SZDSZ-születésnap
Kedves szabad demokraták – szorítsuk meg egymás kezét társulásunk ötödik születésnapján. A névválasztás idején valaki azt javasolta, hogy legyen a nevünk szabad emberek szövetsége. Párt lettünk, SZDSZ, komoly intézmény, felelős tényező, történetünk van, amely jellemünk lenyomata. Ötévesnek lenni komoly dolog, mondtam tavaly a legkisebb fiamnak, de hát ő is hat már, s az SZDSZ is ígéri, hogy jövőre az lesz. Higgyünk neki, az ígéret teljesíthető.
A játszmának mégiscsak az a lényege, hogy tudunk-e, akarunk-e szabad emberek szövetsége lenni, úgy is mint országosan vagy csak egy faluban ismert emberek, úgy is mint ügyvivők, képviselők, tanácstagok, szakértők, munkatársak, összejövetelekre eljáró, díjfizető aktív tagok, és mindenekfelett mint szavazópolgárok, rokonszenvezők, mert ha megkaparod embertársaidat, a legtöbbjében lelsz egy darabka szabad demokratát.
Engem öt éve távollétemben megválasztottak az Országos Tanács tagjának, azóta is az vagyok, eszerint a száz tanácsadó egyike. Logikus volt, hogy ezt a megtiszteltetést elfogadjam, és az is logikus, hogy ennél felelősebb posztra ne törekedjem. Ilyenként is üdvözöltem öt éve a szabad nyilvánosság kapujában álló Beszélőt, amely valamennyi munkatársával, előállítójával és terjesztőjével a demokratikus ellenzék legkomolyabb megnyilvánulása volt, és lettem alapítványának egyik kurátora s a lapnak meglehetősen ritka munkatársa. Szép, szép, ami jön, de néhány sokszorosítógépet nem árt eltenni, mondtam, amivel nemcsak azt akartam mondani, hogy a történelem fordulhat cudarabbul is, mint reméljük, de azt is, hogy a nagyot, a milliós népszerűséget csak az érdemli, aki a kicsit, a kézműiparit, a közvetlent, a baráti hálózatot megbecsüli, mert abból jöttünk, és abba visszatérhetünk emlékezetben, vagy bajban netalán. Mert ennél a rokonszenvhálózatnál eredményesebbet nem ismerek, s hogy összefogtunk az emberi méltóság szolidáris védelmében, ennél jobb nem juthatott az eszünkbe.
Ehhez képest a választási győzelem, hogy kihívóan fogalmazzak: kutya füle.
Tapasztalhattuk a népmesei igazságot ezerszer és mindig újra: az elbizakodottság és a gőg ördöge szakadékba visz. Néha beleestünk, és ezt mások nehezebben bocsátják meg nekünk, mint mi önmagunknak. Tehát inkább a felelősségen gondolkozzunk, a dolgunkon, mint azon, hogy kellően szeretnek-e minket. A kisokos, aki csak a szavazatra, a bevételre spekulál, az egyre szemmel láthatóbban kisokos, még ha pragmatikusnak mondja is magát. A politika nagy kísértése a látszani vagy lenni dilemmája. Aki mindenekelőtt a látszatra hajt, az orra fog bukni, azt a sors meg fogja leckéztetni, mert az emberi feladat lenni. Aki pedig belekeveredik a köntörfalazásba, más szóval aki hazudik, annak az emberi méltósága sorvad, annak a tekintete, az arckifejezése csúnyul, és mindinkább iszonyítja szemlélőit. A szó és a tett önmagában hordja a jutalmát és a büntetését elkerülhetetlenül.
