabad Ifjúság”-osokat majdhogynem éjféltájt tudtam csak megkapni, amikor valakinek a tanácsára már a nyomdákat kezdtem hívni. Kiderült, hogy kitört ablakú szobáikból a nyomdába húzódtak. A „Népszavá”-nál egyetlen lélek sem volt bent, „Mostanában délelőtt jönnek” – mondta a nyomdában végre egy mogorva hang; „Magyar Nemzet” se tegnap, se ma nem jelent meg, és a portás azt a felvilágosítást adta, hogy nem is járt bent senki.

„Szabad Nép”-ből és „Szabad Ifjúság”-ból egyúttal 200-200 példányt is kértem; ha holnap reggel beözönlenek mindazok, akiket az előbb telefonon iderendeltek, legalább újságot tudjak nekik adni. És akár bent vannak a „Nemzet”-nél, akár nem, kutya kötelességem „saját anyag”-ot szállítani, ha már ki nem küldött tudósító vagyok itt… Elvánszorogtam Hegedűs B. A. mellé, mondaná el, miről vitáztak idáig; talán már éhséget sem éreztem, csak fáradtságot. Ő mindjárt pontokba foglalva tudta lediktálni nekem a délutáni vitát: szükség van-e egyáltalában valamiféle forradalmi értelmiségi bizottságra, s ha igen, mi volna a feladata: részt venni az esetleges nemzetőrségben vagy közvetíteni a kormány és a felkelők között? „Lehet, hogy holnap reggel felfegyvereznek minket” – mondta minden hangsúly nélkül, belőle is dőlt a fáradtság.

Gondoltam, még megkeresem Kardos Lacit vagy Tánczost, biztosan mondanak egyelőre csak fejben íródó riportomhoz valami okosat. „Tánczos köhög – mondta valaki útbaigazítás helyett. – Folyton köhög.” Ekkor ötlött eszembe, hogy már a köhögésbe belevörösödni is láttam, ebbe a száraz, görcsös, állandó köhögésbe…

– Ha százszor forradalom van is – így kezdtem, ilyen magas hangon, mintha már az ellenérveit verném vissza –, a legsürgősebben el kell menned orvoshoz. Itt már többeknek feltűnt a köhögésed…

Vadul rám bámult, azután halkan így szólt:

– Már egy orvos is mondta itt ma délután. Talán holnap el is visz röntgenre.

(Ezek szerint harmadszor is találkoztunk. Félek, úgy ment be a jugoszláv követségre, az oroszok úgy ejtették foglyul, hogy nem látta orvos.)

– Csend! – kiáltotta ekkor az egyik rádiósunk, Bak János. – Nagy Imre beszél!

Órámra néztem: fél kilenc volt. A szomszéd szobából kitörtek a bizottságiak, a folyosóról előkerültek a várakozók. Néhányan letelepedtek a szőnyegre, magam is odatérdeltem, s a készülékből, amely így a fejünk magasába került, kiáradt Nagy Imre álmatlanságtól rekedt, színtelen, fáradt hangja:

„A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Kétségtelen, hogy úgy, ahogy az minden nagy népmegmozduláskor történni szokott, az elmúlt napokat is felhasználták kártékony elemek közönséges bűncselekmények elkövetésére. Tény az is, hogy reakciós ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak, és igyekeztek az eseményeket felhasználni a népi demokratikus rendszer megdöntésére. De az is vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom…”

– Végre! – kiáltotta a rádió felé valaki.

– Tegnap kellett volna!

– Tegnapelőtt!

A kormány szinte minden követelést elfogadott. Az egyetemi ifjúságnak még azt a nehezen teljesíthető kívánságát is, hogy „az életbe induló fiatalok minél jobb anyagi körülmények közé kerüljenek”. Megígérte, hogy felemelik az alacsony fizetéseket, a nyugdíjakat, rendezik a bér- és normakérdést. Bejelentette, hogy „erélyes kézzel véget vet a termelőszövetkezeti mozgalom és a tagosítások során elkövetett súlyos törvénytelenségeknek”. De miért kellett ennek a bejelentésével öt napot várni, amikor pedig a csecsszopó is tudta Magyarországon, hogy ha Nagy Imre valaha még hatalomra kerül, ennek például véget fog vetni…

A beszéd azonban, ha késve is, mégiscsak reményt keltett bennünk – hogy ezt most már elfogadja a nép. Mert bejelentette azt is, hogy „a kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről…”, valamint: „A kormány a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendelte az általános, azonnali tűzszünetet.” „Senkinek semmiféle bántódása nem eshet amiatt, hogy a fegyveres harcokban részt vett.” „Az államvédelmi hatóságot megszüntetjük.” Hallgattam, és egyre azt kérdeztem magamban: ez talán csak elég lesz? De a mozdíthatatlan rosszkedvem alján valami azt felelte, hogy ma már ez sem elég: hiszen a II. kerületben ma már a többpártrendszert követelték…

– Akkor együnk valamit – dörgött ki a tétova megkönnyebbülés csendjéből egy erőteljes, vidám férfihang. Leözönlöttünk a menzára, ám az már zárva volt. „Irány a pártbizottság!” – adta ki valaki a jelszót, mert oda ma reggel állítólag több kanna tej érkezett, talán jut még néhány korty mindenkinek.

A pártbizottság ezekre a napokra viszonylag jól volt felszerelve – még két teli kanna állt az egyik szoba perzsáján, nem is értem, honnan szerezhették. Egy kócos fiatal nő kis láboskában kakaót főzött éppen. Adtak a tejből, a kenyérből és a „hitlerszalonna” néven ismert gyümölcsízből is.

Mire a bizottsági szobákba visszaértünk – mert a munkanapnak még korántsem volt vége – az előbbi pocakosodó férfi ismét a telefon mellett állt, ezúttal Dombóvárral beszélt. „Mit szólnak a Nagy Imre-beszédhez? – kérdezte. Most egy fiatal férfi guggolt és jegyzett mellette, a kontyos nő egy karosszékben aludt. – Értem. Szóval tegnap nem voltak vele megelégedve, de az esti proklamáció után ismét bíznak benne. Mit nem helyeselnek? Halló? Bebrits kinevezését? Most nem nevetett rajta, nagyon fáradt lehetett már. – Jól van, jelentjük. És különben mi újság? Rend van odalent? – Fejével intett a fiúnak, hogy jegyezze: – Megalakult a nemzeti tanács, harc nem volt, a honvédség tartja fenn a rendet. Köszönöm, ennyit akartunk tudni.”

A szeme már majd leragadt neki is, de Miskolcot még felhívta. „Mit szólnak a Nagy Imre-beszédhez? – kérdezte. – Micsoda? Fenntartásokkal fogadják? Ja úgy – szólt aztán megnyugodva: – azt akarnák, hogy ne csak Budapestről vonják ki a szovjet csapatokat? Igazuk van, barátom, egyetértek. Más újság? Igen, azt tudjuk, hogy Földvári Rudolf vezeti lent a dolgokat. Tegnap tüntetés volt? Látja, ezt nem tudtuk. És mi volt? Az elfogott diákokat a tömeg kiszabadította, igen, értem, csak azért ismétlem, mert sokan állnak körülöttem, őket is érdekli, hogy mi van Miskolcon. Szóval? Az ávéhások a tömegre lőttek; a tisztet, aki a tüzet vezényelte, a tüntetők felakasztották a szovjet emlékműre. Halló, ez mi volt? – mosolyodott el teljesen váratlanul. – Jól van, kartársnő, megmondjuk. – És a kagylót letéve magyarázta el nekünk, hogy a telefonközpontos nő beleszólt a miskolci vasutasokkal folytatott beszélgetésbe: »Mondják meg, ha tudják, Nagy Imrének, hogy Bebritscsel mi sem vagyunk hajlandók dolgozni…«”

A bizottságiak szobájából is nevetés hallatszott; engem ez a nevetés munkához juttatott. „Hívd fel a Központi Vezetőség titkárságát –, mondták hunyorítva, mint valami jó viccet –, és kérdezd meg, miért hallatszik a tűzszünet ellenére még mindig harci zaj?” Feladatomat kellő komolysággal végre is hajtottam, a „Kivel is beszéltem, elvtárs?”-modorban, és hamarosan jelenthettem, hogy bizonyos Földesi Pállal (?) beszéltem; szerinte a „KV-titkárságnak az az álláspontja, hogy egyesek talán még nem tudják, hogy tűzszünet van, mások nem akarják tudni, s ő e kérdés megválaszolására különben sem illetékes…”

A kormánynyilatkozat és a lekváros kenyér okozta jobb hangulatot azonban percek alatt elfújta a rádióval való tárgyalás. Ekkor győződhettünk meg róla, hogy semmi sem elég. Mert ez után a kormánynyilatkozat után a rádió vezetősége meg merte tagadni, hogy az Értelmiség Forradalmi Bizottságának kiáltványát beolvastassa; nem tudhatta pedig, hogy tizenöten állnak-e mögötte vagy tizenötezren? Hát ezek még ott sem tartanak, ahol a „Szabad Ifjúság” tartott már október 23-ának reggelén: hogy a „kommunista sajtószabadság elveire” (?) hivatkozva, kinyomtatta, amivel nem is értett egyet? Mennyi vérnek kell még folynia, hogy a rádiónál például észre térjenek?

Az egyik bizottsági tag fogta a kabátját, és a sötétség, sőt a kijárási tilalom ellenére berohant a rádióhoz. Vissza is jött egy óra múlva a hírrel, hogy a kijárási tilalmat senki sem tartja be, az utcán csoportokba verődve állnak az emberek, és tárgyalják a Nagy Imre-nyilatkozatot. Megoldódott a rádió „rejtélye” is: „A három kis szoba egyikében Friss Istvánba ütköztem, a másikban Révai Dezső olvasott valami kéziratot – mesélte. – Kérdeztem, mit keresnek itt? Ó, Friss elvtárs éppen csak benézett, felelték, Révai Dezső pedig szívességből vállalt egy kis adminisztratív munkát… A felhívás közreadását Hartai elvtárs nem engedi…”

De vitázni a mieinkkel is kellett. Haraszti Sándor telefonon tudtunkra adta, hogy nem hajlandó aláírni a felhívást, ha Rákosi, Gerő, Farkas neve mellől ki nem húzzuk Révai Józsefét. „Révait támadni nem időszerű” – mondta, a bizottsági tagok pedig kihúzták a nevét, mert Sanyi bácsi után sokan mennek, ő lett volna az újságíró-szövetség elnöke. Hányadika is van ma? Huszonnyolcadika? De hiszen ma lett volna az újságíróközgyűlés napja, holnap és ma… És ott még lényegtelenebb nüanszokon vitatkoznánk…
Lukácsy Sándor immár harmadszor diktálta át a kiáltvány szövegét – a levegő idebent, bár a Kálvin téri zaj elült, egyre puskaporosabb lett. Végre telefonon át írógépbe mondhattam a „Szabad Nép” egyik gépírónőjének; Fekete Sándor még kétszer visszahívott apróbb javítások ügyében, azután csend lett.

Már csak a rádiót hallgattuk, bemondják-e a felhívást; azt sem tudom, végül megígérték-e. Nem azt mondták be („truccolnak”?! Velünk?), hanem fél 12 körül mint a nemzetőrség parancsnokságának közleményét adtak közre ennyit: „Felhívjuk a volt népi kollégistákat, a Petőfi Kör tagjait, a Magyar írók Szövetsége, a Zeneművészek Szövetsége, a Képzőművészek Szövetsége, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége tagjait, akik a megalakítandó új népi karhatalomban részt kívánnak venni, hogy holnap reggel 9 órától gyülekezzenek az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának épületében (Egyetem tér)”.

