Amint azt gondos amerikai politológusok számon tartják, a volt szovjet tömb 27 utódállamából 23-ban van valamiféle exkommunista utódpárti kormány; a maradék négy is gyanús. Jóval több, mint egymilliárd ember él Kelet-Ázsiában kemény bolsevik pártállami diktatúra alatt; az afrikai félkommunista csatlós rezsimek közül is életben van még néhány.
Az 1989-i „bársonyos forradalmak” győzelme elég kétségesnek tetszik; a legmeghökkentőbb talán Kelet-Németország mélységes boldogtalansága és lelki zűrzavara az egyesült demokratikus államban.
„Valahol utat vesztettünk.”
A rendszerváltás mérlege negatív: a közvélemény mindvégig gyanakodva szemlélte az alkotmányos-szabadelvű demokrácia első politikai ütközeteit. A liberálisokat természetesen kivéve, az új politikai osztály sem volt képes megemészteni a demokratikus fordulat elkerülhetetlen lelki és morális következményeit: a támadásokat a demokrácia ellen nem a nép indította, hanem a vezetői.
A kelet-európai új demokrácia, elsősorban a magyar demokrácia csődjéről már sokfelé írtam, legutóbb elég átfogóan (lásd T. G. M.: „Búcsú a jobboldaltól?”, Világosság, 1994/5–6; megjelenik Másvilág c. könyvemben is, Budapest: Új Mandátum, sajtó alatt). Most nem szólhatok mindenről. Csak azt a kérdést vizsgálom meg, hogy időszerű-e még Kelet-Európában az 1956-i, 1968-i, 1981-i kataklizmák máglyafényétől megvilágított antikommunista, antitotalitárius hagyomány – holott a volt szovjet világbirodalom helóta népei politikai döntéseikkel (látszólag) igazolták visszamenőleg a bukottnak látszó államszocialista rendszerek szinte mindegyik válfaját. Ezt a kérdést is érintettem már – de rendszeresen most foglalkozom vele először. Példáim főleg magyarok – de a probléma majdnem négyszázmillió embert érint. Mindazokat, akik a sztálini modernizáció társadalmi termékei, amely sokkal komolyabb kultúrkörvonalakat teremtett, mint a kelet-közép-európai hencegőktől oly nagyra tartott Róma/Bizánc határ
Csodás illúzió! Mintha csak a keresztyén civilizáció arisztoteliánus és neoplatonikus variánsa között kellene választanunk. Ami fenyeget bennünket, az nem Nagy Szt. Vazul, Nazianzoszi Szt. Gergely vagy Mikhaél Pszellosz géniusza. Kelet Nyugata és Kelet Kelete egyaránt Lenin és Sztálin örökségével viaskodik.
De menjünk sorjában.
1. Antikommunizmus, antifasizmus és demokratikus szocializmus
Az antikommunizmus először baloldali jelenség volt. Maga a kommunista forradalmi világmozgalom volt először a kihívó: az 1914–1921-ben csődbe jutott liberális Európa ellensége. A kommunizmus konzervatív ellenfelei a húszas években a fönnállót, az akkori régi rendszert védték: a támadó új erő a Komintern és a Szovjetunió volt. A kommunizmus akkori ellenfelei nem a még jobbára ismeretlen bolsevik rezsimet bírálták (a közép-európai, elsősorban német, osztrák konzervatívok vonzódtak a forradalmi Oroszországhoz), hanem azon tanakodtak: fönntartható-e még az első világháború előtti liberális és arisztokratikus (más nézőpontból elitista és klasszikus republikánus) rend.
A válasz általában hangos nem volt. A liberális és arisztokratikus társadalmak helyébe mindenki a tömegdemokráciát, a szocializmust, a gazdálkodó, gondoskodó, militáris-technokratikus államot helyezte. A nemzetközi forradalmi szocializmus egy trendnek tetszett a sok antiliberális trend közül – az 1914 előtti régi rend védelmezői többnyire gyorsan föladták eredeti pozícióikat, és valamiféle nemzeties szocializmusban (ha nem is a Hitler-félében) vélték megtalálni a korszellemhez illeszthető megoldást.
Az antikommunizmus – mint a bolsevik rendszer valóságára való politikai reakció és ellenhatás – újabb és más eszmetörténeti képződmény. Horthy, Papen, Schuschnigg „ellenforradalmárok” voltak (büszkén annak is nevezték magukat): ők a kommunista forradalmi kezdeményezésre válaszoltak. Az antikommunizmus a már létező lenini–sztálini rendszerre való reagálás, ezért tipológiailag nem „ellenforradalmi”, hanem „forradalmi” – azoknak a politikai világnézete, akiknek döntő tapasztalata a bolsevik realitás. Az „ellenforradalmárok” a húszas években csak nem-kommunisták, nem akarják, hogy a kommunista forradalom győzzön; az antikommunisták már a maximalista forradalom győzelme után ébredtek politikai öntudatra.
A különbség fontos.
Azt is észben kell tartanunk, hogy a forradalmi marxizmus kulturálisan és ideológiailag nemcsak Oroszországban győzött: azok az értelmiségiek, akik például Franciaországban és Olaszországban élték át az antiliberális baloldali hegemónia évtizedeit (egy-egy formailag demokratikus, sőt állítólag „konzervatív” államban), azok épp úgy antikommunisták, mint orosz vagy lengyel elvbarátaik.
Az antikommunizmus a forradalom táborában született meg. Azok váltak antikommunistává, akik egyáltalán érdeklődtek a forradalmi kísérlet iránt. A második világháború előtt gyakorlatilag nincs a leninista államnak színvonalas liberális vagy konzervatív bírálata: a legtöbb fölületes (bár persze bőven indokolt) hírlapi szörnyülködés.
A bolsevik realitás elemzése kezdetben háromféle: ultrabaloldali (ennek részévé válik majd a trockista analízis), mensevik-szociáldemokrata és fasiszta. Ernst Nolte professzornak, a vitatott (és vitatható) műveket író nagy német történésznek szerintem igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy a nemzetiszocializmus reakció volt a bolsevizmusra a radikális-antiliberális forradalom táborán belül. Lenin és Sztálin náci és fasiszta bírálata nagyon is érdekes és tanulságos. Az antikommunizmus történetének későbbi liberális, majd újkonzervatív szakasza genealógiailag ennek a három kritikafajtának az egyenes utóda, nem pedig a restaurációs, „ellenforradalmi” nem-kommunizmusé, amelynek egyszerűen nincs hagyatéka (érthetően).
