Rövid távon csak helyeselni lehet azt, hogy a magyar kormány elfogadta és Brüsszelben aláírta a „Társulás a békéért” elnevezésű szerződést. Minden megállapodást, ami csak egy milliméterrel is közelebb visz bennünket Európához, legyen az gazdasági, politikai, kulturális, biztonsági vagy akármi más, el kell fogadni, hacsak teljesíthetetlen feltétellel nem jár. Már csak lélektani szempontból is előnyös, ha magyar diplomaták nyugati szervezetek halljaiban tipegnek-topognak. Egészen más kérdés, mit jelent a társulás hosszú távon, már csak azért is, mert eddig a nyugati kormányok semmi határozottat nem mondtak a szerződés részleteiről. Azt hiszem, ők sem tudják, hogy valójában mire lesz jó.
Eléggé ominózus jelenség az is, hogy ha a nyugati kormányok utalnak a szerződésre – mintha programozva lennének –, mindig a közös hadgyakorlatokat említik mint az együttműködés természetes első lépését, ahelyett hogy politikai vagy más, nem kimondottan katonai együttműködést hangsúlyoznának.
Az egyedüli és igazán jelentős tényező – megint csak rövid távon – az, hogy részleteiben bármennyire tisztázatlan szerződést írtunk is alá, ami ráadásul a legkisebb mértékben sem növeli biztonságunkat, mégiscsak újabb kölcsönös jelképes kapcsolatot teremtettünk a Nyugattal. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a biztonsággal kapcsolatos nemzetközi szerződések csakis akkor jelentősek és hatásosak, ha két kérdést kristálytisztán lerögzítenek: ki ellen, milyen kölcsönös biztonsági garanciát ajánlanak a szerződő felek egymásnak. Ahelyett, hogy ezekre választ kapnánk, három politikai megfontolást hangsúlyoznak a nyugati hatalmak.
Hosszú távú politikai szempontok
A három politikai szempont eléggé kiegyensúlyozott: egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy régiónknak érdemes belépni a társulásba, hiszen nem a NATO-hoz való csatlakozás hosszú időre való félretételéről van szó, hanem a tagsághoz vezető út első lépcsőjéről. Viszont arra is törekszenek a nyugati partnerek, hogy a régiónk ne fűzzön vérmes reményeket a szerződéshez. Ezért hangsúlyozzák, hogy nem lehet szó olyan lépésről, amit a volt Szovjetunió tagállamai ellenük irányuló támadó kombinációként vagy pláne provokációként értelmezhetnének. Végül pedig a leghangzatosabb érvelés az, hogy káros és veszélyes lenne az összeomlott vasfüggöny helyére új, a Nyugatot a Kelettől elválasztó falat vagy még csak képzeletbeli vonalat is húzni.
A „Társulás a békéért” mint a NATO-tagság felé vezető első lépés eléggé ellentmondásos. A NATO-tagságnak nagyon is szigorú előfeltételei voltak a múltban. Népképviseleti demokrácia (végtére Spanyolország csakis a Franco-rezsim felszámolása után válhatott taggá), az emberi jogok tiszteletben tartása, piacgazdálkodás és egyebek. Ezen az alapon valóban csakis a visegrádiak és talán Szlovénia lehetnek komoly jelöltek a tagságra. A társulási tagság viszont semmilyen követelményhez sincs kötve. Kelet-Európa minden állama beléphet. A kezdetben megkövetelt komoly előfeltételek teljes elhagyása kétségessé teszi, hogy a társulást a NATO-ba való belépés első lépésének lehessen tekinteni.
A második indok, amit a NATO-hoz való közeledésünk gyorsítása ellen felhoznak, az az, hogy a volt Szovjetunió tagállamai támadó vagy talán még provokációs szándékot láthatnak mögötte. Oroszország és több más volt szovjet tagállam véleményét természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Végtére is az Orosz Föderáció nagyhatalom, és ma még legalább négy volt szovjet tagállam atomhatalom is. Az atomfegyverekkel pedig nem szabad tréfálkozni. Nyugatnak és Keletnek a rendelkezésére álló atomfegyverzet – és ezt világosan kell látni – messzemenőleg elégséges arra, hogy civilizációnkat eltörölje a Föld színéről. Dicséretre méltó az Egyesült Államok azon politikai irányvonala, hogy súlyos anyagi áldozatok árán is hajlandó (lásd a minapi USA–kazahsztáni szerződést) az atomveszélyt lépésről lépésre csökkenteni. A világ hálával tartozik az Egyesült Államoknak ezért az egyedülálló fáradozásáért. Ezt a folyamatot semmivel nem szabad veszélyeztetni. De fel kell tenni a kérdést: veszélyeztet-e valakit is a NATO kiterjesztése, például a visegrádi négyek tagságával.
