Az illegális Beszélő egyik egykori szerzője (a sok közül) a legális Beszélőben, írhat a szamizdat-Beszélő egykori nyomdászának gyűjteményes kötetéről. Meg vagyok illetődve (s ezúton is elnézést kérek az általam nagyon becsült Hiány szerkesztőjétől: az ő felkérésüket kóros időhiány okából elhárítottam, a Beszélőnek nem beszélhettem vissza). Az, hogy Orosz István dunabogdányi házában állította elő 1981 és 1985 között a Beszélőt, nem puszta háttérinformáció A Westminster-modell című könyvhöz. Visszaemlékező írás is foglalkozik ezzel a kötetben, s értelmezni sem lehetne nélküle.
A magyar disszidensek nem konspiráltak. Céljuk a demokratikus nyilvánosság megteremtése volt, s ehhez szorosan hozzátartozott a nyilvános beszédhez való ragaszkodás, a hatalom által képmutató módon formálisan elfogadott jogok nyilvános gyakorlása, a név és a cím nyilvánossága. Ez szépen hangzik, és szép is volt; a perzekúcióért kárpótolt valamifajta elismerés (ironikusan, ahogy Eörsi István írta: „Nekünk viszont e szabadsághiányért / kárpótlást nyújt az akaratlan ránkmért / és alaptalan fontosságtudat”), s az ember, ha magánügyei megengedték, közügyeit tekintve nagyjából békében élhetett önmagával, mert magatartása nyílt volt és következetes.
Azt persze mindenki tudta, hogy bizonyos elővigyázatossági rendszabályok, bizonyos diszkréció ajánlatos; ha azt akartuk, hogy egy aláírásgyűjtés alkalmával csak a második napon halljuk a személykövetők „éji dalát” (Petri), helyes volt kissé titkot tartani. Ám ez a titok is csak arra szolgált, hogy minél előbb feltáruljon: ha a lista nyilvánosságra kerül, már liheghettek a hátunkba. A demokratikus ellenzék legfontosabb vállalkozásának, a Beszélőnek, titokban újra meg újra el kellett készülnie, hogy napvilágra kerüljön. A legnagyobb dekonspiráló intézmény, a szabad sajtó előállításához konspirációra volt szükség. A szerkesztőknek, mint szerkesztőknek olvasható volt a lapban a neve és a címe, de nyilvánvaló volt, hogy egyiküknek-másikuknak szerveznie, konspirálnia is kellett.
A legmélyebb titok pedig az előállítót övezte. Neki nem volt neve és címe, legközelebbi barátai sem tudhattak munkájáról. A 80-as évek kezdetén én is egy kellemes Szilveszter-éjszakát töltöttem a dunabogdányi házban, anélkül hogy sejtelmem lett volna annak rejtélyéről. A „kettős élet” ugyan nem kívánt olyan skizofréniát, mint a vérmesebb diktatúrákban (nappal cenzor, éjjel forradalmár stb.). Orosz István, miközben titokban nyomta, nyíltan írta is a Beszélőt. Sűrűbben azután, hogy a nyomdászattal felhagyott. Hajlíthatatlanságát minden ismerőse számára megmutatta, hogy nem helyezkedett el értelmiségi munkakörben (kertész volt).
Mégis, vagy épp ezért, áldozatot hozott; hajlok arra, hogy a Szeta aktivistái mellett mindannyiunk közül a legnagyobbat.
Lehet, hogy a titok súlyának abban is szerepe volt, hogy 1988-ban emigrált.
Miért vállalta? Azt hiszem, Orosz Istvánt valamifajta plebejus cselekedni vágyás, a kontempláció morális gesztusaival való elégedetlenség, a vita activa keresése (amely, tudjuk a Bibliából, a „rosszabbik rész”, a nehezebbik) mozgatta. Engem – ha szabad a saját párhuzamos történetemmel előhozakodnom – nagyjából kielégített, hogy „dixi et salvavi animam meam” (szóltam és megmentettem a lelkemet). Tollam mindig készen állt írásra és aláírásra, olykor-olykor „csináltam” is ezt-azt ezen kívül, de őszintén szólva az életemet és véremet, ám időmet azt nem álláspontján voltam. Földszintes Dugovics Tituszként – ahogy Aczél György nevezett bennünket (adjuk meg, szellemesen) – én is csak ugrottam egyet társaimmal; azt azért hozzátenném, hogy a nagy sötétben nem tudhattuk, mennyi is alattunk a meredély.