Az ultrabaloldali, a szociáldemokrata és a fasiszta leninizmuskritika látlelete hasonló: (a) az OK(b)P diktatúrája logikus és jogos megoldás a háborús válságra és a szellemileg, gazdaságilag, politikailag kimerült cári rendszer elmaradottságára és barbárságára; (b) tőke, ipari infrastruktúra, középosztály, modern műveltség, honpolgári és munkakultúra hiányában Keleten csak a forradalmi állam kényszerítő és mozgósító hatalma állhatja útját a széthullásnak és a zűrzavarnak; (c) a szabadelvű individualizmus és a szabadelvű nacionalizmus megszűnése – a húszas években vagyunk! – nem kínál más megoldást (sem Keleten, sem Nyugaton), csakis és kizárólag valamiféle szocializmust; (d) a magántulajdon biztonságát már amúgy is szétzúzta először a korláttalan tizenkilencedik századi szabadverseny, majd az első világháborús hadigazdaság: a gazdasági igazságosság és méltányosság kezese nem lehet más, csakis és kizárólag egyfajta szocialista állam, DE (e) a lenini KP kisajátította és elhibázta a szocialista forradalmat, mert megakadályozta a tömegeket a részvételben, ezáltal hűtlennek bizonyult a jakobinus-kommünár hagyományhoz; (f) a terror és az elnyomás túlhajtásával megtorpanásra késztette azt a spontán dinamizmust, amely egyedül képes a modern társadalom megalkotására, megmerevítette a még nyers struktúrát, amely maga is barbár, akár a cári bürokratikus militarizmus és az antiindividualista paraszti földközösség egykori együttélése volt; (g) az iparosítás és a villamosítás, a természet elleni küzdelem kultikus túlfokozásával megsemmisítette az 1917–19-i messianisztikus-utópikus forradalmi lendület kvázi-vallásos – megújító, fölfrissítő, megelevenítő – potenciálját, és visszavetette a szocializmust a kora tizenkilencedik századi pozitivista-utilitárius fázisába (Saint-Simon, Comte, James Mill), azaz premarxista korszakába (az ihletés más szóval Csernisevszkij, Dobroljubov, Piszarev irányából, nem Marx és Lassalle irányából érkezett); (h) a forradalmi terror erkölcsi ára nincs arányban avval a merev és primitív rendszerrel, ami a végeredménynek tűnik föl.
A kezdeti – még nem liberális – antikommunizmus abban is egyetértett, ami a kései szovjet rendszer ismerői számára már szinte érthetetlen: szociáldemokraták és jobboldali radikálisok egyaránt aggódtak a nihilista-destruktív ultramodernizmus (Majakovszkij! Rodcsenko! Goncsarova!) előretörése miatt. Zsdanov elvtárs ekkor még a jövő méhében rejtezett. Az ultrabaloldaliak természetesen kevésbé aggódtak emiatt. De a (g) pontban jelzett pozitivizmusbírálat és az ultramodernista kulturális avantgarde nihilizmusa miatti aggodalom történetileg igen jelentős: itt válik el a bolsevizmus útja a fasizmusétól.
A fasiszták mint a nietzschei „Wille zur Macht” és a bergsoni „élan vital” hívői, akárcsak a konzervatívok és az Old Whig liberálisok, a felvilágosodás ellenfelei voltak. (Ez az ideológiai közösség, bármennyire röstellem, ma is létezik.) A húszas években úgy látszott, a fő ellentét a fölvilágosító-pozitivista szocializmus (amely persze ezért világpolgári, nemzetközi) és a voluntarista-egzisztenciális-irracionalista szocializmus között feszül. (Lukács György még a negyvenes években is így látta ezt a német fasizmusról írt munkáiban és Az ész trónfosztásában.) Mint látható, ebből a perspektívából hiányzik a liberalizmus. A kontinentális (elsősorban német) konzervativizmus (Spengler, Moeller, Jünger, Schmitt) ekkoriban szintén a szocializmus felé hajlott, mint nálunk jóval később Németh László.
A fasiszták és a militáns-radikális szélsőjobboldal sokat tanultak Lenintől. De kifogásaik is voltak – ezeket persze a romantikusok liberalizmuskritikájából és a későpolgári antiliberalizmusból (Flaubert, Nietzsche) adaptálták.
A fasiszta kritika genealógiája egyszerű (Burke antijakobinizmusa, Gentz antidemokratizmusa, Taine plebejusellenessége, a Rousseau-tól máig tartó antiburzsoá értelmiségi megvetés, Bismarck, Moltke, Marx, Sorel antiliberalizmusa), de persze ennek a hagyománynak maga a bolsevizmus is sokat köszönhet. A lényeg: az első világháború lelkileg és történetileg semmihez sem hasonlítható kataklizmája (amikor véget ért a Mózessel és Szolónnal kezdődött régi világ) a fasiszták szerint új, pogány vallással és katonai erényekkel volt gyógyítható: attól tartottak viszont, hogy a bolsevikok az örök béke és a világforradalom „kantiánus-liberális” csodaszerét kínálják. (Azt már csak kevesen vették észre, hogy a szovjet kommunizmus legalábbis ebben az értelemben – fasizálódott.)
A szociáldemokraták viszont éppen a tiszta felvilágosodás eszmevilágát képviselték a kommunistákkal szemben. Fő kifogásuk az volt, hogy a proletárdiktatúra lehetetlenné teszi a szocializmus kifejlődését. Ebben szerintem nem volt igazuk. El tudom képzelni, hogy valaki a Kr. u. negyedik században azt gondolhatta, a barbár germán királyságok megölik a keresztyénséget; pedig éppen ők terjesztették el. Ha a keresztyénségre gondolunk, gót épületek jutnak az eszünkbe, görög-római bazilikák sokkal kevésbé. Az orosz szocializmus a szocializmus, és nem kétséges a politikai karaktere.
A szociáldemokraták nemcsak a zord, utilitárius, materialista oldalát képviselték a felvilágosodásnak: világnézetük része volt a tekintély helyettesítése törvénnyel, az engedelmesség helyettesítése részvétellel, a hierarchia helyettesítése egyenlőséggel és meritokráciával, a szegénységet szülő gazdasági anarchia helyettesítése tudományos tervezéssel – és így tovább: az aufklärista álmok teljes listája. A szociáldemokraták Lenin pártjának szemére hányták 1789 eszméinek elárulását: a kommunista Oroszország barbár diktatúrás rendszere tekintélyt, alázatot, hierarchiát vezetett be, és fantasztikus technikai-futurisztikus terveinek megvalósítása közben nemhogy eltűrte, de egyenesen üdvözölte milliók éhhalálát. A szociáldemokrácia – a felvilágosodás oldaláról – a szovjet rendszer gyilkos barbárságától viszolygott, a pugacsovi jacquerie szellemétől, a kancsuka hagyományos paraszti-katonai szolgaszellemétől, tehát mindattól, ami a szovjet szocializmusban jellegzetesen orosz, jellegzetesen kelet-európai volt: az ohrana és a pogrom dialektikus szintézisétől, amely Lenin, Trockij és Sztálin közös alkotása volt.
Az ultrabaloldal bírálata voltaképpen ötvözte (persze jobbára öntudatlanul) a fasiszta és a szociáldemokrata antikommunizmus fő elemeit a libertárius proletárforradalom, az 1871-i Párizsi Kommün látószögéből. Az ultrabaloldal (a Korsch-féle tanácskommunistáktól a száműzött Trockijig, majd a fiatal Simone Weilig, Castoriadis köréig és az új baloldalig a hatvanas–hetvenes években) a forradalmi spontaneitást hiányolta és az etatizmust sokallta a bolsevik rendszerben. Az ultrabaloldal szerint a centralizáció, a párturalom és a Fouché-típusú rendőrterror megöli a szocialista forradalmat, amelynek szervei (amint azt 1956-ban láthattuk, és, amint azt Hannah Arendt, Castoriadis és az új baloldal glorifikálta) a munkástanácsok (a szovjetek), amelyeknek helyi hatóságokká változtatása, szakszervezeti és pártellenőrzés alá helyezése az ultrabaloldal szemében Lenin és Sztálin legfőbb bűne – a bürokratikus új osztály megteremtése és az „államkapitalizmus” (a differenciált bérezés és a teljesítményelv) bevezetése mellett. A lenini pártnak az a törekvése, hogy mintegy „bepótolja” az ún. polgári fejlődés kimaradt évszázadait, hogy a szocializmussal egyidejűleg végrehajtsa a „kapitalista” (iparosító, racionalizáló) modernizációt is, az ultrabaloldal szemében Thermidor: a forradalom visszavétele.