Racionálisan gondolkodók Keleten és Nyugaton is egyaránt el kell ismerjék azt, hogy a NATO megalakulása óta kizárólag védelmi szövetség volt. A Szovjetuniónak csakúgy, mint annak idején az orosz cári kormánynak, a legjobb kémszervezete volt a világon. Keleten tehát tudhatják a szovjet idejében gyűjtött kémadatok alapján, hogy a NATO őszintén csak védelemre törekedett és törekszik. Az új tagállamok ezt a jelleget nem tudnák, de nem is akarnák megváltoztatni. A visegrádi négynek nem érdeke a keleti szomszédok elleni támadó háború, ellenkezőleg, életbevágó érdekük a Kelettel való békés, harmonikus együttélés. A visegrádiak tehát nem hogy nem hoznának offenzív elemet a NATO-ba, hanem ellenkezőleg, a védelmi karakterét erősítenék. Kinek kell tehát félnie a NATO Kelet felé való kiszélesítésétől? Az oroszoknak, ukránoknak, beloruszoknak semmiképpen. Nem arról van szó, hogy a bővülő NATO veszélyt jelentene Oroszország biztonságára, hanem ellenkezőleg, tábornokok, militaristák, zsirinovszkijok abban látják a NATO kiterjesztésében rejlő hátrányt (nem veszélyt!), hogy az a volt szovjet birodalom visszaállításának határozott akadálya lenne. A NATO Kelet felé való kiterjesztése racionálisan gondolkodók számára nem a stabilitás gyengítését, hanem ellenkezőleg, az összeurópai biztonság növelését jelentené. Szabad-e ilyen politikát a zsirinovszkijok ellenvéleményéhez igazítani? De az aggódókat azzal is nyugtatni lehetne, hogy kimondanánk azt az elvet, hogy a visegrádi országok területe egyszer s mindenkorra atommentes zóna legyen.
A harmadik okoskodás azt mondja, hogy nem szabad a leomlott vasfüggönyt Kelet–Nyugat közötti új elválasztóvonallal helyettesíteni. Ez elfogadhatatlan indoklás. Azzal, hogy a visegrádi négyet nem engedik határozottabb lépésekkel a nyugati intézményekhez kapcsolódni, lényegében a régi vasfüggönyt erősítik a visegrádiak és a Nyugat között. A Nyugat sorozatos visszautasításai egyszer csak arra indíthatják a volt szovjet uralom alatt álló államokat, hogy újból a múltbeli keleti mestereik felé orientálódjanak. A nyugati világban hatalmas az igény a társulásra. A technológia, a gazdaság, az ideák, mind-mind a kis egységekkel szemben a nagy társulások felé mutatnak. Le kell bontania a vasfüggöny még létező maradékát a Nyugat és a visegrádiak között, ezt követően lépésről lépésre a többieket is be kell majd engednie akkor, amikor elérik a visegrádiak mai állapotát.
Katonai szempontok
Kimondottan katonai szempontból három kérdésre kell figyelmet fordítani: az egyik a legfelsőbb vezetés – hosszú távlati – átképzése, a másik a NATO-alaptechnológia átadása, a harmadik pedig a nyugati technológiára alapozott masszív harcászati átképzés.