Egy országos politikai párt az egész ország minden lakosáért és minden lakosának felelős, ezért olyan nemzeti stratégiát kell javasolnia, amelytől minden országlakos boldogulása remélhető. A magyar politikai közvélemény zöme megegyezett abban, hogy szeretnénk beépülni a nyugati integrációba, az Európai Közösségbe és a NATO-ba. Minden jel arra mutat, hogy erre jó, ha tíz év múlva sor kerül. Gazdag és fegyelmezett közösségek nem kívánnak egy fedél alatt élni ellenségeskedő szegényekkel, akik értelmes munka helyett inkább hetvenkednek, gyűlölködnek, és netán egymásnak ugranak. Minél rosszabb viszonyban vannak egymással a kelet-európaiak, annál később csatlakozhatnak a nyugat-európaiakhoz. A NATO nem fog nemzeti konfliktusokat magába emelni. Az EK-és a NATO-tagság pedig gyakorlatilag együtt jár.
A Bosznia-szindróma olyasmi, mint az AIDS. Az egyik alternatíva az európai önuralom és önkorlátozás, a másik: dunna alá bújt gyerekek és öregasszonyok legéppisztolyozása. A radikális nacionalizmus, amely a szomszéd érdekeivel, érzékenységével és méltóságával nem számol, amely csak magáról akar tudni: a Bosznia-szindróma fertőzésének története. Nem más ez, mint a silány, egyéni magatartás közösségi fölmagasztosítása és gyakorlása. Amilyen ostoba, olyan veszedelmes, elindíthatja a barbarizáció láncreakcióját. Csernobilhoz nem kellett sok ész, ahhoz kell sok ész, hogy ne legyen katasztrófa.
Békét szerezni, ez ma az életbiztosítás a Duna-tájon. Nemcsak nem handabandázni és nem háborúzni, hanem folyamatosan azon munkálkodni, hogy a dialógus és a bizalom erősödjék, a térség összes befolyással és hatalommal rendelkező aktora között, hogy legyen íratlan és szerződéses egyezség Közép- és Kelet-Európában, hogy meginduljanak egymás közt az áruszállítások, hogy akadályozatlan piaci csere teremtsen munkahelyeket az egész térségben, hogy kultúráink folyamatos érintkezésben legyenek, hogy a hasonlóságaink együttgondolkozásra ösztönözzenek.
Mi van az agendán? Tűrőképességünk gyakorlása, amiben a nyugat-európaiak talán kevésbé edzettek. Leépülést, válságot átvészelni, túlélni minél kisebb emberi veszteséggel, egymást támogatva és egy új öntudatot kifejlesztve a teherpróbából. Rövid idő alatt megtanulni azt, amit mások hosszú idő alatt tanultak meg, ez a szokásos kelet-európai feladat. A felzárkózás, amelyről sokan hittek, hogy a szocializmus a bűvös recept hozzá. Nem zárkóztunk fel, nem ugrottuk át a távolságot, és a civilizációs különbség Nyugat és Kelet között mérhető volt nem csupán a nemzetközi statisztikai indexekkel, hanem például a vendéglátóhelyek árnyékszékeinek állapotával. Ha Keletről jössz: Nyugat, ha Nyugatról jössz: Kelet. De amíg a padló húgyos, és nincs vécépapír, addig Kelet-Európa vagyunk. Amíg a repülőtérről kilépve az első taxis azonnal becsapja, addig a nemzeti becsületünkről nehéz lesz meggyőzni a nyugati utast.
Az SZDSZ még nem esett bűnbe, még nem vétkezett komolyabban az eredeti, választási alapértékei ellen. Hol frissebben, hol fakóbban, de védelmezte a polgári jogokat, és köztük a királynőt: a sajtószabadságot. Őszintén remélem, hogy mihelyt alkotó része lesz a kormányzó többségnek, mindent meg fog tenni a médiumtörvény megalkotásáért és az olyan közfelfogásért, amely biztosítja a sugárzott és a nyomtatott sajtó függetlenségét a mindenkori kormánytól, tehát önmagától is.
A szüntelen erőszakos elitcserék butítóan hatnak. A közokossághoz az kell, hogy a politikai váltógazdaság dinamizmusa és a szakigazgatás folytonossága ne csak elvben férjen össze, de legyen is olyan kormányzó párt, amely a szakembereket megbecsüli, és nem fél tőlük, hallgat rájuk, kíváncsi a véleményükre, nincsen velük szemben kisebbségi érzése, nincsen megsértve tőlük, nem torkollja le őket politikai retorikával, amely nem irtja ki maga körül az eredeti elméket.