Hogy vajon éjfél előtt fél órával még hallotta-e mindenki, akit illet? S vajon épp a zongoristák és a festőművészek fogják-e fegyverrel a kézben megmenteni a nemzetet?… Enyhén szólva: kétségeim voltak. Igaz, 1848-ban azok a kokárdás-cilinderes fiatal értelmiségiek vitézül ellenálltak Bécsben Windischgrätz hadainak. Teljes négy napig tartották magukat…

A politikai gazdaságtan tanszéken rendezkedtünk be éjszakára, én egy keskeny kis kanapén, mások foteleket toltak össze. Csak a cipőnket vetettük le, a kabátunk volt a takarónk. Nekem elalvás előtt még, össze-vissza, a miskolci, szolnoki, dombóvári telefonbeszélgetések kavarogtak a fejemben – mire én oda riportra lejutok, már nem a tiszta igazat fogják vallani, mindenki a forradalom harcosának fogja kiadni magát… Egy ágyú dörrenését hallottam még (megint a Kálvin tér felől?).

– A katona dolga a háborúban: várni – mondta a fejem fölött valaki.

– És unatkozni – tette hozzá vagy ő, vagy más.

– Tardos Marci kis híján ott maradt a Parlament előtt, a téren – mesélte egy távolabbi hang –, a földön feküdt, a füle mellett süvítettek el a golyók…

Elalvás előtt még az is eszembe jutott, hogy holnap meg kellene interjúvolnom azt a pasast, aki a körtelefonokat intézte. Milyen furcsa: a kérdéseivel eleinte mintha befolyásolni igyekezett volna azokat, akiket faggatott, mintha óvatosan ugyan, de még heccelte volna is őket: „…és ti ezzel beéritek?” – ilyesmiket kérdezett. Később, a Nagy Imre-beszéd után mintha maga is meghökkent volna azon, hogy esetleg ez sem elég… Az a baj, hogy mindenki számára önmaga a mérce – gondolom zúgó fejjel, és érzem, hogy erre nem lesz megoldás… holnap se.

Október 29., hétfő

Reggel legkorábban Markos György professzor jött be – egy kétkilós kenyeret hozott és két darab vajat, pillanatok alatt elfogyott, nem tudom, neki jutott-e belőle. Mások hajnal óta kapuügyeletesek voltak, félóránként váltották egymást, fogadni a nékoszistákat, Petőfi-körösöket, s a gyanús, esetleg provokatív elemeket nem beengedni. Rengetegen jöttek, idős professzorok és fruska diáklányok, a legkülönbözőbb politikai nézetű ismerősökbe botlottam. Olyan sokan voltak, hogy be kellett őket tessékelni az aulába, pedig dermesztő hideg volt ott, füstölt a lehelet.

A bizottság ismét ülésezett, és én ismét az ajtóban ültem, lelket kifelé igen, de be nem eresztvén – ha lehet, még kevesebb kedvvel, mint tegnap. És ha lehet, még hálátlanabb szerep is volt, hiszen a felhívás nyomán, amelyet ma reggel végre a rádióban is beolvastak – Győr vagy Miskolc sugározta, nem Budapest! –, csak úgy tódultak be az értelmiségiek, felvilágosítással azonban nem szolgálhattam, a bizottság tagjait ki nem szólíthattam, és a berendelt, de várni hagyott diplomások joggal gúnyolódhattak egy idő után már: „Szóval nem hívhatja ki Kardost (Majort, Tőkést, Ádámot)? Értem, hogyne érteném: a Konvent ülésezik…”

Közben leginkább az újságírókkal törődtem, csak néha-néha figyeltem a rádióra, amikor ilyeneket mondott: „Vidéki hallgatóink érdeklődésére közöljük, hogy a tűzszünet nemcsak Budapestre vonatkozik, hanem az egész országra érvényes…” A kollégák többsége lapcsináláson törte a fejét, „Nekem már lapcímem is van: Magyar Szabadság” – mondta Lőcsei Pál. Néhányan elhatározták, hogy innen a Lapkiadóba mennek, s én elhatároztam, hogy velük tartok.

Radó István többeknek azt magyarázta, hogy nem kell megijedni a többpártrendszertől: Nagy Imre még 1953-ban meg akarta csinálni. Mert nem hagyták: azért tért át a Népfront-gondolatra. „De nem szabadválasztásos többpártrendszert akart” – vetette ellene valaki, és kétségek között elnémultunk. A hangulatot, mint mindig, Fazekas György mentette meg, zsebéből diadalmasan előkotorván a „Magyar Sajtó” legutóbbi számát, annak is a vezércikkét, s felolvasta e cikk első mondatát: „Meglesz, most már visszavonhatatlanul meglesz e hó 28-án a magyar újságírók közgyűlése…”

Az aulába gyűltekkel Márkus István kezdett foglalkozni. Nem volt benne sok köszönet: azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy sorra, mindenki keljen fel székéből, mutassa meg magát, s az is álljon fel, aki ismeri; akit pedig nem ismer senki, az hagyja el a termet. „Mert itt bizalmas dolgokról lesz szó – magyarázta nagy igyekezettel –, s nem szeretnénk, ha a forradalom valamelyik más centrumába eljutna, amit itt határozunk.” Többen morognak: „Mi ez? Ismerkedési délelőtt?!”, nekem kiszalad a számon egy szellemesség, el se akarom hinni: „Szűrőpróba…” – mondom, és azok, akik valamiféle bennfentesnek vélnek itt engem, hálásan nevetnek.

A sorban az első nagy kényszeredetten felkelt, és Márkus „Ki ismeri?”-jére többen felnyújtották a kezüket. Utána azonban a középtájon talpra ugrott Krassó Miklós, ideges taglejtésekkel kifejtvén, hogy ez így mélységesen megalázó, és ha ennyire nem bízik a bizottság az emberekben, ne hívja össze őket. Szavait dörgő taps követte és „Úgy van!” kiáltások; szerencsére már jött Losonczy, és jövetele különben is véget vetett volna ennek a nagyképű, időrabló játéknak.

Géza beszéde nem volt valami jó – az volt az érzésem, nem tudja pontosan, kik vannak itt, miért vannak itt, s hogy mit is akar velünk. Üdvözölte az Értelmiség Forradalmi Bizottságának megalakulását, közölte, hogy nagy rokonszenvvel figyeli az ilyesfajta bizottságok létrejöttét, és hogy neki az a véleménye: ezek a bizottságok, munkás- és paraszttanácsok kell hogy a jövő közigazgatás alappilléreivé legyenek, mert ezek nőttek ki szervesen a magyar forradalmi talajból. Elmondta, hogy a kormányon belül e kérdésben nem egységes az álláspont: vannak, akik szerint a rend megszilárdultával lassan el kell majd sorvasztani ezeket a nemzeti, forradalmi vagy munkástanácsokat, és visszatérni a voltaképpen idegenből másolt tanácsrendszerhez. Szerinte azonban ennek az ellenkezője teendő, s kéri az Értelmiség Forradalmi Bizottságát, abban a tudatban munkálkodjék, hogy nagy távlatok állnak előtte.

A gyűlés küldöttségválasztással végződött, Nagy Imréhez mentek volna, hogy minek, az nem volt egészen világos, talán csak mert ez most így szokás – én közben odaléptem Losonczyhoz, hogy lesz-e „Magyar Nemzet”, miért nincs napok óta, s megbeszéltük, hogy velünk jön a Lapkiadóba.

Azzal a gondolattal szedtem össze a kesztyűm, a sálam s adtam át a helyemet a „sajtócsoportban” Neményi Ninonnak, amellyel tegnap reggel ide bejöttem: hátha ott, a lapnál lehet majd valamit csinálni…

Már jócskán dél felé járt az idő. A Károlyi-kerten vágtunk át néhány kollégával, friss sírhantok mellett, az egyiknek a nyers fejfáján ez állt: „Itt nyugszik Németh Mártika, élt 15 évet”, a másik alatt is egy tizenöt éves nyugodott, Szabó Gyula. Mindketten 24-én estek el, talán amikor én még a „köd miatt” rostokoltam Komáromban… Sokan álldogáltak a sírok körül a bokáig érő sárban, ki tudja, hol szedett őszirózsát, krizantémumot rendezgetve rajtuk. Mécsesek, gyertyák is pislákoltak a virágok között, és a kislány durva fakeresztjén még szentkép is kéklett-rózsaszínlett.

A Múzeum körúton összetorlódott, oldalukra dőlt villamoskocsik; az egyetem zárt kapujáról egy gépírt röplapot operáltam le, miközben bal kezemmel magasan a fejem fölé emeltem az újságíró-igazolványom. „Ávós gazemberek”-ről s a „népgyilkos ÁVO egyetemi bérencei”-ről beszélt, kijelentette, hogy „az egyetemi sztálinista oktatók áltudománya a Horizont könyvesbolt Sztálin-könyveivel együtt elégett”, I. Tóth Zoltán halálhírét pedig így kommentálta: „Az ifjúság szeretett professzorának véréért elégtételt fog venni!”

A Rákóczi úton végig a földet seperte a villamosvezeték. A házakon törött ablaküvegek szeszélyes krikszkraszai. A kirakatok többnyire be voltak zúzva, de bennük bántatlanul szunnyadozott az áru. Mindenfelé viharvert zászlók lengtek, s valami nemzetiszín szinte minden szembejövőn akadt: karszalag, kokárda, kis csík a gomblyukban. Az épebb kirakatüvegek is át- meg át voltak ragasztva piros-fehér-zöld papírral.

A „Szabad Nép” csupaüveg-székházából is kihullott az üveg, a harc rostáján csupán a betonváz maradt fenn. Hatalmas tömeg fogta körül: „Művükben gyönyörködnek” – mondta egyik útitársam. Az Akácfa utca sarkán kisebb, de sohasem fogyó tömeg gyönyörködött ugyancsak művében, s rúgta, feszítette, kalapálta a már teljesen felismerhetetlen, fej nélküli Sztálint.

A sarkon nyomtatott röplapokat osztogattak, „Dudás József s. k.” volt rajtuk az aláírás, s a magyartalanul, tudálékosan fogalmazott szöveg elsősorban a munkásságot próbálta megnyerni, kifejtvén, hogy „A bábszakszervezetek formai vezetői a kizsákmányoló, extraprofitot hajszoló, idegen érdekeket szolgáló klikk lakájai voltak…”, és azt követelvén, hogy „egy család megélhetése biztosítva legyen a családfő fizetéséből”. „Nem veszélyes” – mondta rá az egyik kolléga.

Magam is veszélyesebbnek ítéltem azt a hússzínű röplapot, amely a Nemzeti előtt lengett a hirdetőoszlopon, ezzel a szöveggel: „A pénzt felvesszük, de a munkát nem!” Aláírás: a „dorogi, tokodi, tatai bányászok.” Megrettentett egy apróság, a plakátfestő talán észre sem vette, vagy ellenkezőleg: üzenet rejlett benne?… Az „S” betűk az ecsettel írt szövegben a német SS betűhasználatára emlékeztettek. Körülötte annyian tolongtak, hogy még igazolványomat lobogtatva sem mertem megkockáztatni a levételét.

A New York Palotáról telefonon azt a hírt hallottuk, hogy ismét ledőlt róla az alighogy helyreállított torony. De csupán az egyik oszlop hiányzott a homlokzat szecessziós díszéből, s hevert darabokra törve a járdaszélen. A „Magyar Nemzet” zegzugos, idétlen tanácstermében, mire felértünk, már vagy kétszázan szorongtak, s Losonczy Géza már ott ült az asztalfőn. Nekem Lontay László hamar a fülembe hadarta, hogy a külön „Magyar Nemzetgyűlés már megvolt, húszegynéhányan voltak jelen, s úgy határoztak, hogy Komor, Révész Jenő, Bertalan Imre és valószínűleg Újvári Imre sem dolgozhat többé a lapnál. Parragi tartós szabadságra megy, és nem jegyzi többé a lapot.