De fordítsuk meg a kérdést: hogyan konvertálhatta Orosz a közvetlen beavatkozásnak, a cselekedni vágyásnak, az aktivizmusnak ezt az erős ösztönzését irodalmi munkásságába, hogyan szólhatott úgy, hogy megmentse értelmiségi lelkét?
Erre ad választ kötete, 1980 és 1993 között legális és szamizdat-folyóiratokban (főképp a régi Mozgó Világban, a régi és új Beszélőben, a Hiányban, a Magyar Naplóban és a Holmiban) publikált, illetve a BBC magyar adásában sugárzott vegyes műfajú írások gyűjteménye. Van itt film- és könyvkritika, rádiójegyzet, esszé, tanulmány (azon belül népszerűsítő-ismertető dolgozat és politikai filozófiai értekezés), interjú, memoár. Ám ha e sokféleség alapján az olvasó tővel-heggyel összehordott alkalmi kötetre gondolna, téved. Kiderül: Orosz minden műfajában publicista, mindig a társadalom napirenden lévő, aktuális kérdéseivel foglalkozik, mindig a közvetlen lehetőségeken, megoldásokon töpreng. Nem volt rossz orra Fekete Sándornak, az Új Tükör főszerkesztőjének, amikor A mások nyara címen – és utána még egy-egy apercu erejéig nevetségesen sokszor – belemart a Gulyás fivérekről szóló 1981-es írásba. Észrevette, hogy Orosz a kétfajta filmdokumentarizmus szerkezeti összevetésének alkalmából kételyét fejezte ki a reformer típusú társadalmi aktivizmus lehetőségeivel szemben.
Alkalmából, és nem ürügyén. Orosz mindig elkerülte az aktivista-publicisztikus műkritika veszélyét, hogy a tartalom aktualitása felejteti a művészi értéket. Műbírálataiból mindig kitűnik, hogy a Gulyás fivérek tragikus művészete az, vagy a Kis Valentinóban Jeles András találékony művészi géniusza az, ami helyzetünket, szociális állapotunkat föltárja. Bizonyos, hogy ilyen módon a művészetnek csak néhány típusát kereste és találta, de nem alkudott esztétikai értelemben sem. Több mint egy évtized után látható, hogy maradandó művekről írt.
Orosz István 1985–86-ban egy évet Angliában töltött, majd 1988-ban kivándorolt. „Az együtt-nem-működés kényszere”, mely itthoni tevékenységének és munkásságának radikális kritikai ösztönzője volt, kiegészült egy működő liberális társadalom tapasztalatával. (S ha nem tévedek, az édesapa, az intranzigens munkás hatása egy fogadott apáéval, Szász Bélával, a Rajk-per egyetlen intranzigens vádlottjáéval.) Orosz nem az a modern emigránstípus, aki hátat fordít hazájának, s nem is az a tradicionálisabb fajta, aki kihelyezett hazájába bezárkózva él idegenben is. Inkább azokra a múlt századi politikai száműzöttekre emlékeztet, akik habzsolva tanulnak, beszívják az idegen világ tapasztalatait, de közben szüntelenül arra gondolnak, mit és hogyan hasznosíthatna ebből nemzetük. Angliából hazaküldött és hazasugározott írásai mind ilyen javaslatokat tartalmaznak: interjúsorozata a polgári kezdeményezésekről, címadó sorozata, amely a brit parlamentarizmus működését ismerteti, az angolszász elméleti irodalmat hasznosító tanulmányai olyan itthoni égető kérdésekről, mint a nacionalizmusról vagy a polgári engedetlenségről. A publicisztikai szándék egyesíti a különböző műfajokat.
Orosz talán nem tudja, vagy nem érdekli őt, hogy Magyarországon az elmúlt években minden politikai újságíró, aki kifejtette már egyszer politikai nézeteit (s az újságírók nálunk szívesebben fejtik ki nézeteiket, mint értékelnek híreket, elemeznek információkat), „politológussá” avanzsált – hogy amíg mutatóba is alig akad nyomozó hírlapíró, „publicista” annál több van. Mégis – dehogy mégis, ezért – arra a szenvedélyes és megfontolt, igazi politikai publicisztikára, amelyet Orosz István művel, égető szükségünk van.
- Szemle [6]