A szociáldemokrácia szerint a bolsevik forradalmi átalakítás túlságosan falusi, az ultrabaloldal szerint túlságosan burzsoá. A szociáldemokrácia szerint a bolsevikok nem eléggé enciklopédisták és fölvilágosítók, a fasizmus szerint túlságosan is azok.
Ám mindezekben a bírálatokban föl sem merül a radikális forradalom létjogosultságának a megkérdőjelezése. Az 1914 előtti ancien régime hazug, rohadt, liberális rendje nem térhet vissza – a „reakció” a náci szótárban épp oly sötét kifejezés, mint a kommunista sillabuszban, a hűbéri, monarchista, finánctőkés, liberális-arisztokratikus múlt elutasítása egyöntetű a radikális táborban; és a két világháború között majdnem mindenki idetartozott, jelszavaktól majdnem függetlenül. Még a (német, osztrák, magyar) konzervatívok is forradalomról szavaltak, „liberálisok” tervezésről és újjáépítésről ábrándoztak, kékvérű nagyurak pedig a nemrégen még szocialista-szindikalista Mussolinit, a proletár agitátort csodálták, aki fekete ingét az anarchistáktól kölcsönözte.
Az antikommunizmus következő fázisa a harmincas években kezdődik: ez a baloldal morális lázadásának és az antifasiszta népfrontnak az évtizede. A moszkvai nagy pörök és az öncélú represszió további fokozódása, mint közismert, kinyitotta némiképp a baloldal szemét – az elszántan és voluntarisztikusan amorális fasisztákat ez már nem érdekelte, a nácik meg üdvözölték a „kozmopolita” Régi Gárda megsemmisítését (ezt Kunszabó testvér is értékelte a Hunniába írott Sztálin-barát cikkében) –, de százszorosan dokumentált, ezért itt nem tárgyalandó ellenállása (amelynek fő dokumentuma a The God That Failed [1949] c. antológia Koestler, Silone, Gide, Spender stb. írásaival) gondolatilag sekélyes volt, habár történetileg és erkölcsileg páratlanul fontos. De ez a gondolati banalitás és fölületesség nem baj.
Alkalmat adott annak a sok évezredes természetjogi állításnak az ismételt kimondására, amelyről a gyalázatos huszadik század oly szívesen feledkezik meg, ti. hogy (ártatlan) embert ölni nem szabad. A moszkvai pörök hirtelen a forradalmi baloldal emlékezetébe idézték, hogy a rendszerezett hazugság, az önkényes despotizmus, a rabszolgaság és az univerzális spiclirendszer nem szép dolog.
A morális lázadásban nem is volt semmi hiba, de Hitler hatalomra jutása, a spanyol polgárháború, majd – 1941 után – az antifasiszta katonai szövetség korlátozta politikai jelentőségét.
Ekkor került előtérbe baljósan a „fő veszély” megválaszolhatatlan, racionálisan végül is eldönthetetlen kérdése. Ekkor adta ki Trockij a szovjet munkásállam föltételek nélküli védelmének jelszavát (s hogy ez milyen személyes következményekkel járt a IV. Internacionálé híveire nézve, azt gyöngébb idegzetű olvasóink kedvéért nem taglaljuk…). A spanyol és a francia népfront nagyjából elhallgattatta az ellenvetéseket, bár Sztálin mind a spanyol, mind a francia köztársaságot habozás nélkül elárulta. A pörök és Hitler együttes kijózanító hatása azonban mégis járt közvetett hatással: a demokratikus szocializmus rehabilitációjával. Volt liberálisok, volt kommunisták, volt (népi) agrárius demokraták és baloldali-korporalista keresztyének tértek meg a vesztesnek látszó tanhoz. Ez nem jelentette a szociáldemokrácia rehabilitációját. Európa egyik leghatalmasabb erőközpontját, a szociáldemokrata porosz tartományi kormányt egy hadnagy és nyolc közlegény percek alatt elkergette Göring parancsára: ellenállás nem volt. Az SPD és a KPD némán és engedelmesen ballagott a vágóhídra.
A demokratikus szocializmusban megegyezett az antifasiszta és antikommunista baloldal: csöndben remélte, hogy a második világháború tanulságaival gazdagabban, a szocializmus Nyugatra terjedésével a demokráciának is esély adatik.
A (bolsevik és náci) totalitárius valóságra adott liberális válasz már megfogalmazódott néhány osztrák emigráns (von Mises, von Hayek) fejében, a klasszikus-republikánus válasz is egy német emigránséban (Hannah Arendt), a konzervatív válasz is néhány számkivetettében (Wittgenstein, Simone Weil, Leo Strauss), még magyarok is akadtak közöttük (Polányi Mihály, Kolnai Aurél) – de erről a nagyközönség mit sem tudott. A nagyközönséget Lord Keynes és Mannheim Károly tervező demokratikus ideái befolyásolták: az antikommunizmus szocialista maradt, tehát erőtlen. A kontinuum, amely a baloldali színképen belül megmaradt demokratikus és totalitárius szocialisták között: ez vezetett az antikommunizmus első nagy vereségéhez 1944–45-ben.
2. Fölszabadulás: az antikommunizmus kudarca
1944–45-ben a Vörös Hadsereg győzelme Hitler fölött elhallgattatta az antikommunista hangokat. Friedrich-August von Hayek 1944-ben írta meg halhatatlan röpiratát (The Road to Serfdom: Út a szolgasághoz), amelyben figyelmezteti Angliát („az összes pártok szocialistáit”: mert akkor is, akárcsak az 1990-es évek közepén, mindenki szocialista valamiképpen), hogy megnyerheti ugyan a háborút, de az ellenfél eszméi fognak győzni: a központi tervezés és az államosítás totalitárius eszméi. Hayek meg sem említi a Szovjetuniót az ellenfelek között: később írja, hogy mint lojális brit alattvaló és elkötelezett antifasiszta (továbbá hazafias osztrák) nem támadhatott egy háborús szövetségest. Pedig a szabad társadalom ellenfelei nem a nemlétező brit nácik voltak, hanem a szocialisták, a jóléti állam és a Közös Piac megteremtői, az elitista bürokraták (Lord Keynes, Mannheim, Lord Balogh, Lord Kaldor, Robert Schumann – és a szovjetbarát rózsaszínű népfrontos értelmiség). 1944-ben még a legjelentékenyebb liberális antiszocialisták (Hayek, Sir Karl Popper, Raymond Aron) sem akartak szembefordulni Sztálinnal. A kor legnagyobb demokrata teoretikusa és publicistája – Bibó István – számára is 1945 tavaszán bekövetkezett a fölszabadulás.
Semmi kétség: a Harmadik Birodalom szétzúzása megmentette Európát a legrosszabbtól – és megmentette az idealizmust és univerzalizmust, amely minden magaskultúra, minden rendezett nagy civilizáció, minden nagy világvallás megkülönböztető jegye. A nácizmus hatezer év óta az első nagy kihívást intézte az ellen a két alaptétel – (1) a szellem elsőbbsége, (2) az emberek egyetemes testvérisége – ellen, amelyeket még a legbrutálisabb kaszttársadalmak sem mertek soha elvileg kétségbe vonni. A támadókat, Európa legradikálisabb ellenfeleit sikerült leverni.
De milyen áron!