Bár ez jövőnk szempontjából mindennél fontosabbnak tűnt, mégsem engedtem a részletesebb megvitatás csábításának, hanem a már folyó értekezletre figyeltem. Lakatos István, a fiatal költő beszélt éppen, fényes fekete haját minduntalan hátralökve. Érdeklődéssel hallgattam, hiszen ez az az ember, aki a Petőfi Kört tulajdonképpen kitalálta; őellene hívta be a DISZ annak idején Tánczost és társait, hogy segítsenek a kört „bolsevizálni”, „marxista szinten tartani”, vagyis Lakatosakat onnan kitúrni; s aki a sajtóvita táján e szavakkal lépett „vetélytársa”, Tánczos Gábor elé: „Nyertél. Ezt mi nem tudtuk volna kihozni belőle…” Most is valami újban törhette a fejét:

– …És mi akkor bejöttünk ide – hallottam a hangját –, mert már nem lehetett tovább bírni, és megírtuk az igazságot, hogy ez forradalom, és nem ellenforradalom, és a nyomdászok megértették, szívesen kinyomtatták. Így jelent meg az „Igazság” első száma…

Szavai közben szőke bajszos fiatalember emelkedett fel, izgatottan gyűrögetve fehér prémkucsmáját. Pár perces tűnődés után már tudom, hogy ez Obersovszky Gyula, a debreceni újságíró, akit, ha jól emlékszem, „jobboldali elhajlóként” távolítottak el a megyei pártbizottság lapjától.

– A második szám pedig azután jelent meg – veszi át, vagy még inkább: ragadja el a szót Lakatostól –, hogy Szalai Béla, nem tudni, milyen minőségben, kijött megszemlélni. Az elmondhatatlan, hogyan viselkedett, miután elolvasta: őrjöngött, rángatózott, szinte vitustáncot járt, s persze betiltotta. De a lap mégis megjelent: a nyomdászok a csatornába rejtették, a csatornákon át csempészték az utcára…

Közbekiáltások után – „Miért nem inkább Szalait dugták a csatornába?!” – harmadik fiatalember áll fel, látásból ismertem őt is, Komoly Péter, nemrégiben írt a „Magyar Nemzet”-be egy meggondolkoztató cikket újfajta színpadi törekvésekről. Érdekes társaság ez…

– Nem dicsekvésből, de el kell mondanom, hogy az „Igazság” szerkesztősége e két szám után is rengeteg levelet kap már; csupán egyből olvasnék fel néhány sort: „Egyetlen példány jutott be hozzánk a lapotokból. Ezt a kormos, véres papírcafatot kézről-kézre adjuk, és felolvassuk a haldoklóknak is. El vagyunk szánva a végső győzelemre – vagy a halálra. Üzenjük nektek: méltón fogunk küzdeni, ha kell, meghalni, nem hozunk szégyent, csak dicsőséget arra az egyetlen újságra, amelyik kiállt mellettünk…”

A megdöbbent és megilletődött csendet Boldizsár Iván törte meg:

– Ide azt a levelet! Közöljük a „Hétfői Hírlap”-ban.

– Éppen ezt akartuk kérni – ugrott ismét talpra Obersovszky –, hogy laptársaink segítsenek. Van még ilyen levelünk, majdnem ilyen szép…

– De azt már a „Magyar Nemzet”-nek! – szólt közbe gyorsan Losonczy, és röstellkedve elmosolyodott ő is, amikor „szerkesztői mohósága” miatt a terem harsányan elnevette magát.

Közben állandó nyüzsgés folyt, emberek jöttek-mentek, s a fejek szintje is folyton hullámzott, hiszen egy-egy széken ketten ültek, s a kényelmetlenség miatt időnként felálltak, később kényelmességből ismét visszaültek. Magam is felkeltem egyszer, a szobámba belesni – a dupla erkélyajtón szabadon járt-kelt a szél, az üveg egészen apróra törve elöntötte a szobát.

Az „Igazság”-osok hamarosan el is távoztak: „Déli lap vagyunk” – mondták nem titkolt büszkeséggel. Obersovszky után szaladtam, hogy kérjek az eddig megjelent számokból, de csak az elsőből volt, a másodiknak a példányait Szalai Béla „vitustáncára” való tekintettel nem merték a szerkesztőségben lerakni.

Milyen más ma olvasni ezt a lapot, mint két nappal ezelőtt!… „Nem fasiszta csőcselék fosztogat, gyilkol, harcol az utcán, hanem a nép politizál. Politizál fegyverrel a kézben…” – esik rá a tekintetem a vezércikk egyik mondatára, miközben igyekszem elrejteni a kapott néhány számot, hogy holnap bevihessem az Értelmiség Forradalmi Bizottságába. „Történelmi napokat élünk” – jut eszembe az egykor volt szerkesztő sokat idézett sóhaja…

Csakhamar elszólítja a gyűlésről munkatársait a „Hétfői Hírlap” is: „A rikkancsok, ha délután 4-ig elkészül, még vállalják a terjesztést” – jelentették Boldizsárnak a kiadóhivatalból. Boldizsár, két ujját a szájának vetve, hatalmasat, kamaszosat füttyentett – régen láttam ilyen jókedvűnek –, úgy trombitálta össze az övéit.

Ekkoriban már a rádiósok nevében beszélt egy vörösesszőke férfi, őt nem ismertem, illetve nem is beszélt, hanem felolvasott. „A Magyar Rádió eljátszott becsületének visszaszerzéséről van szó… Október 24-én és 25-én a rádió a nemzet elemi érdekeivel, az ország becsületével ellentétes, a súlyos véráldozatokhoz méltatlan hangot használt…” Harminc vagy még több aláíró követelte, hogy az igazat írhassák, hogy azzal a néhány emberrel, aki a méltatlan hangért felelős, ne legyenek kénytelenek együtt dolgozni, és hogy a rádió térjen vissza a Bródy Sándor utcai stúdióba.

Végre Losonczy állt fel. Kéri a lapok szerkesztőit, segítsenek az „Igazság”-nak legalizálódni, lapengedélyhez jutni, továbbá közöljék a rádiósok nyilatkozatát. Lapengedélyt kért még a „Magyar Szabadság”-ra Lőcsei Pál és Fekete Sándor, továbbá egy „Október 23.” című lapra Keszi Imre vezetésével egy diákküldöttség. Losonczy ezután a maga lassú, száraz, de nagyon rokonszenves modorában összefoglalja, ami a lényeg: „Az értekezlet kijelenti, hogy szempontokat, instrukciókat többé semmilyen szervtől, legyen az pártközpont, agitprop. osztály, tájékoztatási hivatal vagy bármi más, nem fogadunk el. Nagy Imre elvtársnak meg fogjuk mondani, hogy az ő személyes, ésszerű és udvarias formában előadott kívánságaira lehetőleg tekintettel leszünk, de másra semmire…” Az újságírók, ez a jóorrú, rossznyelvű népség, csillogó szemmel tapsolnak, s én örülök, hogy átjöttem; hiába, csak itt vagyok én már otthon, s talán itt tenni is lehet valamit…

A gyűlés végeztével Komor egykori előszobájában Erdős Péternébe botlom, átszellemült arccal közli, hogy bevonult Géza mellé titkárnőnek. Asztalán lista, ezekkel a nevekkel: „Fel. szerk.: Losonczy, főmunkatárs: Nánási, Novobáczky, Pártay Tivadar, Pethő, Vásárhelyi. Kultúrrovat vez.: Papp Antal, a belpol. rovaté: Erdős Péter, helyettese: Ember Mária…” Na végre, végre! Csupán a saját nevemmel nem értek egyet, nem akarok én rossz cikkek olvasásába, javítgatásába beleőszülni, hagyjanak meg engem riporternek továbbra is, legfeljebb rovaton kívül, hogy gyárakba és falvakba, iskolákba és boltokba egyaránt járhassak. De ez már igazán ráér holnap, holnapután vagy azután… (Különben sem akarok Erdős helyett kulizni.)

Losonczy a gyűlésről a szobájáig se jött, egyenesen ment vissza a Parlamentbe. Rajcsányi Károlynak szólok, hogy szívesen adnék 2-3 flekket az Értelmiség Forradalmi Bizottsága első napjáról, s máris úgy érzem, nem töltöttem másfél napot hiába. „Kettőt, Marikám” – alkudozik szokott kétségbeesett ábrázatával, de most elviselem ezt is, elviselem magam körül az írógépkattogást is (előttem Mesterházi Lajos, hátam mögött Pongrácz Zsuzsa gépel valamit a „Hétfői Hírlap”-nak), hamar lesöprök magamnak egy asztalt, feltérdelek egy székre, és… „Marival lehetetlen beszélni – hallom egyszer csak Fencsik Flóra hangját, amint valakit eltanácsol tőlem: – ír, mint a megszállott…”

Dutka Mária mégiscsak áttör a burkon, amellyel a jóleső munka kerít körül. „Gyere haza, Mariskám – kérlel kedvesen –, a folyosón géppuskát szerelnek, nem nekünk való ez…” A folyosón valóban áll már merev poliplábakon egy golyószóró, három-négy ballonkabátos, egyetemistának látszó fiú csavargat rajta, irányozza. „Minek szerelitek ide?” – kérdi Erdősné Köves Erzsi, mert ő is kiszaladt velünk megnézni, mi van. Az egyik fiú kissé csúfondárosan kioktat minket: „Nektek is érdeketek. Vagy nem?” „Jó, jó – lép közbe a diplomatikusabb Dutka –, de ki ellen?” „Hát az ávósok ellen, ha be próbálnák fészkelni magukat ide” – feleli a fiú nyugodtan.

Mire visszatérek, Pongrácz Zsuzsa már elvonult, de Mesterházi Lajos gondterhelten kotlik még a cikkén. „Mit ír?” – lépek oda hozzá, s ő széles, kissé teátrális mozdulattal mutatja. „Nyílt levél Nagy Imrének” – a címe, és így kezdődik: „Kedves Imre bácsi!”, majd arról igyekszik meggyőzni a címzettet, hogy ugyanazt a tragikus tévedést követte el, amit egykor ama híres francia király, XVI. Lajos, akinek Mirabeau volt kénytelen felvilágosítással szolgálni: „Felség, ez nem a csőcselék! Felség, ez a forradalom!”

Boldizsár Iván kilép az ajtaján. „Na mi lesz már, mi lesz már?!” – dünnyögi Mesterházinak, engem elterel, de egyben félre is von, rosszkedvű megjegyzést tesz az iménti gyűlésre, ahol én azt hittem, hogy jókedvű… „Nem furcsállja – kérdezi, és majd átfúr tekintetével –, hogy senki sem követelte a régi nemzetes gárdából…, hogy engem helyezzenek vissza?!” Vizsgáztató tekintete alatt nyelni sem tudok, hiszen igaza van, őt a márciusi határozat után váltották le, a Rákosi-féle visszacsapás idején, de hát én… ki vagyok én, hogy rajtam bárki bármit kérhetne számon. „Még csak ma jöttem be, bent se voltam, nem voltam bent” – makogom-hebegem. „Akkor azt sem tudja, hogy a lapot megszállták a kisgazdák?!” – kérdi volt főnököm, nem, ezt sem tudtam. Legyint. „Pethő azt hiszi, hogy övé lesz a lap, de téved – folytatja –, senkié se lesz.” Megint arckifejezést vált, szinte srácos vidámság ömlik el rajta: „Saját lapja, vigye haza!” – harsogja (valami reklámversike lehetett egykoron).

