Az oktatással foglalkozó szakbizottságban a tárgyaló felek nem gyötörték agyon egymást, viszonylag kevés kérdésben voltak kemény viták, és az a szöveg, amelyet összeraktak, határozott modernizációs szándékokat tükröz.
Egy modernizációs oktatáspolitika csak akkor lehet sikeres, ha határozott és kemény, ha képes szembemenni a status quo fönntartásához fűződő hatalmas érdekekkel.
A két párt oktatásügyi programjában és a koalíciós tárgyalásokon képviselt álláspontjában meglévő különbségek arra mutatnak, hogy az MSZP sokkal inkább hajlik a status quo-hoz fűződő érdekek követésére és sokkal kevésbé a modernizációval járó ütközések és feszültségek fölvállalására, mint az SZDSZ.
A szocialisták programjuknak megfelelően azt akarták elérni, hogy a koalíciós megállapodás a jelenleg is domináló nyolcosztályos általános iskolát és négyosztályos középiskolát jelölje meg alaptípusokként. Ezzel szemben a megállapodásban az áll, hogy „a képzési szintek rendszerét összhangba kívánják hozni a nemzetközi gyakorlattal. Távlatilag a háromszintű (alap-, alsó közép- és felső középfokú) iskolaszerkezet kialakulását tartják kívánatosnak.” Kérdés, csinál-e az ördög a „távlatilagból” sohanapját.
A szocialisták eredetileg a felsőoktatásban a tandíj bevezetését is csak távlatilag kívánták programba venni, a koalíciós megállapodás viszont ezt már 1995-re beígéri.
Kemény vita folyt arról is, hogy legyen-e a tantestületeknek vétójoguk az igazgatók kinevezésében vagy sem. A szocialisták azt mondták, legyen, a szabad demokraták oktatáspolitikusai ebben a kérdésben megosztottak voltak, de az önkormányzat politikusai határozottan tiltakoztak a fönntartói jogosítványok koherenciájának megbontása ellen. Végül sikerült olyan dodonai megfogalmazást találni, amelynek fedezékében tovább lehet folytatni a vitát.
A szabad demokraták a pedagógus bérek alakításában a helyi béralkuk szerepének növelésére törekedtek, a szocialisták a Pedagógus Szakszervezet álláspontjának megfelelően arra, hogy lényegében minden a központi bérszabályozásban dőljön el. Ha minden makroszinten dől el, az a középszer és a helyi szinten gyenge szakszervezet kényelmét szolgálja (természetesen nem csak a közoktatásban), a helyi béralkuban a szolgáltatás minőségi szempontjai, az innováció szempontjai érvényesülhetnek – persze csak annyira, amennyire ezt a helyi tárgyalópartnerek érvényesíteni kívánják. A megállapodás rögzíti, hogy a koalíciós partnerek „nagyobb súlyt szánnak a helyi egyeztetéseknek”, de azt nem, hogy miképp. Nem dőlt el, hogy létrehoznak-e egy központi keretet, amelynek a terhére helyben lehet alkudozni.
Egyébként is döntő kérdés lesz, hogy mennyire érvényesül a Pedagógus Szakszervezet befolyása, melynek vezetője, Szöllősi Istvánné immáron bent ül a parlamentben, és a liberálisokkal legkevésbé szimpatizáló s a velük alkotott koalícióért legkevésbé lelkesedő szocialista képviselők közé tartozik. Amilyen döntő kérdés ez, olyan nehéz. A pedagógusok igazán nincsenek túlfizetve a közalkalmazotti bértáblázat bevezetésével sem, de a helyzet mégis az, hogy a bérköltségek aránya jelentősen megnövekszik a közoktatás költségein belül, miközben – a szocialisták programját idézve – „a költségvetési források reálértékének rohamos csökkenése …sok helyen az elemi működési feltételek biztosítását sem teszi lehetővé”, s abban mindkét párt egyetért, hogy a közoktatási kiadások reálértékének csökkenését legfeljebb a ciklus közepére lehet megállítani. Ha mindennek tetejébe még azt az önmagában logikus szakszervezeti követelést is elfogadnák, hogy a bértáblázat bázisát emeljék fel a minimálbér szintjére, akkor már végképp elszívnának minden pénzt a minőségi fejlesztéstől. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Pedagógus Szakszervezet álláspontja szerint a nem önkormányzati iskolák pedagógusaira is ki kellene terjeszteni a közalkalmazotti státust. A rendszer megmerevedéséhez vezet az is, ha a PSZ ellenállása miatt nem lehet rugalmasan meghatározni és bizonyos határok között mozgatni a tanítandó órák számát és a csoportképzési normákat.
Kérdés, hogy a szakigazgatási tapasztalattal nem rendelkező és ezzel a területtel nem oly rég ismerkedő ifjú miniszter mennyire lesz képes az elképzeléseit keresztülpasszírozni az MKM mértéktelenül felduzzasztott és nem kevesebb, mint 28 főosztályra széttagolt áttekinthetetlen apparátusán, amelynek az érdekeit valamilyen racionalizálással alighanem muszáj lesz megsérteni. Kérdés, hogy mennyiben segíti ebben az államtitkár, aki a szocialista vezetés döntése szerint nem kerülhet ki a párt liberálisai közül, akinek „kemény” szocialistának kell lennie, aki a lapzártakor érvényes sokadik verzió szerint olyasvalaki lesz, aki a kultusztárcához tartozó területek közül igazából csak a könyvkiadásban jártas, aki a rossz nyelvek szerint előbb mondott igent, mint ahogy a koalíciós megállapodásnak a tárcára vonatkozó fejezetét olvasta volna, de annak kialakításában semmiképp sem vehetett részt, s akinek azért kellene keménynek lennie, hogy megfelelő ellensúlyt képezzen. Miben kell neki ellensúlyt képeznie? Ez is egy érdekes kérdés, és nem csak a közoktatás szempontjából.
Akárhogy is a két pártnak mégiscsak van értelmes közös modernizációs programja. Ennek a sikere ugyan fölöttébb bizonytalan, de a kudarca sem bizonyos.
- Belföld [6]