Kommunista uralom alá került Kelet-Európa, Kína, Vietnam, Korea, félkommunista rendszerek alakultak ki a legtöbb volt gyarmati országban (Indonézia! Algéria!), féldemokratikus szocializmus rendezkedett be a kontinensnyi Indiában, szocialista diktatúrák arab országokban (Nasszer, a Baath-rendszerek), újraelosztó, tervező, államosító, szakszervezeti-korporalista félszocialista rendszerek Nyugat-Európában és Izraelben: Hayek-nak százszorosan igaza tett. A fölvilágosodás baloldala győzött, az, amit Hayek a „francia út”-nak nevez az „angol út”-tal szemben. Bibó eszménye is az antiliberális francia demokrácia volt némi svájci akcentussal: friss meritokratikus elitek, végletes racionalizmus, gondoskodó állam, a konfliktusgerjesztő politikai társadalom állandó és külső forradalmi nyomása. Bibó középen állt jakobinusok és liberálisok között: az igazi girondista.
Az 1944–49-i demokratikus szocialista konszenzus, akárcsak a népfront a harmincas években lelkileg képtelenné tette a demokrácia táborát az antikommunista ellenállásra. A kommunisták látszólag hasonlókat mondtak, mint mindenki: ők is el akarták törölni a múlt gyalázatát, elsöpörni a csődbe ment régi uralkodó osztályt, a csődbe ment liberális kapitalizmust, a kiüresedett klasszicizmust, a válságba került dekadens-modernista kultúrát, a paraszti nyomort, a kiáltó egyenlőtlenségeket. Az újjáépítés, a világbéke, a harcos humanizmus részegítő evilági pátoszát terjesztették. Tanulságos az 1944–49-i demokratikus sajtót olvasni: mindenki elismeri a kommunisták nyomasztó szellemi és lelki fölényét, a kommunisták magasabbrendű energiáját, lelkesedését, áldozatkészségét, szervezettségét, „hitét”. Nem szabad – sohasem – elfelejtenünk mindamellett, amit a szörnyű diktatúra bűneiről ma tudunk, hogy milyen vidáman, derűsen, nótaszóra, pattogósán, pirospozsgásan ment végbe az egész. Hogy néhány régimódi úr ijedten összerezzent, néhány szabad szellem undorodott?… – Kevesen voltak.
Amikor a nyomor és a vaskezű terror fölhorkanásra késztette volna az embereket, már késő volt. Diktatúrában nincs lázadás. A népek mindig a zsarnokság enyhítői ellen lázadnak föl; ez természetes; a népek kiszámított kockázatot vállalnak, de tébolyult vakmerőséget csak nagyon ritkán. 1956-ban nem Sztálin volt a Kreml-ura, hanem Hruscsov. 1989-ben nem Andropov, hanem Gorbacsov. Miért volt képtelen a demokrata tábor legalább lelki ellenállásra a negyvenes években?
A választ Carl Schmitt adja meg. Carl Schmitt (a huszadik századi politikai filozófia egyik legnagyobb alakja, Hitler alkotmányjogásza, az NSZK közjogának egyik fő ihletője, és ma az eszét vesztett angol–amerikai szélsőbaloldal guruja, egyébként lángelme) a Die geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus (1923, 1926), c. klasszikus műve 2. kiadásának előszavában leszögezi: „Minden tényleges demokrácia azon a fő elven nyugszik, amely szerint az egyenlők nem egyszerűen csak egyenlők, hanem a velük egyenlőtlenekkel nem fognak egyenlően bánni. A demokrácia tehát megköveteli először is a homogeneitást [egyöntetűséget] és másodszor – ha szükséges – a heterogeneitás [sokféleség] kiküszöbölését vagy megszüntetését. […] Az egyenlőség kérdése éppenséggel nem elvont logikai-számtani játék. Az egyenlőség szubsztanciájáról szól. Megtalálható bizonyos testi és erkölcsi tulajdonságokban, például a honpolgári erényben, az ezreiében, a virtus klasszikus demokráciájában.”
Schmitt élesen megkülönbözteti ezt a képet a liberális parlamentarizmustól (kormányzás vita révén). Szerinte a liberalizmussal nem fér össze a demokrácia számára alapvető állampolgár/nem állampolgár megkülönböztetés sem: a liberalizmussal csak az egész emberiség demokráciája volna összeegyeztethető, ám a demokrácia (vö. Athén) mindig csak egy bizonyos (szubsztantív) szférán belüli egyenlőségen alapul.
Igen érdekes, hogy a franciás-antikizáló demokráciának ezt a képét nemcsak a liberalizmus klasszikusai támadták (Benjamin Constant-tól Hayekig), hanem Marx is. Marx sokat tanult a konzervatív francia történetíróktól, és amúgy sem volt különösebben „progresszív”, bármit mondanak is a szocdemek. Marx nem volt jakobinus (a fene se tudja, mi volt valójában), de Lenin és Trockij igen. A negyvenes évek demokratái szintén.
Mintha csak igazolni akarták volna Carl Schmitt tézisét, megfosztották politikai jogaiktól a volt fasisztákat és kollaboránsokat („szubsztantíve” definiálták az egyenlőséget), majd a volt uralkodó osztályok tagjait és így tovább. Bibó, Kovács Imre, Kéthly és – sajnálom – Rákosi a jakobinus-demokratikus erényközösség elvét képviselték a negyvenes évek végén a népfrontos antifasizmus, a harcos humanizmus és ama különös tautológia, a „népi demokrácia” (a „népi népuralom” – az MDF-baloldal [Bíró, Csoóri] által fölelevenített eszme) jegyében. Benes és Mikolajczyk, Renner és Maniu sem tiltakozott.
Az a szégyenletes igazság, feleim, hogy a „népi demokrácia” narodnyik-kommunista eszméje és a radikális demokrácia urbánus, szociáldemokrata, bibóista–jászista eszméje közötti eszmei különbség elenyésző. Mindkettő „a nép” szubsztantív-homogén képzetén alapul. Mindkettő kizárja a deliberatív („vitatkozó”) liberális parlamentarizmus eszményét. Jellegzetes, hogy a demokrácia modern klasszikus-republikánus értelmezői (Bibó, Hannah Arendt) életművének van egy erős tanácskommunista világnézeti aspektusa.
Az eredeti kommünár-szovjet eszme (amely Kronstadt és a magyar 1956 alakjában szembefordult a bolsevik szakszervezeti és pártdiktatúrával) a „képviseleti kormányzat” (representative government) elgyöngült liberális eszméjével szemben: nem egyéb, mint forradalmi korporatizmus. Mindenki közvetlenül képviseli saját érdekét és politikai akaratát, mert abban hinni, hogy valaki autentikusan („hitelesen”) képviselhet másvalakit – ehhez idealizmusra és univerzalizmusra lenne szükség, amit a nácik sikeresen tönkrezúztak. A liberális-utilitárius individualizmus és a náci nihilizmus keveréke lehetetlenné tette, hogy a negyvenes évek demokratái sikeresen védekezhessenek a kommunistákkal szemben. A kommunisták csak kíméletlenebbül, gátlástalanabbul, erőszakosabban jelenítették meg azt, amit mindenki akart.
A negyvenes évek intellektuális csillagai (Bibó, Sartre, Lord Russell) nem tudtak alternatívát kínálni a kommunistákkal szemben, mert osztoztak a modern társadalom és a (szubsztantív) demokrácia természetét illető előfeltevéseikben.