Kegyes kézmozdulattal elbocsát, de az ajtóban még egyszer megszólít. „Remélem, naplót ír – emeli fel a mutatóujját: – Ilyen időkben naplót kell írni!”

(Mai megjegyzés: Boldizsár Iván lesz az első újságíró, aki tíz nap múlva – Pethő Tiborral együtt – már az oroszok „őrizetében” van, s marad majd egy hétig. Mesterházi Lajos lesz az első, aki – annak ellenére, hogy régi híve volt Nagy Imrének – átáll a kádári ellenforradalom oldalára, és nyílt feljelentésekkel felérő cikkeket ad közre volt eszmetársai ellen.

Amikor később egyszer megkérdeztem Boldizsár Ivánt, miért nem közölte akkor Mesterházi Lajos Nyílt levelét Nagy Imréhez a Hétfői Hírlapban, Boldizsár nevetett, és azt mondta – hangsúlyozta a „telefonkagyló” számára! –, hogy ez nem állt módjában, mivel Mesterházi „nem kevesebb, mint nyolc gépelt oldalon igyekezett jobbra tolni Nagy Imrét”.)

A New York Palota lépcsőházát elöntötte a papír. Nem is tudom, miken gázolok át, személyi aktákon talán? Lehet. Telve a ház fegyveres fiatalokkal. A kapuban is áll vagy három, igazolványokat nézve, holott idefelé még háborítatlanul bejöhettem, Feri bácsinak, a félkarú portásnak odabiccentve. Igaz, meg kell hagyni, rendkívül udvariasak, s ebben számomra, aki a „kezicsókolom”-tól mindig zavarba jövök, van valami torz, groteszk, de ijesztő is – mert bokájukat összevágva, kis meghajlással nyújtják vissza az igazolványt, és harsány kezét csókolommal köszönnek. Arcukon egyébként 5-6 napos szakáll, kezük már biztosan, tehát hanyagul fogja a fegyvert.

Hat óra. A kimenési tilalom már életbe lépett, a menny sötétkék, az utcán kevés az égő – csupán a VII. kerületi pártbizottság ablakai úsznak fényárban, s előttük, a járdán, máglya világít. Az ablakokon fekete alakok hajolnak ki, fehér papírosokat, aktakötegeket dobálva; a máglya körül pedig, amelyen a pártiratok égnek, szabályos indiántáncot jár 18-20 suhanc, de nem, ahogy jobban odanézek, meglett, kalapos férfiakat is látni köztük. Van valami atavisztikus ebben a rekedten ordítozó körtáncban, inkább érdekes, mint félelmetes.

Autóról röplapokat szórnak „Nagy Imre elvtárs Budapest dolgozó népe egyöntetű helyeslésétől kísérve bejelentette az ország népének, hogy a szovjet haderő egységeit kivonják a fővárosból” – így kezdi a magát meg nem nevező szerző, és azt követeli, hogy ez azonnal történjék is meg! „Amikor e sorokat írjuk, a szovjet hadsereg alakulatai még mindig a fővárosban vannak!”… Nem tudom, Nagy Imrét segíti-e ez a türelmetlenség, avagy lejáratja. Azt beszélik, a „Szabad Európa” ma egész nap egyfolytában felhívásokat intézett a magyar néphez, hogy folytassa a harcot, és ne higgyen Nagy Imrének…

Mire a New Yorktól a Margit hídhoz érünk, újabb autó újságokat oszt a rikkancsoknak, azok ingyen adogatják tovább: „Esti Hírlap” a címe, egyetlen oldal mindössze, címszalagja szerint „a budapesti nemzeti bizottságok lapja”, nincs rajta se dátum, se a szerkesztőség, kiadóhivatal címe. A címerről, amely ugyanaz s ugyanakkora, mint a reggeli „Szabad Nép”-en, gyanítom, hogy a Szikra nyomdában készült, és a vezércikke… – hol is az az előbbi röplap? – …igen, a vezércikk helyére ezt a röplapot tördelték, azonos szedés, azonos betűk, csupán egy dologban van, s nem lényegtelen differencia: elmaradt az „elvtárs” szó az első sorból Nagy Imre neve mögül, s a helye hivalkodóan üres, kitöltetlen.

Erősen sötétedik. A szembejövőket kérdezgetjük, lehet-e járni arrafelé, amerről jönnek? De szabad az út, még a Nyugati előtt is, tankok semerre. A csoportosulási tilalom ellenére embercsomók állnak össze az utcasarkokon, az újságárus előtt, a röplapokkal teleragasztott falak alatt. „Dudás ma elfoglalta a Szabad Nép-székházat” – hallom ki elmenőben egy ilyen bolyból. Amott Szabó bácsiról beszél egy magas férfi: „Minek magának az a két teherautó prosti?” – kérdeztem tőle, amint kifordultunk a Bérkocsis utcából. „Nekem már semmire – köpött ki az öreg –, a fiaimnak viszem, ha már tűzszünet van, ott egye a fene…” A körülötte állók csettintgetnek, nevetgélnek.

Egy ilyen gubancba, a Váci út sarkán, mivel barátságosan néznek rám, vagy ami még jobb: észre sem vesznek, odasodródom szélről. A kormány összetételét tárgyalták. Nagy Imrére nem volt egyetlen rossz szavuk, igaz, hogy jó sem. Aprót kifogásolták, Bebritset, Molnár Eriket. „És az sincs rendjén, hogy Tildy csak államminiszter – szólt egy idősebb, az üres cigarettaszipkáját rágcsáló férfi. – Mi az, hogy államminiszter? Annyi, mint semmi. Puszta cím.”

Akkor váltam el tőlük, amikor a sportra tértek át. Hogy Puskás él, Csermák is megvan, ellenben Hegedűs István, az öttusázó meghalt. Hogy Sebes Gusztáv még mindig a Hold utcában székel, azt nem ingathatja meg semmi. Hogy Iharos nem indul az olimpián.

Egy másik csoportban, ugyancsak munkás kinézetű emberek azt vitatták éppen, mi lett volna, ha Gerőt „még akkor este” leváltják. „Az volt a fő baj, hogy megerősítették” – szólt egy jóképű fiatal srác, s én valósággal meghatódtam, hogy a nüanszokat is számon tartják: az a „megerősítették” szó minket is kihoz a sodrunkból újra meg újra, valahányszor csak eszünkbe jut…

És szeretetet éreztem ezek iránt az ismeretlen emberek iránt. Nekem ezektől nem kell félni. Ezekre én behunyt szemmel rábízhatom magam.

Október 30., kedd

A legcsendesebb éjszaka. Valóban vége lenne?

Körbetelefonálunk. „Már tegnap is csak jelentéktelen utcai harcok voltak” – mondja egyik barátunk. „Nono – tompítja örömem a másik –, a VIII. kerületben tegnap még szovjet csapatmozgások voltak, engem a Múzeum körúton szovjet patruj igazoltatott.” „Azt mindenesetre okos volt elrendelni, hogy a felkelők a magyar hadseregnek is megadhatják magukat” – véli egy harmadik.

Summa summarum: senki sem tud semmit. Nem tudjuk, mi van a városban.

Fél 7 tájban a rádió bemondja, hogy valamennyi híd felszabadult, rajtuk járni szabad.

Verőfényes reggel. Bizakodva lépek ki a házból. Ha igaz, ma elvonulnak… De mik azok a sötétlő dombok a Margit hídon? Hány is? Kettő, három, négy… Az elsőnek a csöve Pest, a másodiké Buda felé mered…

A Szent István körúton leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek. Beléjük botolnék, ha valaki papírjeleket nem tűzdelt volna e veszedelmes drótokra. Miféle kéz tehette? Szívemet teszem rá, hogy olyasfajta, mint amely a kirakatokra írta ki: „Nem lop, aki magyar!”

Utamat a Parlament felé veszem. A magyar honvédelem minisztériumát még mindig szovjet tankok őrzik. De körülöttük nagy a sürgés-forgás, ágyútisztítás, rakosgatás: szemmel láthatóan csomagolnak. Vajon mit és mennyit érthet az a kalmükképű kis tizedes vagy az a – szinte a sematikus versekből előlépő – szőke tincses orosz „lityinant” ebből a történelmileg páratlan, világraszólón jelentős magyar forradalomból? Egy bizonyos: ha marad a magyar–szovjet barátságból valami, az egyedül azoknak a ruszki tankistáknak köszönhető, akik a Parlament előtt, azon az új véres csütörtökön összeölelkeztek a tüntetőkkel, és a tüzet nem ellenük, hanem az ávósokra irányították.

A Parlament előtt, a járdaszigeten, kisebb csoport hullámzott. Ahogy közelebb érek, látom: egy fekete foltot néznek. Teljes életnagyságban beivott vér sötétlő foltja az; lehetséges volna?… Lassan itta be az aszfalt a sűrű nedűt?… Ennyi maradt valaki után, akit rég elvittek innen, még élve vagy már halva: a nyoma?… Egy férfi őszi faleveleket szedett fel a véráztatta helyről, és levéltárcájába rejtette őket.

A hátunk mögött elegáns Pobjeda siklott el, miniszteri „C” rendszámmal. Meglepődve lestem be immár függönytelen ablakán – vajon kinek van mersze ezekben a villamoskocsikat felfordító, luxusautókat lángra lobbantó időkben ilyenen… „menni a piacra”? Valóban nő volt: Szalai Béláné, ismertem látásból. Hülyék ezek?! Nem felejtenek és nem tanulnak?

Hamarosan találkoztam másfajta kocsival is – a 7. sz. Sütőipari Vállalat csukott kis teherautójával, SF 535 volt a rendszáma, és a Vörösmarty téren mozgó kenyérboltként működött. Két gyulladt szemhéjú, borostás férfi emelt ki belőle – káprázatos gyorsasággal – meleg, párolgó kétkilós vekniket, és nyújtotta át a jó előre marokba készített hatforintosok ellenében.

Az Apponyi téren, a Pázmány-szobor tövében friss sírhant körül tolongtak vagy tízen; a durva fakereszten ennyi állt mindössze: „Bosszút állunk érted.” Se név, se életkor, semmi. Viszont gyertya és virág.

A jogi kar kapujában fegyveres nemzetőrök. Karjukon nemzetiszín karszalag. Engem a tegnap felmarkolt újságstósz igazol, viszem – magyarázom – a Lapkiadóból az Értelmiség Forradalmi Bizottságának. Hanyagul ugyan, de még tisztelegnek is nekem.

Kardos Laci. „Jól aludtál, húgom? – kérdezi. – Aludtál egyáltalán?” Érteni vélem, miért rajongtak úgy a Nékoszban ezért a jelentéktelen külsejű, pápaszemes fiúért. Alig ismerjük egymást, és képes a szép álmaim felől érdeklődni, miközben odakint szólnak a fegyverek!

Mert megint szólnak. Időnként – megint a Kálvin tér felől? – hallunk egy sorozatot.

Az újságot megköszöni, elrohan.

Tőkés Ottó hallgatagon néz rám, ahogy az újságot leteszem az asztalára. Ádám György fel sem néz, ír valamit. Egy ablaknak dőlve, füstfelhőben, Szalai Sándor viszont azért nem ér rá odapillantani a kezébe nyomott újságra, mert beszél, beszél, beszél… Interjút ad.

(Mai megjegyzés: „Közel hat évet töltöttem börtönben” – e szavakkal kezdődött ez az interjú, elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban november 3-án. Ádám György is, Tőkés Ottó is a börtönből jött már; november 4-e után Ádám Györgyöt, Kardos Lászlót is életfogytiglanra fogják ítélni.)