Többször kifejtettem szóban és írásban azt a véleményemet, hogy a visegrádiak tábornokai kitűnően képzett vezetők, járatosak a szovjet tudomány minden ágában. Ez a pozitívum. A negatívum pedig az, hogy a nyugati hadtudomány ismertetésére és népszerűsítésére semmi átfogó, hatásos és alapvető törekvés nem tapasztalható: tessék csak áttanulmányozni az elmúlt évek helyi katonai szakirodalmát. Pedig arra lenne szükség, hogy a nyugati hadtudományok szintjéhez mért, erőteljes program alapján meginduljon a jövő magasabb parancsnokainak átképzése. A legjobb lenne, hogy a jövő magasabb rangú parancsnokait többéves nyugati szakiskolákba, egy-, két-, hároméves katonai akadémiákra és főiskolákra küldenénk. Ha a Nyugat valóban első lépésnek tekinti a társulást, és a távlati szándék valóban NATO-tagság, akkor erre a távoli eshetőségre fel kell készülni. Természetesen ennek költségeit az egyes nyugati államoknak kellene magukra vállalniuk, mert a visegrádiak képtelenek lennének fedezésükre. Ez nagyon jó befektetés lenne, amely hosszú távon nagyon is kamatozna. Itt azonban figyelembe kell venni azt, hogy a komplikált magasabb parancsnoki kiképzés költségei akkor térülnek meg, ha az átképzett tiszt tudását, amelyet egy-egy tanulmányi évben megszerez, a kiképzés után legalább tizenegy éven át gyümölcsöztetheti. A kívánatos 1-3 éves átképzés középarányosát, két évet véve számításba az átképzett tisztnek huszonkét évet kell a kiképzés befejezése után szolgálnia, hogy a befektetés bőségesen megtérüljön. Mivel pedig a hivatásos tiszti szolgálati idő az egyén 55. születésnapján véget ér, ahhoz, hogy a tiszt huszonkét éven át hasznosíthassa a Nyugaton szerzett képesítését, kiképzésének a harmincharmadik életévében be kell fejeződnie, azaz harmincegy évesnél idősebb tisztet nem kellene az intenzív átképzési program keretében Nyugatra küldeni. Ha még 1994-ben megkezdődne az ilyen tömeges átképzés, ezzel a Nyugat bebizonyíthatná, hogy komolyan veszi a visegrádiak jövőbeli NATO-tagságát. Ebben az esetben 1997-től fokozatosan nyugati hadtudományokban jártas harminc-egynéhány éves tisztek jelennének meg a visegrádi hadseregekben. Ezeket gyorsított előléptetési rendszerrel a hadseregek élére kellene állítani, így lenne alkalmas a visegrádi hadseregek felső vezetése a NATO-ba való integrálódásra. De erre a csapatokat is fel kell készíteni.
A második katonai követelmény ezért az, hogy a visegrádiak technikai szempontból is a NATO szintjére kerüljenek. Ne akkor kezdjünk arra gondolni, hogy technikailag vagyunk alkalmatlanok a tagságra, amikor a tagságunk aktuálissá válik. Az Egyesült Államok hadseregének részleges visszavonulása az európai helyőrségekből még nem fejeződött be. Az eddigi szokás állítólag az volt (nyilvánvalóan a jövőben is az lesz), hogy a technológiát az Egyesült Államokba visszatelepülő csapatok nem viszik vissza Amerikába. Állítólag a legmodernebb technológiát a NATO kisebb államainak hadseregei kapták meg eddig, akik viszont a kevésbé modern technológiájukat megsemmisítették. Folytatódhat ez a folyamat úgy, hogy ezt a megsemmisítésre ítélt technológiát a jövőben inkább adják át a visegrádi hadseregeknek, s ezek semmisítenék meg a saját elavult szovjet technológiájukat. Kötelezettséget vállalnának arra, hogy a bécsi szerződésekben megállapított felső határt nem lépik túl. Mivel a fegyverzetek mennyisége így nem változnék, ez a tranzakció senki érdekét nem sértené, a visegrádiak hadseregeinek technikai színvonalát viszont közel hozhatnák a NATO-tagság követelményeihez.
Végül, de nem utolsósorban az így nyert új technológia alapos átképzést igényel a visegrádi hadseregek körében. Nem azonnali közös hadgyakorlatra lenne szükség, amelyben a NATO és a visegrádiak magasabb egységei együtt vennének részt, hanem arra, hogy intenzív átképzés során elsajátítsák az új technológia használatát, az ezzel összefüggő taktikai eljárásokat. Igen, jöjjenek ide nyugati kiképzőegységek, képezzék át csapatainkat a nyugati technológiára és taktikára. Így itthon alulról kezdődne a modernizálás, közben Nyugaton a felső vezetésre képezik ki tisztjeinket. S a politikai integrálódás katonai előfeltétele épp ez: hogy két irányból készüljünk fel a NATO-tagságra.
- Beszélő [6]