Nem szabad elfelejteni, hogy a negyvenes évek „népi” demokratái nemcsak antifasiszták voltak, hanem posztfasiszták is. A „nép” meghatározása (mindenki, aki kívül esik a liberális kapitalizmus világán) a negyvenes években a náciktól ered. A kelet-európai munkásosztály erőszakos elparasztosítása rokona a radikális szélsőjobboldali ellenforradalom „bűnös város” koncepciójának: mindkettő persze Rousseau-tól származik.
A kommunista rendszer proletár jellegéről ma könnyű elfeledkezni: de a demokráciának ez az alapvető intuitív jegye – az alsó rétegek emelkedése – találkozott a negyvenes évek demokratáinak helyeslésével; a mai elitek többnyire az ötvenes évek forradalmi mobilitásának termékei. S mivel a vonatkozó szociológiai szakirodalom tanúsága szerint a nevelési-kulturális privilégiumok átörökíthetősége rendkívül nagy, ez már aligha változik. A mai világban a diploma a legerősebb elitképző tényező (inkább, mint a származás vagy a vagyon), a modern demokratikus előmenetel – ez az az indikátor, amelyen legtöbben mérik a szabadságot és a jólétet – a világ legnagyobb részében a bolsevizmus alkotása. Az antifasiszta-posztfasiszta demokraták nem óhajtották visszaállítani a liberális-arisztoskratikus állapotot (amely 1917–19-ben elpusztult), hanem a szelekciónak egy olyan formáját, amely nem állított előzetes kulturális vagy gazdasági föltételeket a fölemelkedés (előrejutás) útjába: ezt a kommunista párttól kaptuk. A totalitárius terror maga is fölgyorsította az újfajta demokratikus szelekció működését: kiküszöbölte az útban álló hagyományos eliteket. Kádár János előtt nem volt alacsony származású ember Magyarország vezetője.
3. Az antikommunizmus föltámadása: Szolzsenyicin, demokratikus ellenzék, újkonzervativizmus
Ez a fejezet roppant rövid lesz; néhány tényt rendszerez, amelyet különféle esszéimben és tanulmányaimban már érintettem. A „disszidens” ellenzékiség megszületése Szovjet-Oroszországban csoda. Nem előzte meg forradalom vagy nagyobb politikai fölfordulás, mint Magyarországon, Csehországban vagy Lengyelországban, ezért nem is volt elsőrendű politikai jellege. Ősi műfaj szabályait követte: a lamentációét; vallási eszméje a tanúságtétel volt; az igazságtalanság és a gyötrelem krónikája íródott. Szolzsenyicin könyve, a Gulag szigetcsoport valószínűleg a huszadik század legfontosabb írásműve.
A demokratikus ellenzéké az antikommunizmus történetének legjelentősebb fejezete. A „másként-gondolkodók” (ez az angol dissenter kifejezés németre fordításának magyarra fordítása; gondolom, Rényi Pétertől származik…) már a totalitárius rendszer gyermekei voltak, elvágva a nagy liberális tradíciótól – teljesen elképedtem 1986-ban, amikor rájöttem, hogy Sir Isaiah Berlin mennyivel jobban ismeri Kossuthot és Eötvöst, mint a nemzedékemben magyar értelmiségiek; pedig nem készült… –, ezért a saját antikommunizmusuk világnézetileg a följebb sorolt gyökerekből indult ki persze homályosan baloldali jellegű volt. De voltak immár sajátosan poszttotalitárius kelet-európai vonásai is.
A legfontosabb volt az antipolitikai jelleg (amellyel később szembeszállt Kuron, Michnik és Kis János, (radikális reformizmusa”), az intézményekkel szembeni – az évtizedes igazságtalanság tapasztalatától, a paraszti bizalmatlanság kelet-európai hagyományától és a marxiánus antiliberális gyanakvástól és gazdasági determinizmustól motivált – elutasító magatartás. A „disszidens” ellenzék világszemlélete nagyon hasonló volt egy másik hanyatlási válságjelenséghez, a kései Sztoához: a szabadság „belső” (független a politikai körülményektől), a szabadság „magánügy” (a lelki autonómia függvénye), a koherens nézetrendszer gonosz (csak a pluralizmus, a sokszínűség, a „másság” jó, egyéniségek és csoportok szuverén önkifejezése, és ezek parataxisa, egymásmellettisége), az eszmény az uralomnélküliség (anarchia) és így tovább.
Ez a világszemlélet mind a ’68-as nyugat-berlini, párizsi, berkeley-i, mind a neokonzervatív-libertárius látásmód távoli rokona (ahogyan ezek is rokonai egymásnak).
Ami a legerősebb volt benne politikailag, az a bolsevik diktatúra erkölcsi kritikája volt. Megmutatta, hogy a gigászi méretű, minden tekintetben eposzi nagyságú sztálini modernizáció ára a modern rabszolgaság volt, és a bestiális brutalitás, a szinte örömmel kultivált ostobaság és szolgalalkűség „kultúrája”. A szörnyű sztálini modernizáció fantasztikus teljesítményének méltánylata, sőt, megértése azonban – a jogos viszolygás érthető pszichológiai következményeként – hiányzott ebből az antikommunizmusból.
A neokonzervatív bírálat hasonló jellegű volt. Akárcsak a kelet-európai „másként-gondolkodó” ellenzékiek, az újkonzervatív ideológusok is antikommunista baloldaliak voltak korábban. Szembenállásuk a csődbe jutott szociáldemokrata „jóléti állammal” és az „enyhülés” gyáva külpolitikájával és a szégyenletes (mert egyoldalúan szovjetbarát) „békemozgalmakkal” és a populistává vált új baloldallal (zöldség, feminizmus, multikulturalizmus – azaz támadás a legnemesebb európai hagyomány ellen – stb.) általános szocialistaellenes élt nyert, és a klasszikus liberális örökség (Burke, Tocqueville stb.) újrafelfedezéséhez, a szabadelvű kapitalizmus és a polgárság erőteljes rehabilitációjához vezetett. A nyugati baloldal és a nyugati „pragmatikus” bürokrácia és diplomácia szüntelen összejátszása a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal, amely ma szégyenletesen folytatódik Clinton (ez a furcsa kereszteződése egy harmadrangú vidéki szélhámos és egy doktriner szocialista legrosszabb vonásainak) elnöksége alatt, alakot adott az újkonzervatív stratégiának, amelynek pozitív tartalma a szélsőliberális monetarista gazdaságpolitika volt, és amely (szövetségben a hagyományos jobboldallal) éppen hatalmon volt az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Kanadában, amikor a szovjet hatalmi struktúra összeomlott.
1989 eszmei irányítói Keleten (a demokratikus ellenzék és az eszméitől ideig-óráig befolyásolt csoportok) és Nyugaton (a neokonzervatívok) határozott antiutópizmusukkal tűntek ki. Ez az egyik fő oka az 1989-i fordulat eszmétlen jellegének. 1989 volt a világtörténelem egyetlen forradalma, amelynek nem volt utópiája (a diffúz szabadságvágy nem utópia). Az 1988–91-i forradalmi epizódot a forradalomellenes burke-i eszmék határozták meg. A spontaneitás liberális kultusza, a politikai racionalizmus iránti heves liberális ellenszenv (amelynek Hayek és Oakeshott adott klasszikusan hangot) egyszerűen megakadályozta azt, hogy a „bársonyos forradalomnak” világnézete legyen – a negatívumokon (az önkény, az állami túlhatalom, az erőltetett egyenlősítés ellenzésén) túl.