Közben szól a rádió: „Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kéri az összes egyetemi, főiskolai diák- és MEFESZ-bizottságot, hogy karonként két-két megbízottjukat küldjék el Budapestre… a bölcsészkarra… hogy részt vegyenek az országos diákparlament előkészítő bizottságának munkájában. A fővárost jelenleg legkönnyebben a vidékről élelmiszert szállító kocsikon közelíthetik meg. Kérjék a katonai parancsnokságok támogatását!”

Pozsárék… Nem korai ez még? Mintha kétségeimre felelne, mondja valakinek (nem mondja: ordítja). Szalai professzor:

– Ez már a konszolidáció felé mutat!

Nemsokára 10 órás hírek. A budapesti pártbizottság leváltották „elsőtitkári” tisztségéből Kovács Istvánt. „Egy gonosztevővel kevesebb” – harsogja a professzor.

Itt, látszólag, nincs más dolgom, indulok a szerkesztőségbe.

Szembejövő ismerősök azt beszélték, hogy a Nagykörúton újabb tüntetők vonulnak. „Ruszkik haza!” – kiáltozzák, s a házak falaira pingált jelszó cirill betűkkel, orosz nyelven és megható nyelvtani hibákkal veri vissza: „Pyccku damou!”

A Rákóczi úton akkor már lőttek. A háztetőkön ropogott a fegyver. Minduntalan be kellett ugrani egy kapualjba. Ki harcol odafent? – kérdeztem egy középkorú férfit. „Mit lehet azt tudni, kérem – felelte fáradtan. – Talán ők maguk sem tudják.” Egy öreg néni rémülten ismételgette: „A Szűzmária irgalmazzon nekik! A Szűzmária irgalmazzon nekik!”

A következő kapualjban már nem kérdezősködtem. Egy fejkendős asszony meghitt mosollyal szólt: „Már megint lőnek ezek a taknyosok.” Egy lódenkabátos férfi, a fegyverropogást túlharsogva torkollta le: „Taknyosok?! Szabadságharcosok! Mi öt év alatt nem tudtunk annyit elérni, mint ezek öt nap alatt!” Még tovább is fejtegette volna, ha ekkor a csattogást nem váltja fel valami iszonyatos, artikulálatlan üvöltés, olyan, hogy az ember napok múltán is ott hallja a fülében. „Ez megkapta, szegény” – mondta a fejkendős asszony. A lódenkabátos megint jobban tudott mindent. „Ávós lehetett” – vonta a vállát. „A Szűzmária irgalmazzon nekik!” – motyogta az előbbi anyóka.

Ismét továbbmehettem néhány kapualjjal. Hosszú hajú fiatal lány magyarázott már a Vas utca sarkánál az egybegyűlteknek: „Kijöttek a srácok a Kiliánból, hát tisztogatnak egy kicsit – közölte. – Most éppen a pártházat építik.”

Vele mentem tovább a fal mellett, fülelve, meg-megállva ekkor már minden ablak- és ajtómélyedésben. „Hallja? – izgult a lány. – Segítséget kérnek. Három éleset lőttek, ez annyit jelent. Az öcsém is köztük van. De ki is tekerem a nyakát, ha valami baja esik.”

A sorozatos három élesekre jött is a segítség mindenfelől. Gyalogosan is, teherautókon is. A gyalogosok ott vonultak el előttünk, ahogy egy kapualjban meglapulva néztem őket. Elöl egy villamoskalauz ment, bokáját verdeső, hosszú kabátban, a puska keresztben a hátán. Mögötte két katona, az elülső a fél lábát húzva, a hátsó már szinte púposán, annyira görnyedten; halálosan fáradtak lehettek. A katonaköpeny rajtokban, cafatokban lógott a térdeik körül. Majd néhány civil – lódenkabátban vagy pepita, felsliccelt jampi-zakóban, vagy olcsó, kétsoros konfekcióöltönyben; legtöbbjük fején kis svájcisapka: munkásfiúk. Nagyokat, férfiasakat lépve, a fáradságtól üres tekintettel vonszolta magát köztük egy leány is, hosszú, lebontott hajjal, buggyos mackónadrágban, homoksárga, piszkos arccal – meghökkentően vadmacskaszerű volt. A sort néhány jól szabott ballonkabát zárta, becslésem szerint műegyetemisták.

– Mi az öcséd? – kérdeztem társnőmet, hogy besorolhassam ezek közé, és tegezve, hátha ez bizalmasabbá tenné. „Géplakatos. Húszéves.” „És te? Te hol dolgozol?” – folytattam a kérdezősködést. „Tessék? Mi tetszik? – kérdezte vissza, jelezvén, hogy nem óhajt bizalmaskodni. – A Fehér Ökörben vagyok felszolgáló. Hallotta? Már megint három éles. Ha most este volna, láthatnánk is, hogy piros.”

A sarkon teherautó fordult be, tömve fegyveresekkel, a sofőrfülke tetején négy puskacső meredt előre, az egyiket lány tartotta; ez is elvadult külsejű. Hiába, a harc – minden egyenrangúságunk ellenére – nem lányoknak való. Madách némbere a párizsi színből: férfi úgy elvadulni nem is tud.

Sokkal távolabbról, talán valóban a nagy-budapesti pártbizottság székháza irányából ekkor már robbanások döreje hallatszott. „Kézigránátok” – tájékoztatott a Fehér Ökör felszolgálónője. (Azt hiszem, rossz hírű hely; no de ha késelések esnek is ott, honnan ismeri a becsapódások zenéjétét?)

A Rókus kórház előtt, a kápolnánál, a közelben vagy távolban dúló harcok csatazajával mit sem törődve, sebesülteket raktak le teherautókról. „Ha igazi volnék – gondoltam –, odamennék, felírnám a sebesültszállítók nevét, kikérdezném a sebesülteket… Némelyiküknek talán még jól is esne az érdeklődés…” De nem mozdultam.

Inkább elhatároztam, hogy mielőtt bemennék a szerkesztőségbe, továbbmegyek a hang irányába. Inkább vinnék egy „tájleírást”…

– Majd hülyék lettek volna a fegyvert letenni – magyarázta a hátam mögött valakiknek a Fehér Ökör-béli nő. – Még magyar alakulatoknak sem! Csak az adja az erőt, ha együtt maradnak. Csak az adja az erőt!

– De most már dolgozni kellene, nem? – kérdeztem.

– A munka megvár – legyintett a nő.

Az EMKE-sarkon, az éjjel-nappal gyógyszertár előtt, döglött óriásbálnaként fordul oldalára egy villamoskocsi. Az éjjel-nappal közért előtt, a lámpaoszlopon friss tábla: útjelző a szovjet csapatoknak: B MOCKBY (Moszkva felé)!

A rádiókészülékek mindenütt kint vannak az ablakokban (erre fel is kérték a lakosság azon részét, amelynek rádiója van…), az egyik ház előtt arról értesülök, hogy Izrael mozgósít, és az USA visszarendeli állampolgárait a Közép-Keletről. Ez valamiképpen összefüggésben lenne velünk?! El sem tudom képzelni.

A Népszínház utcánál befordulva ágyúszót hallok. Ezt már megismerem, fülemben van még a háborúból. Elhatározom, hogy túl közel nem merészkedem hozzá. Vissza a Csokonai utcán a Rákóczi út felé: szünet nélkül potyognak a háztetőkről a töltényhüvelyek.

Átszaladok a Rákóczi út túloldalára, be az Osvát utcába, közben korholom magam, de ez részemről nem egészen őszinte: mintha bensőleg azt hinném, hogy engem nem fog a golyó. Vagy a kíváncsiságom nagyobb… A Dohány utcában is lőnek, ahogy futok tovább a Szövetség utca irányába. Két suttyó, tizenöt évesnél nem idősebbek, tartja megszállva a Szövetség utca–Dohány utca kereszteződését, az autókat, de mert azokból kevés jön: a motorbicikliket is igazoltatják. Egyikükön akkora csizma, amilyeneket ez idáig csak gúnyrajzokon láttam, s a fiú ráadásul alacsony és vézna. Derekát spárga övezi, azon lóg nem is egy, hanem mindjárt két tölténytáska. A puska is túl nagynak és túl súlyosnak érzik a kezében… Társa, hasonló, de kevésbé komikus kamasz, engem is igazoltat, mihelyt észreveszi, hogy megállok a ház sarkánál, és figyelem őket. „Ja, sajtó?” – kérdi széles vigyorral, amikor meglátja igazolványomat. – „Azt lehet.”

De mások is odagyűlnek, bámész mindig akad. Hangosan stréberkednek; helyeselnek annak, akinél a fegyver. Előhúzom a noteszem, úgy teszek, mintha hegyezném a tollamat. „Miért kell mindenkit igazoltatni?” – kérdem az egyik gyereket, a hétmérföldes csizmában. Egy felnőtt felel helyette, szolgálatkészen: „Hogy ávós erősítés ne jöhessen” – mondja; jámbor szatócsnak néztem volna.

Amikor a két kis hatalmasság úgy találta, hogy ez a játék így nem elég szórakoztató, s amellett az autók és a motorbiciklisták elég készségesen meg is álltak, egyikük kijelentette:

– Sok nekem a vöröskeresztes autó. Ezentúl azokat is igazoltatjuk.

A felnőttek pedig kórusban visszhangozták az utca sarkán:

– Jól mondja. Tényleg sok a vöröskeresztes autó. Igaza van.

Megvártam, amíg az elsőnek megálljt intettek. Két méltatlankodó vöröskeresztes nővér ugrott ki belőle. A fiúk azonban azoknak a kamaszoknak az arcával, akik a nőket még lenézik – nyugodtan felfeszítették a kocsi hátulját, nincs-e benne fegyver. Csak ezután engedték tovább.

A Köztársaság tér felől egyre erősbödött a lövöldözés. A mellékutcákból a felkelők teherautói fordultak ki, vitték az erősítést. Zsúfolt kocsik, nemzetiszín lobogóval. „Ávós-utánpótlás” változatlanul nem érkezett. Igaz viszont, hogy a felkelők teherautóit állandóan lőtték valakik a háztetőkről; megesett azonban az is, hogy a háztetők egymással keveredtek harcba. Fentről időnként üres rézhüvelyek gurultak a járdára. Akkor indultam tovább, be a Szövetség utcán, amikor egy ágyú érkezett: feketére mázolt, rozogának látszó jószág, oldalain a Kossuth-címerrel.

A mellékutcákban közben nyugodtan rugdosták a rongylabdát más gyerekek. Az asszonyok a gangon perlekedtek, és klopfolták a szőnyegeiket. Az Almássy téren szállt, röpült a hinta… Pedig már ágyú is szólt, és fog újra szólni, ahogy elnézem.

És az Almássy téren, a gyalogjárdán találkoztam szembe azzal a cipővel, amely számomra, ameddig csak élek, e forradalom jelképe marad. Félretaposott, szakadt, jobb lábra való férficipő volt. A kérgén, a bélésén csomókban állt a vér.

A szerkesztőségben az a meglepetés fogad, hogy a cikkem lejött ugyan, szépen, tárcaszerűen tördelve, a 2. oldalon lent, de nincs aláírva. Felháborodva berontok Rajcsányihoz, felkel az íróasztala mellől, veregeti a vállamat.

– Jobb ez neked, Marikám, így, hidd el nekem…

Nem hiszem. Annál is kevésbé, mert az az érzésem, hogy egyszerű szakmai ügyetlenség történt: az anyag végére még odabiggyesztettek egy hírt, amit már nem én hoztam („Újabb tudósok csatlakoztak a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságához…”), és a névaláírással nem tudtak mit kezdeni, vagy elfeledkeztek róla.