Sokan föltételezik, hogy a pártok végzete a hülyülés, mert a szerkezetükben benne rejlik a sorsuk. Vezért kínálnak a nagyközönségnek, s a főnök azután a maga csapatában is mindenki mást maga alá rendel. Sőt, csak az tudja megőrizni a posztját, aki az egyenrangúsággal, a lehetséges riválisokkal végez, különben természetes gyarlósága a kollégáit cserére fogja ösztönözni. Ha viszont a főnök iszik a hübrisz mákonyából, és elhiszi, hogy őt a gondviselés vagy a történelem a párt, sőt már az ország élére helyezte, akkor az embernek, akibe belebújt az ördög, aki beletanult a karizmatikus pöffeszkedésbe, aki elsajátította a lehetséges vetélytársa kilövésének fortélyait, az elmagányosodott vezérnek előbb-utóbb már csak a káröröm lesz édes, csak az lesz a jutalom, ha bírálói felsülnek. Az ilyen ember, aki eredetileg normális volt, de aztán felfújta magát, maga körül sivatagot teremt, kigyomlálja az önálló gondolkodást és jellemet, és megteremti vagy felújítja az alkalmatlanok véd- és dacszövetségét.
Minél jobban megüli a kormányra lépők lelkét a szellemi és társadalmi kisebbségtudat, annál alacsonyabb lesz az adminisztráció intelligenciahányadosa. Az SZDSZ vonzáskörében van annyi okos ember, hogy az ország eszét inkább az asztalhoz hívni akarják, mint elhessenteni. Az SZDSZ-szel, azt remélem, nem csupán egy másik csapat jönne, hanem egy másik stílus, egy másik értékrendszer is, tisztelettudóbb és érdeklődőbb viszony a bármiben kiválóakhoz, a mesterségükben jártas, megbízható szakemberekhez, és méghozzá ez utóbbiaknak oly módon való megbecsülése, hogy megszabaduljanak bármiféle – akár liberális – ideológiai fegyelemtől és cenzúrától.
Az SZDSZ-nek van elnöke, miniszterelnök-jelöltje, van számos tehetséges országos és helyi politikusa, adott elnököt a köztársaságnak és főpolgármestert Budapestnek, polgármestert sok városnak, vannak kiváló volt elnökei, akik nem hagyták el a szövetséget, parancsoló vezére azonban nincs az SZDSZ-nek. Talán nem is lehet, a köz-humorérzék és a lényegkereső, szónokiasságot kerülő beszédmód eleve lehetetlenné tenné, hogy bárki a többség fejére nőjön. A társaság bízik abban, hogy az idő kiforrja és áttetszővé teszi a konfliktusokat, hogy a heveskedést a kijózanodás követi, hogy lehet párbeszéddel közvéleményt alakítani, hogy a hangulati hullámzások kiegyensúlyozódnak, hogy a többiek szeme pontos találatjelzőként méri a beszédek értelmét, hogy a nárcisztikus túlzások a helyükre tevődnek, de a barátság marad. Kapcsolatok, melyek megengedik a kiábrándulást, a dühös neheztelést, a csúfondáros megszólást, mert még akkor is megmaradnak. Ez a közhangulat nem engedi meg, hogy a becsvágynak és a sértődésnek ideológiai feneket kerítsenek, és hogy a jellemhiba jellemvonássá torzuljon.
Az SZDSZ a közvélemény-kutatás szerint pontosan középen áll az ötvenes vonalon, ha nulla a bal és száz a jobb. Ezért megkerülhetetlen. Ha kevesebb képviselője lesz is, mint 1990-ben volt (bár a szívós megbízhatóság a választásokig megteheti a magáét, és még kedvező meglepetéseket is hozhat), nélküle csak úgy lehet kormánykoalíciót alkotni, hogy átugorják, és a két pólus köt egymással szövetséget, például MDF–MSZP, mint 1990-ben a televízióban. Ma egy ilyen szövetség nehezebben képzelhető el, és az éppen középen álló SZDSZ nélkül valószínűleg se tőle jobbra, se tőle balra nem lehet többséggel rendelkező kormánykoalíciót feltételezni.