A „disszidens”-ellenzéki és a neokonzervatív antikommunizmus erkölcsi lényege szerintem nem vitatható: bár nem túl eredeti, a hazugság és a tömeggyilkosság elutasítása helyes és célirányos. Ám a klasszikus liberális hagyomány fölmelegítése – amit én még ma is művelek kötelességszerűen, de egyre kevesebb reménnyel – egyszerűen nem elég erős. Éppen azért, mert nem racionalista és nem utópikus, a liberalizmus (mint Wittgenstein szerint a filozófia) mindent úgy hagy, ahogy van. Nem kívánja tartalmilag meghatározni a politikai akaratot, hanem a versengő politikai akaratok sportszerű versenyében akar (főként közjogilag) döntőbíráskodni. Ezen kell változtatni, ha győzni akarunk.
4. Antikommunizmus a szocialista győzelem után
Az állítólagos „globális falu” nem létezik: a nemzetközi információk lassabban közlekednek, mint a késő középkorban. Kevesen veszik észre, hogy a baloldal nemcsak a 23 utódállamban győzött (a 27-ból!), hanem Nyugaton is. Reagan és Thatcher életműve – sajnos – romokban hever. A jóléti-etatista „rajnai modell” (rövid, átmeneti megingás után) a maga magas adóival, „programjaival”, „projektumaival”, tervezésével, szakszervezeti uralmával, korporatizmusával, a kisvállalkozói, önálló egzisztenciákat teremtő hétköznapi kapitalizmus iránti ellenszenvével, kamatláb-manipulációival, növekvő adósságaival, politikai és gazdasági passzivitást elősegítő politizálásával, diplomagyáraival, vizenyős egalitárius humanizmusával ismét uralkodik mindenütt. Nálunk a nacionalista kormány le sem tért a „rajnai modell” harmadik útjáról. Legföljebb ötvözte némi cezaromániával, hisztériával, cenzúrával, rasszizmussal, a rozsdamarta, előránthatatlan kard szimbolikus csörtetésével, a lakosság szüntelen provokálásával a totalitárius ízű médiaterror révén. – Nyugodjék békében. – Mellesleg amnéziás nemzetünk, úgy látszik, máris kezdi elfelejteni az MDF botor, balkörmű, hatástalan „rémuralmát”, amely azért a maga bugyutaságában is épp elég veszélyes volt. (De az ország nagyjából ép bőrrel megúszta.)
A szocialista győzelem értékelésével majd máskor foglalkozom. De annyit azért fontos leszögezni, hogy nem sajátos magyar ügyről van itt szó, hanem világméretű jelenségről. Oktalanság volna kizárólag az Antall/Boross-kormányzat erőszakosságát és ügyetlenségét hibáztatni. A magyar nép csak újragombolta az 1990-ben rosszul begombolt mellényt. Az MDF-es szavazók 1990-ben másféle többséget hoztak létre ugyancsak a sima átmenet, a kontinuitás jegyében, szemben az SZDSZ antiszocialista radikalizmusával. Becsapták őket: a megígért nyugalomból négy évi lázas kapkodás és zűrzavar lett. De az soha nem volt kétséges, hogy a kelet-európai (így a magyar) választó mérsékelt reformpárti és mérsékelt antikapitalista. Szíve egyik felével ilyen volt az MDF is – de volt persze rejtett programja is, amelyet a „Kónya-dolgozat” és a „Csurka-tanulmány” tárt föl, és amelyet a fasisztoid nemzeti sztálinista médiacsőcselék fecsegett világgá. De a rejtett programra kevesen szavaztak volna – legföljebb az antiszemita „junker asszonyok” (ifjabb olvasóim persze ezt nem értik: jó nekik) a belbudai kerületekben. A mérséklet és a harmadik út: ezt szerették volna a választók 1990-ben és 1994-ben is: semmi nem változott. De a választók addig fognak kormányokat és polgármestereket buktatni, ameddig ezt meg nem kapják.
Szocialisták-e a szocialista szavazók? Igen is, meg nem is – de sokan vannak. Nem szabad megfeledkezni az egyéni választókerületekben tapasztalt arányokról: ez komoly, igazi mandátum. Mit jelent a képlet negatív fele? Azt, hogy a szocialista szavazók – noha egészségtelen mértékben rehabilitálták a Kádár-rendszert – nem kommunisták. Afféle „posztmodern” demokraták.
Mit értek ezen?
Összhangban az 1989-i fordulat túlnyomó politikai jellegével, az idei baloldali szavazók szabadságot akarnak a magánügyek, a magánélet számára. Jogokat akarnak, amelyek biztosítják személyes életszférájuk háborítatlanságát. Nem hisznek a politikai szabadságban. Azt hiszik, hogy az intézmények tevékenységét az önző csoportos és magánérdek irányítja. Meg vannak róla győződve, hogy a hatalom gonosz, továbbá elkerülhetetlenül korrupt. Azt gondolják, hogy a politika maga ezt csak fokozza. Egyetértenek a szocialistákkal abban, hogy a „rossz” politika ellenszere a „jó” közigazgatás. Az idei szocialista szavazók a politika megszüntetésére szavaztak.
A „szakértelem” és a „pragmatizmus” szocialista – és korábban fideszes – kultusza (amely egyébként „szubjektíve” őszinte) ezért népszerű: a „tudományosan” tervező apparátus „értékközömbös” (wertfrei) elemző módszere –, amelynek indirekt ihletője már évtizedek óta Max Weber, nem pedig Karl Marx – és a hozzá kapcsolódó technokratikus-bürokratikus pátosz, a politika mint olyan alternatívájának tetszik. Az érdekegyeztetés és érdekegyesítés korporatív („rajnai”) mechanizmusa nem veti föl azt a kérdést, hogy melyik fajta érdekérvényesítés elfogadható a közjó szempontjából.
Ez az a („moralizáló”-nak tartott) megítélés, amelytől úgy menekül közvéleményünk, mint ördög a szenteltvíztől. A közjó bármely nyilvános argumentumokkal megtámogatott, vitára bocsátott értelmezése csak agyoncicomázott „pártpolitikai” érdekbújtatásnak látszik a végtelenül kimerült, keserű, kiábrándult, csalódott, cinikus kelet-európai közvélemény szemében.
A közjó egyetlen elfogadható értelmezési variánsa (manapság, honunkban) a csoport- és rétegérdekek mechanikus összeadása, ítélkezés (azaz: „moralizálás”, „ideológia”) nélkül. Persze ez illúzió: minden kormány szelektálni kénytelen – azokat az érdekeket részesíti előnyben, amelyek megfelelnek morális intuícióinak vagy amelyek (erejüknél fogva) rákényszerítik magukat. De erről a szelekciós folyamatról közvéleményünk nem akar hallani (csak a végeredményről: mi áll a rendeletben, anyjuk?). A szocialisták maguk is így gondolják, „egy hullámhosszon vannak” a közvéleménnyel, ezért nyertek.
A szocialista vezető csoportnak a saját bonyolult előtörténetéből eredő lelki és világnézeti nehézségei a nagyközönséget nem érdeklik (és a liberális, no meg a nacionalista kritika pedig egészen fafejű értetlenséget mutat irántuk, aminek még megisszuk a levét). A nagyközönség megszívlelte a liberális intelmeknek legalább egy pontját: azt akarja, hogy békén hagyják. (A kelet-európai antipolitikusság egyik fő forrása és kútfeje maga a kelet-európai liberalizmus. Bizony.)