A lap egyébként kezd újra emlékeztetni egy lapra: hat oldal… A vezércikk, aláírás nélkül ugyancsak, „a jóisten segítségét” kéri „nehéz és felelősségteljes munkánkhoz”. Hát istenem…

Bemegyek a volt Komor-titkárságra, Hétfői Hírlapból is akarok vinni egy stószt az egyetemre. Köves Erzsi a hátát támasztja a hideg kályhának. Még alig értem be két perce, de már hallottam, hogy panaszkodik rá a többi titkárnő, gépírónő: fenn hordja az orrát, nem hajlandó gépelni senkinek, azt mondja, ő egyedül a Géza titkárnője. Őszintén szólva, én ezen is csodálkozom, kevéssé ismerem őt, de azt azért tudom, hogy iskolázottsági-műveltségi szintje sokkal magasabb, mint a szerkesztőségi titkárnőké; tanult mozgásművészetet, volt pártközponti előadó (amikor Pétert először letartóztatták), az utóbbi időben könyvtáros… De hát titkárnőnek lenni bizalmi állás, és a jövőben talán még inkább az lesz.

– Géza várható? – kérdezem tőle.

– Én várom – feleli.

Szabad Nép ma nem volt, a Népszava is újságszerű, négy oldal (ők is közölték az Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívását). Lőcsei Pali láthatólag megcsinálta azt a lapot, aminek a címét rögtönözni hallottam: „Magyar Szabadság”, első oldalán az ő nyílt levele Nagy Imréhez, Boldizsár HH-ját nem találom, hogy elolvashatnám Mesterházi-Mirabeau megvilágosító szavait Nagy Imréhez…

A hallban rengetegen ülnek, rádiót hallgatnak, feladatra várnak. „Budapest kenyérrel kielégítően el van lárva” – hallom, és e rádióhírről eszembe jut, hogy ma még nem ettem. A szobánkban pokoli állapotok, „idegenkezűség nyoma”, ahogy a rendőri tudósításokban szokás írni, na de mikor olvastam én rendőri tudósítást a lapjainkban? Idejét nem tudom, nem is értem, hogyan juthatott ez az eszembe. Az íróasztalom mindenesetre falhoz van tolva, abból ugyan ki nem lehet cincálni azt a pár szem kekszet, amit vastartalékként őriztem benne. Lemegyek az első emeletre, hátha nyitva van a büfé, bár ez túl merész feltételezés; nyitva van, de szerkesztőség működik benne, volt kollégám, barátom, szobatársam: Hámori Ottó kap el, lapot csinálnak Szolcsányi Ferenccel, akit az újságíró-szövetség apparátusából futólag ismerek, nem akarok-e közéjük beállni? Levonatokat mutat, csütörtökön jön ki az első szám, a címe „Magyar Világ”, kis önbemutató glosszája rokonszenves: „A Magyar Világ új napilap. Nem függ egy párt politikájától sem, a magyarság, a magyar nemzet egyetemes ügyét szolgálja. Az a törekvésünk, hogy végre olyan lap kerüljön az olvasók kezébe, amely a véres forradalomban újjászületett nemzet érdekeinek szem előtt tartásával a világon történő minden jelentős eseményről hűen és megbízhatóan tájékoztat…”

– Te, nem zűrös ez a mondat egy kicsit? – kérdezem.

– Szóval nem jössz – szomorodik el Hámori.

De azt, hogy nem, majd csak akkor döntöm el végleg és egyértelműen, amikor elolvasom vezércikk-levonatukat Adenauer német szövetségi kancellárról, úgy is mint „a nagy német munkástömegek vezéréről”.

Újra a Magyar Nemzet halljában. Többen integetnek, maradjak ott, a rádió bemondta, hogy Nagy Imre és a kormány tagjai szólnak hamarosan a magyar néphez.

Leülök. Hű, de fáradt vagyok! Mi lehet vajon azzal az emberrel, aki seblázában vagy talán már a halál görcsében lerúgta jobb lábáról azt a cipőt?

– Nagy Imre végre áttette székhelyét a Parlamentbe – mondja közelemben valakinek valaki.

Nagy Imre beszél:

„A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom…” – így kezdi – őrizzétek meg a forradalom vívmányait!” – ezzel fejezi be. Közbül egyszer azt mondta, hogy a kormány „sorsdöntő elhatározásra jutott”, hát ez bizony – végre – sorsdöntő. Megtudhattuk, hogy eltörölték az egypártrendszert, felélesztik az 1945-ös koalíciós pártokat, tárgyalnak a szocdemekkel… És tárgyalnak a szovjet kormánnyal a szovjet csapatok kivonásáról.

Még magamhoz sem térek egészen, a kollégák már kommentálják:

– Innen már csak egy lépés a szabad választások.

– A Kisgazdapárt elsöprő győzelmére tippelek. Többet fognak kapni, mint annak idején…

– A Kommunista Párt annyit se…

Már Tildy beszél, azután Erdei, zúg a fejem. Egyértelmű, hogy győzött a forradalom. Végül Kádár János hangja: „Én a magam részéről kijelenthetem…, hogy az előttem szólókkal, Nagy Imrével, Tildy Zoltánnal, Erdei Ferenccel, ismerőseimmel és barátaimmal, általam nagyra becsült és tisztelt honfitársaimmal teljes mértékben egyetértek…” Ezen a tenyeres-talpas megfogalmazáson végre elneveti magát a terem. „Ismerőse” a kiscselédnek a baka…

Még csak fél öt? Haza kéne menni.

Rajcsányi cikázik végig a hallon, „áldozatokra” lesve, akiknek feladatokat ad; örülök, hogy rajtam átsiklik a tekintete, 1. mert meg vagyok sértve, 2. mert az egyetlen igazi élményem, amiről írhatnék a holnapi lapba, a srácok a Szövetség utcán, csak és kizárólag ez alatt a cím alatt jelenhetne meg: „Érzelmeim zűrzavara”.

Elmegyek. Napok óta nem láttam anyámat.

Ámde forradalomban nem is olyan könnyű hazamenni. A Lenin körúton lőnek. A Barcsay utca felől még sűrűbb fegyverropogás hallatszik. Átfutok az utca túlsó oldalára, nem látni senkit és semmit. A Wesselényi utcánál megint töltényhüvelyeső. Kopog, mint a jégverés. Potyog a tetőkről.

Át kell szaladni a túloldalra, nincs más választásom. És közben az az érzésem, hogy biztos célpont a fehér zoknim.

(Utólagos megjegyzés, mai lányoknak-asszonyoknak címezve: képzeljétek el, olyan drága volt a nejlonharisnya, hogy vastagon lefutott szemű harisnyában jártunk, legfeljebb több párat húztunk a lábunkra, a hiányok elfedésére-pótlására… És az elrongyolódott orrú harisnya tetején hófehér zoknit viseltünk: ez volt a luxusunk.)

A hentesüzletnél, a cakkos kapualjból kinyúl egy kéz, beránt az ott várakozók közé:

– Meg vagy te őrülve?!

Volt egyetemi évfolyamtársam, a Ludas Matyi szépreményű humoristája, Mikes György áll ott, az arca zöld.

– Sétálok… – mondom.

Nincs humoránál.

– Mit akarnak még?! – suttogja. – Mit akarnak még?! Hallottad? Mindszenty visszatér Esztergomba…

Nem, még nem hallottam. És nem is tudom, mit gondoljak erről. A Mindszenty-per idején tizenhét éves voltam.

(Ezért aztán, ha majd a hercegprímás „a bukott rendszer örököseiről” fog beszélni november 3-án este, azt fogom kérdezni magamtól, ebbe én is beletartozom-e? És ha igen, az milyen következményekkel jár rám nézve?)

Futással tarkított körúti „sétám” az Oktogonon hirtelen elhatározással véget ér. Felnézek Tánczosékhoz.

Gyurka nincs otthon, csak Vera a néhány hónapos Évikével. Vera rosszkedvű, hogy Gyurka így magára hagyja.

Telefonok, telefonok, telefonok. Felteszünk főni valami tésztát. Ott maradok éjszakára.

Október 31., szerda

Szörnyű reggel. Mindenki a Köztársaság téren történtekről beszél. Tánczosék „nappalijában” egy csomó látogató.

– Ezzel most lezárult egy korszak. Figyeljétek meg. Második szakaszába lépett a forradalom.

– Ezzel most mindennek vége. Ürügyet szolgáltattunk a beavatkozásra. Megnézhetjük magunkat.

– Ezzel most… a már megindult konszolidálódás… iszonyú sebet kapott. Pedig tegnap este 7-kor már felfüggesztették a kijárási tilalmat…

– Jókor!… Miért függesztették fel, ha tegnap lincselés folyt az utcán?!

– A rádió… a rádió egyetlen szóval sem tudósított a dologról. Csak felszólította minden dolgozóját, hogy holnap reggel menjenek be romeltakarítani a Bródy Sándor utcába…

– Régi alapkérdés, hogy kié az utca. Szerintetek kié?

– Gyerekek, gyerekek! Tegnap este megkezdődött a szovjet csapatok kivonása. Ez a lényeg. A többit megoldjuk. Nyugalom.

A belgrádi Polityka munkatársa, Djuka Julius jugoszláv zászlót kötött a kocsija orrára, és felajánlja, hogy elvisz a Köztársaság térre. Hegedűs B. A. közbeavatkozik:

– Okvetlenül látni akarsz lábuknál fogva felakasztott hullákat?

Borzadva nézek rá, de velük megyek.

A téren hatalmas tömeg. Nehezen engednek utat az autónak, végül a külföldi rendszám és külföldi újságíró-igazolvány győz. Az egyik fa alatt kék posztó csizmanadrágban fekszik egy halott katona, meztelen mellkasán berámázott Lenin-kép, nyilván a pártház valamelyik szobájából. A földön papír minden mennyiségben; nem tehetek róla, én ezt is fájlalom.

A pártház homlokzatán kormos nyílás: ágyúlövés nyoma. Minden ablak kitörve. Körben a többi házból is egész darabok vannak kitépve.

Annak a halott fiatal fiúnak, aki egy másik fa törzséhez támasztva ül, meghagyták a zubbonyát. Feje lekókadt, feladta…

– Ennyi elég – mondja Djuka, és visszaül a volán mellé.

Elhatározzuk, hogy elmegyünk a szociáldemokrata párt sajtótájékoztatójára, Kéthly és Szélig fog beszélni. Kerülőt próbálunk tenni az Üllői út felé, minden sarkon puskás felkelők igazoltatnak, de tagadhatatlanul udvariasak.

– A tömeg már csak nézelődött – állapítja meg Hegedűs B. András.

– Milyen egyenruha volt az? – kérdezem.

– Nem láttál még rendőregyenruhát?! – háborodik fel.

– Láttam. De ilyen újat még soha.

Djuka bólogat.

– Ez az. Ez lehetett szegényeknek a vesztük. Hogy beöltöztették őket új rendőregyenruhákba.

– Ezek, szerencsétlenek, besorozott kis-ávósok voltak. Éppúgy nem tehettek arról, milyen alakulatnál szolgálnak, mintha határőrnek vitték volna őket – teszi hozzá Andris.

– A szovjet forradalom alatt elég volt rámondani valakire, hogy „arisztokrat”… – csóválja a fejét jugoszláviai kollégám. Szerintem már a cikkét fogalmazza.

(Djuka Julius újvidéki vagy szabadkai születésű. Beszél magyarul, szerbül, horvátul, oroszul, franciául, németül, angolul… Budapestre kiküldve azonnal ránk talált – vagyis Tánczosra –, s azonnal barátnak éreztük. Kitűnően ír, külpolitikus létére irodalmi igénnyel… 1956 óta nem láttam.)

