Felháborítani könnyebb, mint felháborodni. A jelzőket egy ponton túl nem lehet tovább erősíteni, és nem lehet tovább fokozni. Csak hápogni lehet, hápogni viszont nélkülünk is tud a kedves olvasó. Egyetlen dolgot tehetünk, túllépünk azokon az előfeltevéseken, amelyekhez képest a felháborítók még meg tudnak lepni minket.
Lépjünk tehát, és mondjuk ki egyszerűen, hogy azok a pártok, amelyek kiküzdötték és üdvözölték azt, hogy legagresszívebb és legelvakultabb híveik, akik az ellenzéket a haza ellenségének tekintik, és antiszemita megnyilvánulásokkal vétetik észre magukat, teljhatalmat kapjanak a közszolgálati hírműsorok fölött: nem demokratikus pártok, és a demokratikus pártoknak (az FKgP, a Munkáspárt és a MIÉP mellett) ezeket a pártokat is azok közé kell sorolniuk, amelyekkel a koalíciós együttműködés a jövő évi választások eredményétől függetlenül, elvi okokból lehetetlen.
Csak hogy emlékeztessük az olvasót, hogy meddig terjed a sajtószabadság ellenségeinek a köre: annak a lavinának az elindításában, amely a demokratikus nyilvánosság legfontosabb intézményeit maga alá temette, nevezetes szerepet vállalt a sajtószabadság védelmében fellépő köztársasági elnököt alpári stílusban gyalázó Debreczeni József, a Gombár Csaba elleni koncepciós eljárás elméleti alapjait lefektető Elek István, a Pesti Hírlap rágalmait felkaroló Balázsi Tibor, a médiaelnökök kinevezési jogát – szintén elvi alapokon – pártpolitikai egyeztetéshez kötő (!) Kulin Ferenc. Nem a népnemzetiek, nem az erőpolitika apostolai, hanem ők szavaztak az Országgyűlés Kulturális Bizottságában a sajtószabadság ellen éveken keresztül következetesen, minden lehetséges alkalommal. Tudták, hogy mire szavaznak és kikre szavaznak. Tudták, hogy ki az a Chrudinák, és mit képvisel, tudták, hogy mit művelt Nahlik Gábor a tévében már kinevezésének a napján, az ő hátuk mögött sutymorgott, nekik adott tanácsokat Csúcs László Hankiss Elemér kihallgatásai alkalmával. Tudták róla, hogy nem független személy, hanem az ő pártjuk embere. Nélkülük, az ő szavazataik nélkül nem történhetett volna meg, ami megtörtént.
A köztársasági elnök úr, aki sokat tehetett és sokat is tett a sajtószabadságért, egyszer tért el attól az alapelvtől, hogy személyében alkalmatlannak és a sajtószabadságra veszélyesnek tekint minden elnök- és alelnökjelöltet, aki ezt a tisztséget anélkül vállalja, hogy valamennyi jelentős politikai erő bizalmát bírná. Ha az elnök úr egyszer, sem kényszerült volna eltérni ettől, akkor Nahlik és Csúcs ma nem garázdálkodhatna a közszolgálati médiában. Akkor kormánybiztosok ülnének a kriptokormánybiztosok helyén, és a kormány tenné, amit a kormány tesz.
- Harmadik oldal [5]