A Magyar Szocialista Párt békén fogja hagyni a honpolgárokat.
Ezáltal pedig eltávolítja majd azt az elemet, amelyet népünk a leginkább nehezményezett mind a kommunizmusban, mind az elmúlt négy esztendő militáns nacionalizmusában: az elveket. (Tetszik még emlékezni az „elvizés”-re, a hetvenes évek szép KISZ-es kifejezésére?…)
Az antikommunizmus azonban – szerintem – maradandó attitűd. Megmarad, mert van pár olyan tulajdonsága, amelyet a közvélemény továbbra is fontosnak tekint: a magyar nép (és a többi kelet-európai nép) továbbra sem kedveli a totalitárius önkényt és a világnézeti terrort. Lehet, hogy gazdaságpolitikai tekintetben a közvélemény nem kifogástalanul liberális (e tekintetben az összes párt szavazói szociáldemokraták: bár Fischer György fölmérése szerint más-másképpen), de a szólásszabadság és a személyes életszféra sérthetetlensége tekintetében igenis az. Az egyéni (persze apolitikus) szuverenitás elleni támadások 1988 óta főleg a jobboldalról jöttek – ezt a magyar nép nem felejti el; joggal.
Ezért az antikommunizmusnak van jövője Kelet-Európában, habár persze távolról sem abban az értelemben, ahogy mi vagyunk antikommunisták (és nem is a néhai Antall József módján).
De a magyar helyzetnek van sajátossága. Amiről itt most szólni kell, az egészen rendkívüli, és talán szerencsém, hogy ezt a gondolatsort a koalíciós tárgyalások izgalmaitól párezer mérföldre körmölöm a Michigan-tó partján. Lehet, hogy innen tisztább a kép.
Az elmúlt négy évben választókkal és „az utca emberével” folytatott sok száz beszélgetésemben szüntelenül visszatért egy formula, amelyet nem volt könnyű értelmezni. Így hangzott:
– Mondja, képviselő úr, mikor lesz itt már végre rend?
– Rend? – kérdeztem vissza rendszerint. – Hogy tetszik érteni?
Erre nem nagyon kaptam választ, elvégre ezek gyors, elkapkodott, töredékes eszmecserék voltak metrón, vonaton, utcán, viták és beszédek után. „Rend”-en polgártársaink valami nagyon egyszerűt és alapvetőt értenek, amit meghatározni (különösen pozitíve) nehéz, de amelynek intuitív jelentése világos. Mit értettünk „rendetlenségben? Olyasmit, hogy a nagyvállalatok nem teljesítik befizetéseiket és a gyakorlatilag csődbe ment bankokat az adófizetők pénzéből megmenti a kormány, miközben a kis maszek fizeti a tb-járulékot, azt a bizonyos 43 százalékot; olyasmit, hogy a korrupciós vagyonok és a kisemberek megélhetési nehézségei egyszerre növekednek; olyasmit, hogy a kormánypárt tüntet a saját televíziójának műsorszerkezete ellen; a Kónya–Pető „vita” (politikai lincselés); a Hankiss-meghallgatás (szimbolikus vérbíróság a „nemzeti liberálisok” gyalázatos főszereplésével).
– Mondja, képviselő úr, miért nem lehet gyorsan tető alá hozni azt a törvényt?
– A parlamentnek meg kell vitatnia.
– Minek? Ha rossz, szavazzák le.
– Azt úgysem lehet, a kormánynak többsége van az országgyűlésben. De fontos, hogy mindenki tájékozódhassák az érvekről és ellenérvekről; erre való a nyilvánosság.
– Úgyse nézek tévét; a parlamentet végképp nem; a képviselők úgy sincsenek ott, vagy újságot olvasnak.
– De hát mégse kívánhatja, hogy titkos bizottsági vagy kormányüléseken döntsenek, akár gyorsan. Hisz akkor bármi megeshet.
– Igen, de épp most mondta a képviselő úr, hogy az ellenzéket úgyis leszavazzák… Ez igaz? Akkor is leszavazzák magukat, ha igazuk van? Nem igazság!
– No igen, de…
– Képviselő úr, mikor lesz itt már végre rend? Polgártársaink az elmúlt években bizony nagyon pontosan érzékelték a veszedelmeket.
– Képviselő úr, mondja, mit akar ez a Csurka?
– Attól tartok, asszonyom, semmi jót.
– Ez valami fasiszta, tessék mondani?
– Az talán nem, de nem is valami nagy demokrata.
– Nem lehetne leváltani a parlamentből? Csak szégyent hoz az országra, és megrémíti az embereket.
– Hát egy képviselőt nem nagyon lehet leváltani; legalábbis nagyon hosszadalmas és bonyolult procedúra lenne, amely nem nagyon sikerülhet.
– Hát ez borzasztó. Mondja, képviselő úr, mikor lesz itt már végre rend?
Az a tény, hogy a szabadelvű-alkotmányos parlamenti rendszer sokszor olyasmit is véd, ami szubsztantíve (tartalmilag), morálisan elfogadhatatlan legtöbbünknek – szólásszabadság a szélsőségeknek, hülye miniszterek, kontraszelekció, a többség (a parlamenti többség) által támogatott elvtelen, immorális, kudarcra ítélt intézkedések – mindenkit elbizonytalanított. Mire jó az ellenzék, ha csak kritizál? – mondták az MDF ellenfelei (azaz az ország kétharmada-háromnegyede). – Minek kritizál az ellenzék? Fogjanak már össze, maguk vacak hazaárulók! – mondták a kormány támogatói.
A „rend” óhaja – azaz összhang az erkölcsi evidenciák és a politikai tettek között, tekintet nélkül a formális-garanciális követelményekre – mindig is a szocializmus egyik érzelmi alapja volt. Mint minden nagy politikai mozgalom, a szocializmus is az igazságtalanság és az önkény leküzdésére jött létre. Bár szerintem nemes céljainak elérésére a szocializmus alkalmatlan, és nincs olyan szocializmus, amely ne állna legalábbis némi feszültségben a liberális demokráciával (azaz a nyugati szabatú alkotmányos rendszerrel), az a „rend”, amelyet polgártársaink kívánnak, az nagyon is összhangban áll a szocialista politikai magatartásnak avval az ősi sajátosságával, amely többre tartja az igazságosságot, mint a szabadságot.
De a lenyűgözően érdekes hazai sajátosság az, hogy a magyar szocialisták az egyensúly érdekében össze akarnak fogni a magyar liberálisokkal, akiknek pedig a szabadság a fontos. Ez elképesztő fejlemény, még akkor is, ha a közvélemény elsöprő többsége szociálliberális, balközép koalíciós kormányzást akar, nem pedig egyszínű MSZP-kabinetet. A magyar szocialisták készek összefogni legrégebbi, legelszántabb ellenfeleikkel, a demokratikus ellenzék hagyományát folytató szabad demokratákkal. Ez legalább akkora esemény Magyarországon, mint a de Klerk–Mandela és a Rabin–Arafat kézfogás. Megegyezés a volt kommunisták és a volt antikommunisták között? Mit jelentsen ez?