A Népszava szerkesztőségében nem sikerül kideríteni, túl vagyunk-e már az eseményen, vagy még előtte. Lehet, hogy a Conti utcai pártházba hirdették meg a sajtótájékoztatót, lehet, hogy a Palace Szállóba, a párt régi főhadiszállására. Djuka elrohan tájékozódni. Én ott maradok a hallban, Ladomerszky Margit művésznőt hallgatom, aki többeknek magyarázza, mint sikerült elrejtenie II. Internacionálé-jelvényét az elmúlt nehéz évek folyamán. A jelvény most a blúzát ékesíti; akár modern brosstű is lehetne; kettős villám vagy nyíl, sohasem láttam még ilyet. (Csak tanultam a szemináriumon a II. Internacionáléról, hogy „opportunista”, „szociálsoviniszta”…) Másokon a piros kalapácsos ember-jelvény örvend feltámadásnak; tekintetem újra meg újra rátéved a művésznő hófehér kontyára, szinte ránctalan, napbarnított arcára: boldognak látszik.

Djuka integet az ajtóból, továbbmegyünk. Dudás József fogadja a sajtó képviselőit a Szabad Nép-székházban. Tegnap foglalta el… Djuka hallotta tegnap este a közleményt, miszerint Nagy Imre tárgyalt Dudással, és „a tárgyalások kedvező légkörben folytak”, de ennél többet a rádió nem mondott – talán most Dudás fog.

A székházba csak a Rökk Szilárd utcai oldalbejáraton át lehet bejutni. Előtte puskás férfi őrködik, derekán spárgával van, átkötve az ócska szürke kabát. Felmutatjuk igazolványainkat, Hegedűs B. András mint a külföldi újságíró tolmácsa szerepel, így mindhármunkat beenged. A földszint padlója itt is papírtenger, úgy látszik, az elfoglalt íróasztalok fiókjait egyszerűen kirázták… Az emeleti folyosón rengetegen várakoznak, a várakozókra pedig fegyveresek felügyelnek.

Csatár Imre tűnik fel egy percre, a „Szabad Ifjúság” főszerkesztője, ő papírt és nyomdai kapacitást kénytelen kérni Dudástól, hogy lapja megjelenhessen; „megértőnek mutatkozott” – meséli. Ki ez a Dudás, kérdjük tőle, s ő pontosan tudja. (Szavait feljegyeztem: Dudás József mérnök volt a Fogaskerékgyárban, s már korábban a Román Munkáspárt tagja. Önjelöltként részt vett 1944-ben a Szovjetunióval való fegyverszüneti tárgyalásokon. 1945-ben rendőrspicliség vádjával lecsukták, de Rajk még azon a tavaszon kiengedte. Ekkor a Kisgazdapárthoz csatlakozott, kis híján képviselőt csináltak belőle, de mielőtt a megválasztására sor került volna, ismét börtönbe került – és azt terjesztették róla, hogy disszidált. Ezzel szemben a Rajk-perben öt évet ült; állítólag még a Szovjetunióba is kivitték kihallgatni. Kiszabadulása óta munkás – lakatos –, és most a röplapjai tanúsága szerint kinevezte magát a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnökévé… Azt, hogy a fegyvereseire hol tett szert, nem tudni.)

Kapok Imrétől néhány lapszámot az Értelmiség Forradalmi Bizottsága számára. A „Szabad Ifjúság”, amely 29-én még „a DISZ Központi Vezetőségének lapja” volt, 30-án már „A forradalmi magyar ifjúság lapja” fejlécet viseli. Vajon hogyan s kire hat benne Zelk Zoltán könyörgése: „…oldozzatok fel bűneimtől és fogadjatok magatok közé”? A folyosón sikerül a „Függetlenségiből is elemelnem néhány példányt, ez Dudás, pontosabban „A Magyar Nemzeti Bizottmány lapja”, „szerkeszti: a Forradalmi Bizottság”. Tegnapi dátum van rajta, Kossuth-címer, két babérággal, a főcíme pedig: „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt!” Összesen két oldal, sajtóapparátusa Dudásnak nemigen lehet, mert egy régebbi röpirata szövegét ismétli meg – a biztonság kedvéért a lap mindkét oldalán… – és az „Igazság”-ból vesz át egy hosszabb cikket, Komoly Péterét.

Beterelnek minket egy tanteremszerű nagy helyiségbe, mindenesetre padok vannak benne. Itt is felkelők őriznek minket, egyikük, sodrott zsinóros fekete kalapban, az ajtókeretnek dőlve, mai Magyar Nemzetet olvas. Odalépek hozzá, mondom, ha majd kiolvasta, elkérném. Legnagyobb csodálkozásomra összecsapja a bokáját, már nyújtja is: „Parancsoljon, nagyságos asszony!” Elképedésemet nem tudom magamban tartani. „Maga ezért harcolt!? – kérdezem, a tőlem telhető legbarátságosabb arccal. – Magának ez hiányzott?!” Fürkészve állja tekintetemet. „Miért, kisnagysádnak nem?” – kérdez vissza. Én is kérdéssel válaszolok: „Ezt akarják visszahozni?… Mert én, én egyetemet végeztem, én nagyságos asszony leszek…, de mi lesz a Maga felesége?”

Hegedűs B. András sápadtan ránt hátrébb. „Elment az eszed?!” – sziszeg rám. Djuka, elterelő hadműveletként, már előhúzta a noteszét, interjú lesz belőle „egy szabadságharcossal”. Reszketek az idegességtől, nyilván nem is e jelentéktelen kis közjáték miatt, még bennem van a Köztársaság tér is…

Lóránt Endre ereszkedik le mellénk a padra, benzinutalványt jött kérni a Szabad Nép-székházba, újságírók szolgálati kocsijához már azt is itt adják. Várnia kellett az ablaknál – meséli –, mögéje állt egy fiatal lány férfinadrágban, fegyverrel, azt előreintették, az nyomban megkapta. Ő tiltakozott
– „Demokrácia van, vagy nem?! –, mire a lány megmagyarázta: „Mert mi a nyomozócsoporttól vagyunk”… Lóránt legyint, sóhajt, elfordul.

Szabó László, a Szabad Nép munkatársa sétál erre, felfedezi Hegedűs B. A.-t, felderül, odajön. „Te itt vagy, Dudásnál?” – kérdi Andris. Szabó közelebb hajol. „Tetszik tudni, tanár úr, be kell épülni” – súgja. (Lesz Dudásnak sajtóapparátusa.)

Váratnak, itt is váratnak minket. Unalmamban felfedezem, hogy a „Függetlenség”-nek tegnap két száma is volt, a másik is itt van a kezemben, ezen „A koalíciós kormányt sem fogadjuk el” a főcím… Ez a politikai kalandor, ez a Dudás, ez fog diktálni?

Végre megjelenik, népes slepp kíséretében. Előre is elnézést kér, amiért a felesége teát fog adni neki közben, és némi harapnivalót, mert ő enni sem ér rá… Borzasztó baj ez, mert nemrég láttam a francia félfasiszta vezérről, Poujade-ról egy képsort, azt is etette a felesége sajtóértekezlet közben – lehet, hogy arról másolják?… Én mindenesetre nem tudok szabadulni többé a hasonló szituáció emlékétől, noha amazt nem éltem át.

– Mi a véleményetek? – kérdezem kifelé menet a fiúktól.

– Nem is olyan szélsőséges, mint amilyen lehetne – feleli Djuka.

Bemegyek a szerkesztőségbe. Az EMKE-saroknál újabb röplapokat böngész a tömeg. Általában nem lehet tudni, kinek a nevében íródnak. („A nép nevében”, nyilvánvaló.) Van „felkelő ifjúság”, „Ifjúsági Tanács”, „Magyar Forradalmi Ifjúság”, „budapesti forradalmi ifjúság”, „budapesti forradalmi diákbizottság”, „Egyetemi Forradalmi Bizottság”, és így tovább, minden lehetséges variációban. Nem egynek az alján ez áll: „Másold le és terjeszd!” Látni is szorgos másolókat, különösen a szókimondásukkal meghökkentők előtt. Sláger: az antikomcsi röpcsi… Megjelent – ceruzával írva – az egyiknek a szélén az a közlés is, amelytől ösztönösen féltem már az elején: „Aki letépi, hazaáruló!!!” Így aztán, mivel nem szeretnék szurokban és tollban hemperegni, kénytelen vagyok féken tartani gyűjtési szenvedélyemet.

Mai kedvencem az a különböző betűtípusok felhasználásával nyomtatott, elég mutatós röplap, amely igazi fájdalmat kiált világgá, aranyos helyesírási hibával súlyosbítva: „A politikai fogjok (sic!) még mindig a Gyűjtő fogházban vannak! Mire vár a kormány? Azonnal engedjék ki őket!” Aláírás: „A Magyar Nép.” Gondolom: ez egy bánatos szerető… És, ha utána lehetne érdeklődni, kibontani: egy novella. Mai ballada.

A New York Palotára is fegyveresek vigyáznak, lapkiadós igazolványommal szó nélkül beengednek. Odafönt a kitört ablakú szobákban dolgozni nem lehet, mindenki a hallba húzódik. Egyre több az idegen arc, ahogy egy mai lappal a kezemben beülök egy bolyba a régiek közé, magamon érzem egy sovány, elhanyagolt vagy talán csak megviselt külsejű, idősebb nő pillantását; ellenségesen méricskél. Szürke turbán van a fején, esküszöm, felmosórongyból van csavarva, és a harmincas évekből, na, a negyvenesek elejéről fennmaradt kosztümöt visel. „Ez ki?” – írom a lapszélre, és odanyomom valamelyik szomszédom orra alá. „Lőrincz Mária, a régi MN-től” – kapom a választ. Aha, vagyis egy még régebbitől – gondolom. Gyanakodva méregetjük egymást, neki erre még több oka van: ő az öregebb.

A múlt egyéb kísérteteit is feltámadva látom, amint a hallon átsuhannak. Horthy-korszakbeli tiszti zubbonyban intézkedik egy-két férfi, szólítják egymást, jelekkel kommunikálnak a fejünk fölött, úgy viselkednek, mintha otthon lennének, mintha ők lennének itthon!… „A kisgazdákkal jöttek be” – mondja valaki, talán Magyar Pali, de nem is biztos, hogy kisgazdák; állítólag egy zsák pénzt kaptak a Nemzeti Bankból, azt osztogatták el egymás között a volt Parragi-titkárságon, ahol most Pártay Tivadar titkára, bizonyos Horváth Viktor ül.

A lap impresszumán második napja Losonczy Géza a felelős szerkesztő. (Főszerkesztő nincs.) Főmunkatársak: Nánási László, Novobáczky Sándor, Pártay Tivadar, Pethő Tibor, Vásárhelyi Miklós. Törékeny egyensúly, fel fog borulni. Miért nem Géza a főszerkesztő? Az üres teret betöltendő, oda fognak nyomulni a kisgazdák. És Losonczy nincs itt, Vásárhelyi nem is volt itt (különben is beteg, azt beszélik, epeömlése van), Nánási Laci bácsi a parasztpártot szervezi (no hisz, ha ő szervezi, sohasem lesz meg…), Novobáczky drága, bűbájos kolléga, de ha arra várunk, hogy majd ő veszi kézbe…

Radó Pista ül mellém, a lap egyik tördelőszerkesztője, négy év börtön után került hozzánk, mindjárt összebarátkoztunk. Lényegében ugyanaz a véleménye, mint nekem. Áthalad a színen a másik tördelő, Várnai Vilmos, szemrehányóan néz rám, csak ennyit mond: „Lenint is égették!”… és a válaszomra már nem is kíváncsi. Mintha én lapátoltam volna ki az utcára a Váci utcai Horizont bolt könyveit!

