Nehéz vitatkozni Korányi Tamás vitaindítónak szánt cikkével. Tamás ugyanis akkor is állít, amikor kérdez. Kiváló kollégám általam nagyon kedvelt műsorai bizonyítják, hogy Korányi Tamás valóban majdnem mindent tud, amit a rádiózásról tudni lehet. Csupán azt nem tudja, hogy hogyan működik a Magyar Rádió. Ebben nemcsak ő a hibás. Az elmúlt évtizedek során sokan gondoskodtak arról, hogy még a szakmabeliek se ismerjék az intézmény működését. A nagypolitikában a népies-urbánus ellentét mérhető csak ahhoz, amekkora éket a Magyar Rádióban az úgynevezett műsorkészítők és a kiszolgáló személyzet közé sikerült verni. Nem véletlen, hogy a rádió technikai és gazdasági munkatársainak többsége oly passzívan szemlélte az elmúlt évek történéseit – a Gombár- és a Csúcs-érát egyaránt –, sőt, számosan titkon örültek is annak, hogy végre hol ezért, hol azért megszorongatják „ezeket” is.
A Magyar Rádió működését azonban nemcsak ezért nehéz átlátni. Nehéz azért is, mert valóban nagyüzemről van szó, s mert a formális szervezeti leírás – alkossa bárki is az SZMSZ-t – megközelítően sem tükrözi a tényleges működést. Ezért mindazokkal egyetértek, akik szerint minden változtatást megelőzően meg kell határozni a Magyar Rádió feladatait, és át kell világítani tudományos módszerekkel az intézményt. Ám ez kevés. Hiszen történtek már ilyesfajta kísérletek. E próbálkozások kudarca egyrészt azzal magyarázható, hogy az átvilágítókat még a felkérés során figyelmeztették, hogy szeretett munkahelyünk milyen környezetben kénytelen tevékenykedni.
Suszter, el a kaptafától!
A társadalmi munkamegosztás normális gazdaságban úgy néz ki, hogy mindenki a maga dolgát végzi. Az asztalos asztalt készít, a rádiós rádiózik. Ha a rádiónak szüksége van arra, hogy a helyiségeit kitakarítsák, akkor egy profi takarítócégre bízza a takarítást. Biztos lehet benne, hogy így lesz a takarítás a legolcsóbb, és a padlóról enni is lehet majd. A magyar gazdaság azonban fordítva működik. Hiába van egymilliónál is több tényleges munkanélküli, amit az ember nem maga csinál meg, az nincs is megcsinálva. Hogy a konkrét példánál maradjunk: néhány éve kft.-be kergették a rádiós takarítónőket a rádió akkori vezetői. Ettől kezdve a takaríttatás drágább lett (25% áfa + nyereség), a rádió pedig koszosabb. Ugyanez történt a műsorújsággal. Ahogy a Magyar Rádió állítólag pillanatnyi pénzzavarában lemondott a Rádió- és Televízióújság kiadásának jogáról, nemcsak az intézmény szabadult meg a lap későbbi nyereségétől, hanem a lap is megszabadult a részletes műsorismertetés kötelezettségétől. Ezt a – mind anyagi, mind erkölcsi – veszteséget a rádió akkor sem tudta volna könnyen kiheverni, ha Csúcs úr történetesen nem űzi el vagy nem nyomorítja meg a szerkesztőséget.
A takarítónők ügye azonban mégsem a legjobb példa. A Korányi által emlegetett asztalos már sokkal jobb. Nem akármilyen asztalosaink vannak ugyanis. Ezek a szakemberek abban a speciális szakmában is járatosak, ami egy stúdió vagy egy közvetítő kocsi építéséhez szükséges. Lehet, hogy ilyen asztalos alkalmilag is foglalkoztatható, csak az nem valószínű, hogy mindig kéznél van. Tapasztalataim szerint például az asztalosoknak mindig van munkájuk, s ha mégsem, miért ne lehetne bérmunkát vállaltatni velük? Miért ne vállalkozhatna bátrabban a Magyar Rádió? Jó példa erre a nyomda, amely nemcsak a rádiós kiadványokat készíti el megbízhatóan és viszonylag gyorsan, hanem külső cégeknek is dolgozik, némi bevételhez juttatva a rádiót.
Korányi az Oktatási Osztályt is szóba hozta. Nos, a Magyar Rádió egyik legnyereségesebb területe lehetne ez a – ma még összesen öt főt foglalkoztató – részleg. A rádiózás szakembereit úgyis mi tudjuk a legjobban kiképezni, botorság, hogy kiváló oktatóinkat jelenleg külső intézmények, pl. az egyébként szintén rádiós Havas Henrik magániskolája foglalkoztatja. Hogy az oktatás mekkora buli, arra jó példa az a tanfolyam, amelyet tavaly ősszel indítottunk leendő helyi rádiók műszaki munkatársai számára, s amely négy nap alatt 300 000 Ft tiszta bevételt hozott úgy, hogy e bevételen kívül óránként 3000 Ft-ot tudtunk fizetni a tanároknak. Olyan ragyogó mérnököknek és technikusoknak, akik ennyi pénzt amúgy 16-20 órányi munkával keresnek meg.