Ez a középhelyzet megfelel annak a liberalizmusnak, amely az ország uralkodó társadalmi folyamatának, a polgárosodásnak a világnézete, amely nem aggályos arany középutat jelent, hanem nagy mozgási szabadságot, hogy esetenként és tárgyanként hol a konzervatív, hol pedig a szociáldemokrata érték, álláspont tűnjék fel a liberális ellenzék szemében megfelelőnek. A liberalizmusból következik, hogy elfogulatlanul és szégyenkezés nélkül tanulhat a tőle jobbról-balról különbözőktől.
Ez a helyzet indíttatást és szabadságot ad arra is, hogy az SZDSZ a békeszerzés, a párbeszédbe hozás, az egyezségkialakítás, a meg-megújuló tárgyalásos alku pártja legyen, ami sok munkát igényel, de ha van nemzeti érdek és stratégia, akkor ez az. Az ellentétesen érdekelteket közös nevezőre hozni egymással, és amikor ez nem lehetséges, igen alapos vizsga után állni egyik vagy másik oldalra, ez a politikai művészet. Az alkotmányos demokráciában a Szabad Demokraták Szövetsége erre a szerepre van ítélve. A pólusoknak nagyot kell mondaniuk, a középen állónak erre nincs szüksége. Érdekek között pragmatikusan közvetíteni helyénvaló, de ha a demokratikus jogállam és a szabad polgári társadalom sarkalatos elveiről és játékszabályairól van szó, ami több, mint érdek – lásd: szabadságjogok –, akkor a pragmatikus alku ahhoz a gyászos tényálláshoz vezethet, hogy van is sajtószabadság, meg nincs is, mely katyvazos állapot a harmadik világhoz tartozó országokra jellemző.
A közvetítés az ellentétes tendenciák között realizmus kérdése. Mert összeszövődés és elkülönülés, kölcsönös egymásrautaltság és önállósulás, nagy egységekben gondolkodás és individualizáció, hagyományápolás és nyitó hagyományteremtés: egymást feltételező és kiegészítő tendenciák. A szabad vizsgálódás a dolgoknak éppen azt a kritikai természetét, a valóság paradoxonait igyekszik megérteni, mondhatnánk kedvtelve, mert érdekes, hogy a világ érdekes, mert a gondolkodásmód és az érzület hullámai ingamozgással váltják egymást, és ezért a bölcs szabad demokrata nem dobja el, amit tegnap igaznak gondolt, csakhogy divatozzon, de nem is zárkózik el a mai nap sugallatai és kihívásai elől.
Masszívak vagyunk és állékonyak, van stílusunk és folytonosságunk, lehet sejteni, hogy mi fog nekünk tetszeni, és mi az, aminek a szagát sem álljuk, tudunk fejet hajtani minden kiválóság előtt, de láttunk már karón varjút, és nagyobb játékosokat is fenékre esni, mint akik éppen mostanában hagymázos vádakat eszelnek ki ellenünk. Lehet paranoiás összeesküvési elméletekkel eltakarni a kellemetlen, egyszerű igazságot. Lehet, de nem kell. Nincsen szükség rá, mert a vetélytársak teljesítménye lehetne rosszabb is. Gyarlók vagyunk mindahányan, az egyik a közelmúltban cenzúrázott, a másik most. A harmadik, ha abban az SZDSZ-nek része lesz, fogadkozik, hogy nem fog, sőt eltemeti törvényesen a sajtócenzúrának még a lehetőségét is, amivel nagyot lép kifelé a kelet-európai nyomorúságból. Szép lenne, ha így lenne. Majd meglátjuk. Ha úgy lesz, akkor áldás, béke. Ha nem úgy lesz, akkor haddelhadd.
- Beszélő [6]