Az Értelmiség Forradalmi Bizottságáról a mai számba Lontay Laci írt „Két óra a rektori hivatalban” címmel. Kiderül, hogy tegnap délután 3-ra összehívták (Kiket is? Ez nem világos.), 5-ig vártak („akinek már nem jut hely, az az aulában várakozik”: ez ismerős…), ekkor „elterjed a hír, hogy a mára összehívott hivatalos tanácskozás elmarad…” De már itt van Lontay maga, „Mi akart ez lenni, Laci?” – kérdezzük. Szokott bohém modorában válaszol: „Mit tudom én. Kiküldtek.”

– Nem mennek ezek az értelmiségi közvetítési kísérletek – ezt már nem ő mondja, hanem Pap Gábor, „Dzsabi”, akinek sikerült utolérnie engem telefonon a volt Komor-titkárságon. – Benjáminék még szombaton délután felajánlkoztak, hogy békéltető bizottságot hoznak létre a kormány és a felkelők között; nem olvastad? Benne volt Illyés, Kodály, Veres Péter, Szabolcsi Bence… Se ők nem kaptak választ, se a ti Értelmiségi Forradalmi Bizottságotok…

– Mit lehet tenni? – kérdezem.

– Nem tudom – mondja, és látom magam előtt szép, kisfiús arcát. – Benjámin László talán túlságosan pártköltő is volt a mostaniak szemében. Meg Zelk Zoltán…

– Te hol vagy most, és mit csinálsz? – sürgetem.

– Bent vagyok a bölcsészkaron, Pozsáréknál. Az egyetemista nemzetőrséget szervezzük. Őrséget adunk az épület előtt… Nem csinálok semmit.

– Fegyvered van?

– Igen, van. De őszintén remélem, hogy soha nem kell majd használnom… Örülök, hogy megtaláltalak. Szevasz! Vigyázz magadra.

– Te is.

(Ha tudtam volna, hogy most hallom a hangját utoljára… De erről még írok. Ha tudok.)

A hallban időközben változott „az összetétel”. A külpolitikai rovat tagjai a rádió híreit jegyzetelik:

„…Az angol és francia fegyveres erők két órával az izraeli és az egyiptomi kormányhoz intézett ultimátum letelte előtt megkezdték a Szuezi-csatornaövezet megszállását… Kairói jelentések szerint Egyiptom elutasítja a francia-angol ultimátumot – jelenti az AFP. Nasszer kedden este üzenetet küldött Eisenhowernek, Bulganyinnak, Titónak és Nehrunak…”

Paál Ferenc, a mindig kifogástalan eleganciájú „felvidéki hírlapíró”, ahogyan önmagát szereti jellemezni, szemrehányólag néz rám (ő is!):

– Amíg maguk itt játszadoznak, kitör a harmadik világháború!

– Nem eszik olyan forrón a kuszkuszt… – felelem, és kétségeim vannak, vajon Egyiptomban kuszkuszt esznek-e, és az kása-e.

– Azért kellene már véget vetni ennek a rumlinak – folytatja, meg se hallva gyönge ellenvetésemet –, mert az imperialisták nem lesznek restek kihasználni a kedvező pillanatot!

Ámulva nézek rá. Mostanáig mindig úgy viselkedett, mint aki csak vonakodva írja le az „impisták” szót, és nem tételezne fel róluk semmi rosszat…

A rádió: „Figyelem, figyelem! A Honvédelmi Minisztérium titkársága ebben a percben közölte velünk, hogy a minisztériumot körülvevő szovjet tankok néhány perccel ezelőtt elvonultak.”

– Éljen! – rikkantja Illés Sándor, odalép hozzám, „mackósan” megölel:

– Marikám, szovjet tankon jöttem fel Nagykőrösről Pestre!… Ha én ezt egyszer megírom! Hogy én mit éltem át!

Torkomon akad a hang. Hiszen már megírta! Benne van a tegnapi lapban. Már elfelejtette?… Tovább akarja színezni?

A rádió megismétli az előbbi hírt. Órámra nézek: még nincs fél egy. Ez a délelőtt sűrűbb volt, mint máskor egy hét. Elmegyek, meg kell próbálnom valami ennivalót szerezni.

A körúton nem lőnek. (Milyen furcsa.) Közlekedés változatlanul nincs, a villamosvezetékek a földön. Az üzletek általában nem az utcai bejárat felől közelíthetők meg, hanem az udvarok felől nyíltak ki a raktári kapuk. Tejport „osztanak” az egyik tömb belső udvarán, nem állok be.

Megyek tovább. Az Aradi utca sarkánál csődület. A villanypóznán mintha rongybaba lógna. A mellkasán tábla: „Így jár minden ávós.” Az arca fekete és lapos… Laposra van verve?!

Majdnem futólépésben érek a Béke Szállóhoz. Djuka Julius tudja már? Szólni kell neki… De nincs a szobájában. Átfutok a túloldalra, elhatározom, hogy bemegyek a jogi karra. Valamit tenni kell, sejtelmem sincs, hogy mit, mielőtt az úgynevezett „népharag” válogatás nélkül… „vesz, ragad”?! Igenis, békéltető bizottságok kellenek. Szót érteni…

És az arcok… Milyenek voltak a tömegben az arcok? Kajánok, kárörvendők? Röhögéseit valaki?… Nem, az emberek inkább csendben voltak, komorak. Figyelők, töprengők. Talán egy vénasszony, egyetlen lumpenproli némber vigyorgott a fogahullott szájával, de nem talált rokon érzelmekre.

Most. Amikor már felhúzták. De addig… miféle publikum biztathatta a gyilkosokat?

A házak ablakából rádiók bömbölnek. „Ne higgyetek Nagy Imrének, ő is csak moszkovita!” A házak falán röplaperdő. „Nagy Imre 1924 óta moszkovita kém” – közli egy kézzel pingált. Egy gépírt meg egész kis humoreszket ad közre, még az sincs kizárva, hogy profi szerzőtől, meglehet: a Szabad Európa Rádióból, amely az ablakokban uszít további harcra, a fegyver le nem tételére. Hol vagyunk már a tüntetés jelszavaitól: „Nagy Imrében bizalmunk, új vezetést akarunk!” „Nagy Imrét a vezetésbe!” (Szinte hallom az ütemes skandálást, pedig ott sem voltam.) Most?! Másolom, mintha terjeszteni akarnám: „Halló, halló, figyelem! Megalakult a legszélesebb alapokon nyugvó legeslegnemzetibb legkormány. Elnök: Nagyimrov…” – így kezdődik, és így végződik: „Mint egy ember állok magam mögött: Nagyimrov.” Itt most már olyan cetli is van kitéve, mely nemes egyszerűséggel így szól hozzánk: „Lámpavasra Nagy Imrével!” (De levenném… Na és változna attól bármi is?)

Óriási tömeg az utcán, senki sem dolgozik, mindenki előbújt, tájékozódni próbál. Csatlakozik hozzám egy fiú, a nevét nem akarom közölni, régi szocdem ifi, kedves, kicsit dadog. Budáról jött át, budai röplapokból vett idézetekkel akar gondolkodóba ejteni… Hogy nem kellene-e fogni a sátorfánkat, és elmenni innen?

– Akkor lett ellenforrad…dö…dö…alom, amikor elismerték, hogy nem az – fejtegeti szellemesen. – Ami pedig a kö…kö…követeléseket illeti: olyan ez, mint az infláció.

A plakátszövegek, amiket idéz: „Ki a vörös patkányokkal!” „Rákosi = kommunisták” „Jelöld meg fekete kereszttel a zsidók, fehérrel a kommunisták lakását!”

– Én nem tartom magunkat vörös patkányoknak – felelem. – És ha majd kimentek az oroszok, mi egymás között képesek leszünk „rendezni végre közös dolgainkat”. Szót fogunk érteni.

Kétkedve csóválja a fejét, kisvártatva elköszön.

(Ő aztán elment. De visszajött. Elment. Visszajött. Nem is tudom, hol él most. Hol érzi jól magát? Nyilván útközben.)

A jogi karon már a kapun az Értelmiség Forradalmi Bizottságának kinyomtatott kiáltványa fogad. Úgy látszik, megpróbáltak valamit. „Mi az igazság a varsói szerződés körül?” – kérdik e micsoda: vitairat? pamflet? első sorában. Nem olvasom végig a kapuban fél lábon állva, hosszú. Félek, a házfalakon, ha kifüggesztenék, ott is megméretik… és hosszúnak találtatik.

Az mindenesetre feltűnik, hogy a szöveg aláírása nem „az értelmiség forradalmi bizottsága”, hanem „értelmiségi forradalmi bizottság”. Azt jelentené ez, hogy az aláírók azt sem tudták, hogy hívják a szervezetet, amelynek nevében beszélnek, vagy az „i”-nek már megint és a történelemben hányadszor nagyobb jelentősége van: nem az egész értelmiség képviseletében gondolnak beszélni immár, csupán egy értelmiségi tömörülés nevében (a sok lehetséges közül)?

Felmegyek. Teljes bomlás. Néhány ismeretlen arc. Lézengés a rádió körül. Azután megint „Figyelem, figyelem! Fontos közleményt olvasunk fel! Ma délután hatalmas tömeg gyűlt össze a Kossuth Lajos téren. Nagy Imre miniszterelnök a Parlamentből lement a Kossuth-szoborhoz, és beszédet mondott. Beszédében hangsúlyozta, hogy nem ő kérte a szovjet csapatok segítségét, ez az intézkedés az ő tudtán kívül történt. Kijelentette: a varsói egyezmény felmondásával egyidejűleg is kérjük a szovjet csapatok azonnali kivonását…” Ez most vajon jó jel, hogy lement „a nép közé”, helyreállíthatta-e ily módon „tömegkapcsolatait” – avagy ez már teljes elmagányosodásának, elbizonytalanodásának a megnyilvánulása… ez a kétségbeesett rögtönzés? (Persze sajnálom, hogy nem voltam ott.)

Nagykrassó kapaszkodik fel a lépcsőn – Miklósnak ez az általánosan elfogadott neve, megkülönböztetésül öccsétől Gyuritól, vagyis Kiskrassótól. Fújtat, zihál, hunyorogva körülnéz. Odamegyek hozzá, megkérdem, olvasta-e az Értelmiségi Forradalmi Bizottság mai kiadványát, mit szól hozzá.

– Jogászi okoskodás – mondja, és legyint. Szerinte a megoldás kulcsa az üzemekben van, a munkások kezében. A munkástanácsoknál. Kezdené fejtegetni, de valami álnok ürüggyel magára hagyom, mert – Mérei Ferenc találó kifejezésével élve – Nagy Fárasztó ő.

(Még nem tudom, hogy egy utcai találkozástól eltekintve, legközelebb nyolc év múlva fogjuk viszontlátni egymást, Londonban, a British Museum közelében egy kis kávézóban – és velem fogja kifizettetni a kávéját…)

A városban a házak ablakában meg-megrebbenő fények: gyertyalángok Halottak napjára, az elesettek emlékére. Mihelyt hazaérek, nekem is ki kell tennem, még ha a Duna felől úgysem látja senki.

Némi sorbaállás után sikerült szert tennem néhány zöldbabkonzervre, két doboz vagdalt húsra és két közepes citromra. Plusz egy vekni friss kenyérre.

Megjelent: Beszélő hetilap [2], 42. szám (Ember Mária naplója), Évfolyam 5, Szám 46 [3]

Melléklet [4]