Az ehhez hasonló példákat csupán azért nem sorolom, mert természetesen én sem állítom, hogy mindig és minden munkatársunk optimálisan van kihasználva. Azt azonban tudom, hogy a Magyar Rádióhoz hasonló nagyságú népességet ellátó közszolgálati rádiók hasonló okok miatt általában hasonló létszámot foglalkoztatnak. Nincsenek csodák. Ilyen programszám, ekkora műsoridő, ilyen összetett műszaki háttér esetén már gazdaságosan működtethetők a belső szolgáltatások. Az összehasonlítás csupán azért nehéz, mert számos országban a közszolgálati rádió és a televízió ugyanaz a cég, másutt pedig még a hangmérnökök is a távközlési vállalathoz tartoznak. Mellesleg ezt a tényt használta ki demagóg módon Csúcs úr akkor, amikor egy olyan rádióra hivatkozott, amelyhez csak a szerkesztőségek tartoznak. Ne tévessze meg az olvasót az se, hogy rádióállomást már nagyon olcsón – százezer forintból – is létre lehet hozni. A többnyire kalóz módon indult alternatív, közösségi rádiók, amilyen pl. a FIKSZ Rádió, nem törekednek országos ellátásra, nem akarnak mindig és minden pillanatban mindenkihez szólni, nem akarják munkatársaikat megfizetni, így sokkal kisebb technikai apparátusra van szükségük. A Magyar Rádiónak több mint 4000, a FIKSZ Rádiónak 4 mikrofonja van, azt is kölcsönkapjuk.
A piac sugarai
Van azonban egy olyan kérdés, amely az eddigiekhez képest nagyságrendekkel nagyobb összegeket érint. Ez pedig a Magyar Rádió programjainak szétosztása, sugárzása.
A rendszerváltást megelőzően létezett egy nagy állami mamutvállalat, a Magyar Posta. A posta juttatta el az egyes programokat az adókhoz, és az adókat kizárólagosan a posta működtethette. Mivel mind a rádió és a televízió, mind a posta állami intézmény volt, a költségvetési támogatás egy része csupán átfolyt a műsorkészítő szervezeteken. Aztán valakinek agylövése támadt, és a postát nem két, hanem három részre robbantotta. Ettől kezdve a műsorszétosztásban, műsorszórásban már két vállalattal kellett viaskodni: a Matávval és a Magyar Műsorszóró Vállalattal. E két cég immáron a piacról kezdett élni, nyereséget is szeretett volna magának, fel is emelte a műsorszétosztási és a sugárzási díjakat. A sugárzási díj ugyan hatósági ár, ám a hatóság az a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, amelynek érdekeltsége nem mindig esik egybe a műsorkészítők érdekeivel. Ezzel senkit nem akarok bántani: tagolt piacgazdaságban így természetes. A Magyar Műsorszóró Vállalat ezt követően Antenna Hungária Rt.-vé alakult. A napokban kezdődött el az rt. további privatizálása észbontó módon: kárpótlási jegy cseréjével. Miközben az Antenna Hungária bevételeinek kb. 90%-át a Magyar Rádió és a Magyar Televízió adja, esély sincs arra, hogy a két intézmény meghatározó tulajdonosává váljék az Antenna Hungáriának. A leendő részvényesek természetesen továbbra is az Antenna Hungária nyereségességében érdekeltek, vagyis a sugárzási díjak még tovább fognak nőni. Ez a példa látszólag csupán azt illusztrálja, hogy nem mindig az a jó, ha valami nem a miénk.
Lépjünk azonban tovább! Nézzük meg a sugárzási tarifákat! Jelenleg este kb. 74 000 Ft a Kossuth műsort Soltról sugárzó középhullámú adó sugárzási díja óránként. Napközben ennek a fele. Ugyancsak 30 000 Ft körül van az URH-sávon működő összes, mintegy 30 db adó sugárzási díja. Ez azt jelenti, hogy a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádió URH-sávú továbbítása annyiba kerül, mint a solti adó működtetése. Ha tehát sok pénzt akarunk megspórolni, és mindenképpen fel kell adni valamit, javaslom, hogy szabaduljunk meg a solti adó közpénzekből történő fenntartásától! Hogy ez évente mennyi pénzt jelentene? Annyit, amennyi 3 000 000, nem tévedés, hárommillió Sokolpótló, korszerű URH-sávos kisrádió önköltségi ára! Solt egyévi üzemeltetésének árán ennyi kisrádiót kaphatnának ajándékba a hallgatók. Természetesen egy ilyen nagyszabású néprádió-akciót jól meg kell szervezni, és ezt megelőzően ténylegesen országossá kell tenni mindhárom programunkat az URH-n. Ez pedig többmilliárdos beruházást igényel. Ez a beruházás viszont – elvileg – függetlenné teheti a Magyar Rádiót az Antenna Hungária adóitól, miután a rádió önmaga üzemeltetheti a hálózatot. Ha ez megtörténik, nem kell többé sugárzási díjat fizetni, vagyis a költségek tovább csökkennek.
A fentiekben csupán egy elvileg nem lehetetlen utat vázoltam föl, amely szigorúan a magánvéleményem. S közben szándékosan három programról beszéltem. Mert az viszont nem a magánvéleményem, hogy a Magyar Rádió programszámának csökkentése a rádió megszűnéséhez vezethet. Éppen ellenkezőleg: a programok számát növelni kellene, hiszen bizonyítható – s ez volt írásom célja –, hogy nem a programszám vagy annak növekedése növeli a költségeket. Nem kell attól félni, hogy nincs elég hely az éterben. Ha igazak a digitális rádiózásra vonatkozó prognózisok, akkor néhány év múlva, vagyis még ebben az évezredben akár 40 országos program is elfér az URH-n. Lehet, hogy néprádiós akciónkat már erre kellene tervezni?
Lehet, hogy a politikusoknak két-három évnél nagyobb távlatokban kellene gondolkodniuk?
Lehet, hogy nem kőkorszaki médiatörvényt kellene alkotni a tömegkommunikációs forradalom kellős közepén?
Cs. Kádár Péter
a Magyar Rádió hangmérnöke,
a FIKSZ Rádió ügyvivője
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]