Először is: kénytelen vagyok elismerni, hogy az abszolút többséget megszerzett Magyar Szocialista Párt gesztusa az SZDSZ felé nagyszabású államférfiúi tett (hogy ez egyben az MSZP hosszú távú érdeke is, semmit nem von le az előbbi kijelentés értékéből). A szocialisták konciliáns és nagyvonalú magatartása a koalíciós tárgyalásokon azt mutatja, hogy a gesztus mögött valódi politikai szándék van. Akármi történjék is később, ezt nem szabad elfelejtenünk. Itt sokkal többről van szó, mint a szokásos hatalmi mesterkedésekről. Én osztom a történelmileg indokolt bizalmatlanságot a szocialista mezei hadak politikai kultúráját illetően – de ezeket az aggodalmakat már korábban kifejtettem (a Beszélő karácsonyi számában) és mások sem tétlenkedtek. A szocialisták evvel a gesztussal valami nagyon jelentőset cselekedtek.
Az egykori üldöző (és mai győztes) kéznyújtása az egykori üldözöttnek betetőzi a nemzeti megbékélés és kiengesztelődés művét. A szocialisták a nyilvánosság előtt (érthető taktikai és választástechnikai okokból) a kívánatosnál és az elvárhatónál sokkal enyhébben bírálják a kései Kádár-rendszert (és nemrégi mentorukról, Grósz Károlyról mintha teljesen megfeledkeztek volna). De az SZDSZ-nek tett koalíciós ajánlat világosan mutatja: nincs visszatérés a Kádár-korszakhoz, nem lesz restauráció. (Az MDF négy éve – Filló Katalin, az MDF „nagyasszonya”: „Leszoptunk!” [sic], Schamschula, „a legmagyarabb miniszter”: „Elcsesztük!”; méltó szavak, nemes szavak, valódi Götterdammerung – is nagy lecke: a demokrácia mindannyiunkat véd.) Mindenféle kellemetlen emberek föl fognak bukkanni a múltból; de ez nem újdonság. Nem tudom, hogy a jelképes pofozóbábuvá vált Hajdú János mivel rosszabb a Munkásőr című világlap belső munkatársánál, Kósa Csabánál (MDF, MUK, MTV) vagy az egyik antikommunista párt jelöltlistáján szereplő kommunista tábornoknál, Gyuricza Bélánál? Az ilyen emberek szerepeltetése nem az MSZP kiváltsága.
A lényeg nem ez: a lényeg az, hogy az antikommunizmus nem szenvedett döntő vereséget. Az antikommunizmus fő célja – a tervező diktatúra veszedelmének kiküszöbölése – fönnmarad, és ezt a nosztalgiás szavazatokkal is hatalomra került ex-kommunista utódpárt is elismeri. A választásokat nem a Munkáspárt nyerte meg. A koalíciós kormányzás – ha létrejön – évei alatt az MSZP szociáldemokrata párttá válhat. A jövő arca nem világos, de a magyar demokrácia (a kihívások ellenére) szilárd. Ez nem egészen az a demokrácia, amelyet szerettünk volna. De az a fontos, hogy olyan legyen, amilyet az egész magyar nép szeret.
Az antikommunista hagyományt az SZDSZ fogja fönntartani, talán fura szövetségben a szocialistákkal. Antikommunizmuson nem a nemzeti sztálinisták tévés gyalázkodásait értem. A liberalizmus immár kikristályosodott, bízvást tartósnak nevezhető hagyomány Kelet-Közép-Európában; ezért vannak tartós, mondhatni: történelmi föladatai.
Ezek közül ma csak az antikommunizmusról szólok.
A totalitárius kísértés újjászületésének vannak esélyei Kelet-Európában, bár a bajok ezúttal nem az erő, hanem a gyöngeség, nem a központosítás, hanem a széthullás, nem a rémület, hanem az élvezet oldaláról érkeznek. Nem vasfegyelmű illegális káderpártok, nem tiszti különítmények, hanem a kiábrándultság és reményvesztettség kocsmai asztaltársaságai az ihletők.
Nem félőrült zsenik, lángoló próféták, aszkéták és jósok, hanem elhízott közhelygyárosok, félművelt hírlapírók és hebegő „tévészemélyiségek”, hivatásos vállvonogatók és ajakbiggyesztők, „önmagukat adó” omlatag hipokriták, hupikék zakós autentikusok az uralkodó szellemek. A nagy csábító ma nem a forradalmár és a szent, nem a hős és a vezér, hanem a magát is átejtő, illúziókat kergető manipulátor. Nem a kénköves mennykő dübörög a prédikációiból, hanem a „nem is tudom”, a „szerintem, de biztos nincs igazam”, a „fene tudja”, a „mindenkinek megvan a maga…”, az „én ezt így látom”, a „nem is tudom, mér’, de imádom”, és nem dübörög, de nem is patakzik, hanem placcsan, mint a dehidratáló krém.
A liberális modern társadalom legnagyobb ellensége ma az intézményellenesség. Az a fölfogás, amely szerint az intézmények semmi egyebek, mint vezetőik érdekérvényesítési szerszámai, megszünteti az emberi lény társadalmi dimenzióit. Ebben a nézetben az intézmények puszta fönnállása is igazságtalanság. Eszerint állandó destrukcióra van szükség minden olyan univerzalista elvontság (jog, filozófia, politika) ellen, amely elősegítheti az intézményes hierarchia kijegecesedését. A még névtelen ezredvégi „utópia” nem ellenzi a legszolgaibb konformizmust sem, ha az a szellemi-politikai vonatkozásaitól megfosztott aszociális ösztönlény életakarását szolgálja. A kommunizmusból mára csak a nihilisztikus, sötét, kultúra- és hagyományellenes aspektusa maradt. Amilyen örömmel tölt el a hátulgombolós nacionalista kormány bukása, olyan aggodalmak érzek a hazafiasság hiánya láttán. Magyarországon nem túl erős, hanem túl gyönge a nemzeti érzés. És ezen nemcsak az aktív polgári patriotizmus hanyatlását, hanem a hagyomány – amelyet nálunk elsősorban mindig a szépirodalom tartott fönn – hajmeresztően hirtelen elfelejtését, a kulturális amnéziát értem.
A törvénytisztelet, a jogkövetés, a kiválók csodálata, a köz-, ügyek iránti éber és felelősségteljes érdeklődés, a részvétel igénye, a politikai csata szeretete: ezeknek a republikánus erényeknek az ápolása az új antikommunizmus föladata. Ha ez kudarcot vall, akkor az intézményesség gyűlölete és az igazságosság fölfokozott igénye együtt (a „civil társadalom” helyi mítosza) a kommunista veszély új, névtelen variánsait hozza majd létre. A kelet-európai szocialisták ezt a fordulatot nem szorgalmazzák, de megelőzni sem képesek. A demokratikus szocialista konszenzus – amely e pillanatban világszerte győzedelmes – önmagában nem veszélyes. Ameddig van liberális ellensúlya (és az ellensúly legjobb formája a befolyás), addig az alternatívák léteznek.
A politikai lojalitás (mi több, államhűség) újjáteremtése, a politika tiszteletreméltóságának helyreállítása a parancsoló kötelesség.
Kis villanás a nagy éjszakában: a magyar szocialisták megértették, hogy a mégoly hatalmas népi megbízatás sem elegendő: biztosíték kell a diktatúrához kötő képzettársítás ellen is, a demokratikus fordulat kudarca ellenére.
Ha a liberálisok képesek túllátni az egyéni szabadság elvont kultuszán, és megértik, hogy államalapítóknak kell lenniük: akkor van egy aprócska remény. A liberálisokban – ezer bosszantó hibájuk ellenére – még felfedezhetők a lélek nyomai. Hátha.
Washington–Chicago, 1994. június 7–12.
Kapcsolódó cikkek
- Melléklet [5]